Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 10. szám · / · Figyelő · / · A XX. század könyvművészete
Aki a béke utolsó derűs napjaiban végigjárta a lipcsei nemzetközi könyvkiállítás ragyogó termeit és hiába kereste bennük a magyar könyvet, vajon eszébe jutott-e, amit jó kétszáz esztendeje elmondott rólunk Reinmann Jakab Frigyes, hogy "a magyaroknak már az a természetük, hogy egy jó paripára vagy puszta kardra többet adnak, mint egy érdekes könyvre." Azaz hogy pardon, volt ott mégis magyar könyv, ha kevés is, még pedig a feministák pavilonjában s ez megnyugtathatta a fájdalmas szívű látogatót, hogy Magyarországon legalább a nők olvasnak, sőt íme írnak is. A háborúnak kellett közbejönnie minden gyászával, borzalmaival, hogy a feledést, kábulást kereső emberek rávessék magukat nálunk is a könyvre s a háborút követő kényszeredett gazdasági helyzetre volt szükség, hogy kiadóink ráeszméljenek: lehet kis példányszámban előállított, művészi gonddal megalkotott könyvekkel is pénzt keresni, nemcsak lelketlen, gyári tömegterméssel. Mindezek nem egészséges, hanem beteg jelenségek, de talán lesz annyi hasznunk belőlük, hogy a rendes állapotok visszatértével mégis csak meg fog születni az a magyar könyv, mely szép is lesz, olcsó is lesz, s a tömegízlés általános nemesedéséről, egy belső szociális haladásról fog tanúságot tenni. Ennek a reményében alakulhatott meg tavaly a Magyar Bibliophil Társaság.
Feladatát első kiállításával igen helyesen fogta föl, mikor a közönség nevelését tűzte ki céljául. Hadd lássa először is azt, milyen a szép könyv mai ideálja, melyet angol rajongók,William Morris és társai a XIX. század végén megteremtettek s aminek azóta kivált Németországban olyan nagy visszhangja támadt. Sajnos a társaságnak sokkal kevesebb anyag és nagyrészt egyoldalúan német anyag állhatott a rendelkezésére, semhogy feladatát egész egyöntetűen és harmonikusan oldhatta volna meg. A főtörekvés láthatóan az volt, hogy a nyomtató-művészet megújhodását, a kézi technikával és művészi gonddal előállított szép könyvet mutassák be. Legalább a kiállított anyag nyomdák és nem kiadók szerint van elrendezve. Már ezt a szempontot zavarja, hogy tekintettel voltak a könyvkötészetre is, mely ugyan szorosan összefügg az említett törekvésekkel, mégis ez a kiállítás alig világosítja föl a látogatót, miben is áll tulajdonképpen a modern könyvkötés renaissance-e (ezt egészen műhelyszerű, technikai kiállítás nélkül alig lehetne megoldani), mert ez elvégre nem jelenti tisztán a bőrművészet kultuszát. Bíró Márta, Galamb József, Cserna Juliska kötéseit minden dicséret megilleti, van azonban a kiállításon egy vitrin, amely inkább hasonlít kisebbfajtájú bútorkereskedéshez (vagy "bútorka"-kereskedéshez, ahogy nemrégiben egy cégtáblán olvastam), mint rendes könyvgyűjteményhez. Éppúgy nem lett volna szabad a kiállítás rendezőinek kiterjeszkedniük a modern reprodukáló művészet vívmányainak bemutatására, facsimile-nyomásokra (sőt illuminált kéziratok reprodukcióira), írott könyvek lithographikus sokszorosítására stb. A kiállítás így igen tarka képet nyújt és sokszor éppen ellentétes törekvések kerültek egymásnak közvetlen közelébe. Maga Morris hallani sem akart az illusztrálásnak más módjáról, mint a régi stílusú fametszetről s egyenesen tiltakozott minden festői hatás érvényesítése ellen, s íme éppen a Kelmscott-press és a Chiswick-press nemesen nagyvonalú, architektonikusan megkonstruált példányai mellé odarakták az Eragny-press tarka-barka cifraságait, Lucien Pissaro kendőzött könyveit.
Egy másik hibája a kiállításnak, hogy túltengnek benne az ún. luxus-kiadások, vagy mondjuk ki kereken a szót, a protzkönyvek, rovására az egyszerű és a régi, nemes tradíciók alapján készült nyomtatványoknak. A Diederichs-, Weber- és Rowohlt-cég klasszikus szépségű kiadványai mellett ott pöffeszkedtek az Ernst Ludwig Presse hercegi pompával fölcicomázott könyvei és az Insel némely, hadimilliomosnak készült, arany-nyomásos, minden jóval és drágával megáldott albumai.
Igen tarka képet nyújtanak a francia és olasz kiadványok, egyik-másik groteszk betűtípusával, a festői effektusok hajhászásával egyenesen a XIX. századi könyvművészet legrosszabb idejére emlékeztet. Itt is a luxuskönyvek azok, melyek leginkább veszélyeztetik és kompromittálják a legszebb törekvéseket, például az Imprimerie Nationale ízléses, egyszerű Maupassant- és Flaubert-nyomtatványaitól (Conard-kiadás) mennyire elüt ugyane nyomda díszes
A magyar könyviparban a fiataloké a jövő. Sok botlás, sok tapogatózás, de mindinkább előragyogó eredmények. Talán nem is annyira a kiadásokon, mint a régi tömegtermeléshez szokott és a becsületes kézi munkától elszokott nyomdákon múlik a teljes siker. Meg kell állapítanunk, hogy kvalitás tekintetében a vidék messze felülmúlja a fővárost és a régi híres nyomdák pirulhatnak a mellett, amit Tevan és Kner produkál. Sajnos éppen az utóbbi részesült a kiállításban a legmostohább elbánásban, épp úgy, mint a fővárosiak közül a Weiss-nyomda, mely pedig a legtöbb szakértelmet árulja el. A rendezőség mindenesetre helyesen tette, hogy egy pár könyvet csukva állított ki, így legalább a szép kötés eltakarja a gyöngén sikerült nyomást. Csak azt nem értem, miért nyitották föl a Franklin vadonat új Petőfijét, melynek kiállítása egyenetlen botrányos: az áttetsző piros elárulja, hogy még a regiszter elemi követelését sem tartották be, a nyomás gondatlan, egyenetlen, szerencse, hogy legalább a szöveg kifogástalan. Végül nem szabad megfeledkeznünk Kozma Lajos remek képeskönyvéről,
A jól szerkesztett és szépen kiállított katalógus elé Végh Gyula írt tanulságos előszót, melyben kifejti a modern könyvművészet elveit, miket a kiállítás rendezői nagy részben figyelmen kívül hagytak.