Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 10. szám · / · Figyelő

Várnai Dániel: Révész Béla könyvei németül

(Béla Révész: Beethoven. Eine Phantasie, Kurt Wolff, München. 1920 - Ringende Dörfer. Ein ungarischer Roman von Béla Révész, Ernst Rowohlt, Berlin, 1920. - Béla Révész: Der grosse Kerker. Kurt Wolff, München. 1920. - Mind a három könyvet Stefan J. Klein fordította németre.)

Idestova másfél esztendeje él Révész Béla magányosan, elzárkózottan, valami messzi német falucskában. Ritkán érkező leveleiből látom, hogy nem tétlenkedik, nem lesi a csillagok járását: dolgozik. Nemsokára új magyar regényét adhatjuk ki idehaza és mély, őszinte örömmel jegyzem itt fel, hogy ez új regénye előtt szélesen felhullámzó, forró németországi irodalmi siker jár. Három német könyv félesztendő alatt: külön mindegyik egy-egy nagy siker. A "Beethoven", "A vonagló falvak" és "A nagy börtön" német fordítása érkezett most hozzánk, mindegyik a német könyv egyszerű, takaros köntösében, távol, nagyon távol a magunk papírnyomorúságának riasztó külsőségeitől. S ahogy e német könyvekkel együtt újra átlapozom az eredeti magyar példányokat - illik-e dobra ütnöm szubjektív érzéseimet -: valami megnyugtató elégtételféle is kíséri azt az elmélyedést, ami a tiszta művészet élvezésének első hatása az emberre. Én, magamtól, nem nagyon kérdezem, miért van ez. Annál kevésbé akarom másnak magyarázni. Csak van, "adódik" az ilyesmi napjainkban, amelyek hol zordak, hol bordákat feszítően tréfásak, de amelyeknek az ilyen Révész-féle irodalmi siker: valóságosan magyar hírnév, úgy fölibe kerekedik, mint a hegy a vakondtúrásnak. A kettőről egy ültő helyben nem is illik tán beszélni.

Én tehát örvendtem az alkalomnak, hogy egy-két estén át volt ürügyem meglopni a munkaidőmet: újra Révész könyveit olvasgatni. A szép sorokon fogékony ésszel és szolidáris lélekkel átszántani, együtt egy akarattal menni lefelé az élet egyszerű és közönséges dolgainak viharos mélységeibe: hiába... nem utolsó dolog mostanában, amikor az ember nagyrészt elüttetett attól, hogy a papírra a szívét és a lelke bensőjét fordítsa ki s a nyugtalanító, kínzó és fájdalmas benső serkentés az alkotásra szétporlik azon a zátonyon is, ami csak napszámos munka s a legjobb esetben a lektorság szép címével ékeskedő irodalmi csatornatisztítás. Akár "A nagy börtön", akár a "Vonagló falvak" kerül a kezembe, énnekem nevezetes élmény most, ami bennük dohogó tűzzel feszíti a mondatok csiszolt kereteit.

Temir-Chan-Shura jár az eszemben.

Ahol - a Kaukázus völgyein keresztül - lopakodva törtettem egyszer hazafelé.

Temir-Chan-Shura a paradicsom közepe. Alatta, Baku, Hamburgnak egy kissé göthös kópiája, egy csúf nyugati szemölcs Kelet tiszta arcán, de Shura... ott csak muzulmánok laknak, a virágillat már február elején bódít, keresztényt nem engednek a városba s a zsidót már a határban megölik. A hadifogoly, akkori állapotom, az semleges dolog. Nem ember. A hadifogoly Shurában is csak kutya. Nem volt ebben a Shurában semmi, csak jó szag, a világnak legdélcegebb asszonyai, meg egy épülőfélben lévő mecset, ami tulajdonképpen visszainteget ez alkalommal, közép-ázsiai tanulmányutam zivataros napjaiból. A betonalapzatból már nyúlkáltak föl a falvak és elöl készen tárta magát elém a homlokzat. Egy hatalmas tenyér, amelynek égszínkék síkjára Isten neve volt rápingálva a keleti betűk szeszélyes kanyargásaival és Isten körül az iszlám művészetének szikrázó álmai: a megelevenedett vonal, amely az arabeszkek lángoló tűzijátékával szédített, és zúgott és elnyomott, mint egy vihar paskolta rengeteg. Közép-Ázsia tífusza, maláriája és tetűrémségei után, íme: a boldogító megnyugvás, az élet és a szent művészet forrásának völgye, amiért nemcsak nyomorogni, de talán meghalni is érdemes. Vékony falak, hajladozó oszlopok, de itt a karcsúságnak is monumentalitása volt. A rengeteg tér, amit átfogott a mecset megelevenedő alaprajza, harsány hirdetője az ismeretlen művész teremtő erejének, beszélt, mutogatott, fölfedte az értelem kiinduló pontjait, kényszerítette az elmét, hogy mindent lásson abból, ami a művész álmaiban a világra rajzott.

Nem akadályozhatja azt meg senki, hogy a friss, meg a régi élmények egymásba ne fonódjanak, s így gondolok én arra, hogy mindaz, amit Révész Béla mond, az csak a kezdet, a kiindulás - és a befejezés a rákényszerített elmélyedésben van, amelynek tűnő útjain még sokáig zeng az író szava, mint rengeteg templomhajóban a lassan halkuló orgonálás. Révész Bélát én nemcsak az írásaiból ismerem és tudom, hogy őnála az írás igen komoly és nagy dolog. Akármiről van szó. Egy "megírott" napihír vagy akár az a magyar regény, ami előtt most meghajolt a szigorú német kritika: az író lelke vagy elképzelése valami ünnepi ornáturba öltözik s a primitív - a mindannyiunktól használt - szavak, ha a keze alatt mondottakká formálódnak, egy egész világ dohog bennük, nyüzsög a bányák mélye és jajgat a föld siralmas felszíne: a gyár. Őnála csakugyan áll az, hogy az alkotás kín és szenvedés. Ami másnál frivol manir, eltanult mesterségbeli fogás: az nála a szívről leszakadó érzések tömege, egy egész ember nehéz sorsa, aki megszenvedni az eléje bukkanó sorsok szenvedéseit, ír a sírókkal és úgy remél a reménykedőkkel, hogy ő adja a vigasztalás nehéz, zengő szózatait. Roppant belső erők feszítik mindazt, amit mond, szinte kiérzik a mondatai mögül, hogy valami eddig még nem ismert, emberfölötti instrumentumra volna szüksége, hogy visszaadja, ami az élet szomorú nyavalyáiról a lelkébe tükröződött.

*

A németek sok helyen, sokat és szépen beszéltek róla:

"...a belső küzdelem, elgyöngülés, a megkínzott érzékiség robbanása, egész a tombolásig, zord erővel zúgnak végig a könyvön, melyből biztonsággal megrajzolt karakterek, sorsok jönnek elénk. Nem mindennapi erejű ez az elbeszélő."

"Nagy költői erővel jeleníti meg a forró világot, amelyben magyar munkásasszonyok megkínzottan vágyódnak az uruk után, akik az amerikai bányákban dolgoznak."

"Ebben a könyvben viharzik, izzik, lángol minden, forró levegő csap meg minden sorából. Nyugtalan, stílusa megrendítő erővel jeleníti meg az eseményeket."

"Egy könyv, amelyet gyakran gyötrő, keleti túlfűtöttséggel terhes menete ellenére egyszerre kell végigolvasni. Megragad a temperamentumával, káprázó tűzijáték, vadult, szinte szünetnélküli folytonossággal forró összevisszaság... Sokszor Zola Germinaljára emlékeztet."

"Vigasztalan a világnézete, amely nem törődik az olvasó érzéseinek kényelmével és esztétikájának fájdalmaival. Emlékeztet Dosztojevszkij, a nagy orosz első írásaira és Gorkij hangjára, a belső meódiákra, amikből a panaszok végtelensége zokog föl. Az égő színektől sugárzó képsorozat mögött több van, mint verista művészet."

"Révész könyve nyugtalan, vad ugrásokkal megy előre, az esemény szokatlanul temperamentumos, ugyanekkor nyomasztó a levegője. Sötétült, panaszos muzsika hangzik mindenfelől. Ez különös varázst ad a könyvnek, aminek nagy hatása alól nem lehet kitérni."

"Lángoló írás a kivándorlás problémájáról."

"Révész kivételes erejű megfigyelő, nagyszerű hangú író."

"...figyelemreméltó az író előadóképessége, megragadóan hatnak a templomi monoton litániák, az anyaföld éreztetése, amelynek illata száll föl a könyv lapjairól."

"A lefojtott érzékiség hulláma elönti a szívek tisztaságát, az értelem világosságát, elhatalmasodik és a leigázott természet eltépi kötelékeit s jajdulva követeli jogait. Pillanatnyi kirobbanó események, amelyek nem tűrik meg a lassan előre hullámzó elbeszélő formát, jelenetek suhannak el előttünk, villámló hirtelenséggel, élesen elválasztva egymástól, nem kerek munka, de a tökéletes, befejezett képek seregét zárja magába. Nem a szélesség, hanem a mélység felé visz az író."

Ahány idézet, annyi német és német kultúrájú városról és annyi német újságról van itten szól.

Königsberg, Berlin, Frankfurt, Düsseldorf éppúgy benne foglaltatik, mint Wien, Bern, Basel és Prága.

Megértették jól mindenütt, ami Révész súlyos, barokk mondatain keresztül magyar földről zúg föl az idegen elképzelésekbe. Talán abban tévedett csak egyik kritikusa, hogy a "Vonagló falvak" a kivándorlás problémája (vagy csupán csak ez!) s abban talán egyik-másik, hogy ezzel a munkával együtt C. Viebig "Weibersdorf"-ját emlegeti. Ez a kettő a mi-ben lehet egy, de a hogyan... a "Weibersdorf" méla erotikája hol van attól a bátorságtól, ami a Révész regényében mint a vihar szánt végig és borít föl minden eddigi tussoló és takargató irodalmi instrumentumot? Amott mintha csak idillek volnának, itt pedig a társadalmi katasztrófák végzete vonul szörnyű, setét árnyékával. Ez a könyv (és vele együtt "A nagy börtön") rövidesen svéd, spanyol és olasz nyelven is megjelenik, a magyar író neve indul messzebb velünk és a magyar irodalom híre, ereje és értéke egy fokkal feljebb kerül általuk a nemzetek világító tornyában. A "Vonagló falvak" Homok Erzsijének ezer és ezer párja lappang, különösen az olasz és spanyol földeken, s világító, harsány beszédével jön majd a magyar író - mondhatom így is: a magyar szocialista író - hogy fölfedje mindenütt a társadalmi és gazdasági kérlelhetetlenségek e szánandó áldozatait.

A magam részéről az ilyesmit nem tarthatom az író szép magánügyének, mert hiszen nagyobb közösségekkel is vonatkozásban van. Egész biztosan tudom, hogy némelyek ebben nem értenek velem egyet s ezek bizonyára azt a megállapításomat sem veszik szívesen, hogy - például -: az orosz népet és az orosz lelket is inkább Dosztojevszkij és e többi hasonlókon keresztül vette tudomásul Európa és nem Martov, Glinka vagy Puriskevics urak dumabeli rikkantásaiból. Ez csak politika - nem is a legszebbjéből való -, míg amaz kultúra és cselekedet.

*

A fordító, Stefan J. Klein, munkájáról kevés volna annyit mondani, hogy egészen közel férkőzött az eredeti szövegek komplikált szépségeihez. Jól tud magyarul és még jobban németül. Nem a fordítón áll, hanem a nyelv sajátságain mégis, hogy azért a német fordítás nem minden. A német nyelvben sokkal, sokkal több a szó, mint a miénkben. Jobban is simulnak és hajlékonyabbak. De a tüzük nem izzik úgy, a lángjuk nem olyan viharos, vad lobogású, mint a magyaré... de a fordításról az a nézetem: jó. Bárhogyan is van azonban, nekem - s alighanem más is így lesz vele - kínálta magát az alkalom, hogy Révész munkáit újra olvasgassam. Ez pedig - akár a német, akár az eredeti munkáról van szó - kiadós megpihenést jelent a tiszta művészet oázisain.