Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 10. szám

Babits Mihály: György, a favágó

(1918)

A teraszon ültünk, még ozsonnától, ketten, borozgatva. Barátom háza a domboldalon épült: tág kilátással a városkára, a bársony hegyekre.

- Milyen szép itt minden! - Szétnézegettem a virágos kertben, a patakon, mely a gyümölcsös mögött estfényben csillámlott, a terasz lombfüggönyén... A nehézfehér ozsonnaabrosz méltóságosan hullt, a sűrű vörösbor kékesen ragyogott, a csinos cselédlány épp kifordult a gyümölcsöstálcákkal.

- Micsoda gyönyörű magyar faj lakik itt!

- Igen, itt minden csupa szépség - felelte barátom lassan és a hangján, s amint föltekintett, a szemein éreztem, hogy nevezhetetlen szomorúság beszél belőle. Újra és újra mondta: "Itt minden csupa szépség" - s úgy csengett ajkán a szó, fátyolozva, mintha valami szomorú titkát árulná el a vidéknek, valami nagy átkot, melyet e verőfényes dombok alatt érez.

- Igen, átok ez nekem, valóságos átok - felelte, amint érzésemet szavakba öntöttem, s ideges mozdulattal simított homlokára. - Tudod, úgy érzem magam ekközt a sok szépség között mint rongyos ember az elegáns bálban - tette hozzá erőltetett mosollyal, röstellkedve.

- Ugyan! - Vetettem én közbe, és meglepetve tekintettem reá. Barátom az "új földesurak" közé tartozott, nagyon gazdag volt, és mindig gondosan öltözve: de szépnek valóban nem lehetett mondani. Mindazonáltal egyáltalán nem volt visszataszító, és valami jóság bélyege inkább megnyerővé tette halavány arcát, sötét szemeit. Siettem ezt megmondani neki.

- Hisz mindenki szeret: embereid, szomszédaid, barátaid, a nők is kedvelnek. Nem panaszkodhatsz a "szép" fajra, hogy irigy volna - sem a szép "nemre" - szóltam ingerkedve.

- Ó hiszen nem, nem is ebben van a tragikum - felelt. - A szépek jók és megbocsátják a rútságot is: mintha magukban bírnának a szépből eleget. Hanem mi magunk - mi nem bocsátjuk meg ezt magunknak soha!

Máskor oly jóságos szemében valami gyűlöletet láttam megvillanni.

- És nem bocsátjuk meg a világnak, hogy szép - tette hozzá.

Felkelt, egy könyvet hozott a szobából.

- Dickens Itáliája: itt van két sorban egy tragédia: figyelj! "Egy csúf öregember összecivódik egy tizenhét esztendős leánnyal, valami néhány filléres üzleten, és leszúrja a ragyogó virágokkal teli piacon"... gondold el most, hogy Firenzében történt, a Palazzo Vecchio terén - márványok közt úgy-e, a legszebb ég alatt - és virágok közt, mert virágpiac volt abban az időben. És az áldozat - lehetett-e más mint egy igazi toszkánai szépség? Nem volt az oktalan halál amint Dickens hiszi: bosszú volt, a rútságé minden szépségeken.

Bámulva néztem rá és ő megértett:

- Csodálkozol, hogy jutok ezekre, éppen egy ilyen szelíd alkonyaton? Ez a zaj juttatja eszembe - hallgasd csak!

A gyümölcsfák mögött, a patak felől, egyhangú kopácsolás visszhangzott.

- Favágó? - kérdeztem.

- Favágó: az öreg György. Ez a zaj, ez az ember mindig megelevenít bennem egy iszonyú emléket - egy jelenetet, aminek gyermekkoromban a tanúja voltam. Gyere - séta kedvéért is - megmutatom neked... elmondom...

Átmentünk a szőlőlugason, át a kis gyümölcsösön, és arra a helyre értünk, amelyet a falusi nyelv "kertek aljának" nevez. Messziről kicsillogott a patak a vidám almafák közt, s a kopácsolás, mint egy titokzatos nagy harkály zaja, egyre maradozóbban ekhózott a tiszta csöndes légben. Meglepetve álltam meg egyszerre: no, egy valóságos szatír aprította a fát a patakparton.

Vaskos, erős alak volt, de kicsiny és a végletekig görnyedt. Nagy fejéből különös mélaságú, vérbefutott szemek pislogtak ki rézsút. Polipszerű karjain óriási mancsok lógtak majdnem földig. Az volt az érzésem, hogy ólomból vannak. Előrecsüggedt feje, válla, s azok a lógó hosszú karok valami erős erdei kuszóállathoz tették hasonlóvá, valami különös lajhárhoz vagy orángutánghoz. Mozdulatai is olyanok voltak. Furcsák, lassúak, súlyosak.

Ezen az esetlen és állati testen rongyos, rojtos, kizöldült szalonkabát leffegett, félszeg méltósággal. Avult szalonnazsír, s betapadt fűrészpor szennyezte. Fején zsíros és horpadt pincskalap ült. Ez a toalett még hangsúlyozta a súlyos és szennyes benyomást, mely rútságából áradt, s szinte terjedni látszott a légben, mint nedves volt a tiszta ruhán.

- No György, milyen idő lesz? - kérdezte barátom, hozzáérve.

- Rossz idő, nagyságos úr, rossz idő - felelte váratlanul, s aztán egyszerre, mint akit elfut hirtelen a méreg, elvörösödött arccal, s fölvetve véres szemeit, rekedt hangon ordította: - Nem tud az a Falb semmit!

- Ez a rögeszméje - mondotta barátom, amint továbbmentünk. - Időjós ő, tudós, és azért viseli ezt a fekete gunyát, mert tudós. Ezekre az emberekre valósággal hipnotizáló hatással van az időjárás, megzavarja őket. Ez a Sors szemükben, a Végzet a Környezet, az Isten folyvást látható cselekedete, a mindennapi csoda. Az időjóslás egyetlen tudományuk, elméjük egyetlen szenvedélye.

- De hogy mondhat rossz időt ebben az enyhe ragyogásban?

- Vágyait jósolja. Nézz reá, barátom - mondotta és megállt. - Gondold el, hogy érezheti magát ez az alak - ez a szenny - a tiszta, gyönyörű ég alatt? Esőben, sárban, pocsolyák között, otthon van, oda illik. Azt hiszed, nem érzi ezt? Mindig rossz időt jövendöl.

- Túlzott érzékenységet tulajdonítasz neki.

- Én megértem őt - felelt.

Kíváncsian néztem hol barátomra, hol az öreg Györgyre. És ekkor én is kezdtem megérteni őket. A vén favágón ugyanazt a különös, megnevezhetetlen szomorúságot pillantottam meg, szemléltető túlzottsággal, karikatúrás hangsúlyozottsággal, amit barátom arcán és mozdulatain, leheletszerű, alig észrevehető árnyalatképen, oly sokszor éreztem. Amint lassú, exotikus vallások szertartásaira emlékeztető ünnepélyességet, furcsán félreszegett fejjel fűrészelte a fát, egész súlyosságával rajtaült - tudtam már micsoda - a rútság nagy melankóliája, a csúnyaság érzésének fájdalmas bélyege.

- Ez tette őt tudóssá - folytatta barátom. - Önérzetének valamibe kapaszkodni kellett. És: ebben a városban mindig mindenki az időről beszél, s az időjáráshoz kapcsolódik minden érdek, minden hangulat. Tudni előre az időt: mily fölény lenne, milyen hatalom! Nem vetted észre még, hogy a csúnyák mindig a hatalomra vágynak? Fegyver ez nekik a szépség ellen, a szépség felé: kárpótlás és bosszú. Látod, a csúf fajok törnek mindenhol legbetegebben pénzre, hatalomra.

Keserűen mosolygott és tudtam, hogy a saját faját gondolja. Azután folytatta:

- Hát tudós a György, mert a tudás, mint a szépség: hatalom. Éppoly méltósággal hordja tudományát szennyes robotban is, mint a jelvényét, ezt a rongyos szalonkabátot: persze, éppoly vásott, nyomorult, uraságoktól levetett az a tudomány is. Hitvány kis faggyúgyertya éghet a fejiben, csak arra jó, hogy inkább érezze a nagy sötétséget. No és képzeld: a Falb Rudolf előtte a diadalmas vetélytárs, húsz esztendő óta. Mert húsz esztendeje ismerem, kisgyerekkoromból, mikor még falb volt a híres időjós: azóta benne nem változott semmi. A szépekkel szalad az idő, a csúnyaság örök-egy marad, sejtenéd-e az öreg György korát? Nem volt ő, mondom más húsz évvel előbb sem, mikor otromba beadványokkal szaladgált a városházára, s hivatalos időjósi állásért folyamodott, így írta alá magát: "tudós és favágó".

Nevettem.

- Ne nevess - mondta -, rokonom ő. Azt hiszed, más az én dilettantizmusom, az én fajom örök szellemi akarhatnámsága: mint az ő tudóssága? Ne nevess. Szomorú ez: a csúnyaság lelke, mely fegyvert és önérzetet keres.

- A magad érzékeny lelkéről mintázod őt - szóltam. - Mit tud ő a szépségről, mit bántja csúnyaság? Szépség talán csak azok számára létezik, akikben meg is van belőle valami, lélekben vagy testben. Az igazi csúnyaságnak nincs is érzéke a szépség iránt.

- Ó mennyire nem tudod! - kiáltott. - Éppen a szépek azok, akik a széppel nem törődnek. A csúnyákat ezer érzés köti a szépséghez. Szent áhitat és tehetetlen gyűlölet, tantalusi vágy és dühös irigység. Örök probléma, elérhetetlen ideál, diadalmas ellenség az nekik. Platon rútnak festette Erost. Igaza volt, mert a rútakban él. Én tudom. Én már gyerekkoromban tele voltam evvel az Erossal. Csúf, beteges zsidógyerek voltam: de megreszkettem minden szép látástól. Nyomorultnak éreztem magam, mint egy hatalmas isten közelében, kimondhatatlan vágy és félelem fogott el egyszerre. Nagyon kevés elég volt erre: egy tiszta, hattyúszínű felleg a kék égen. Vagy mikor a dombok kéjes kanyarulását észrevettem. Egy sugaras nap, egy virág, egy illat. Hát még az emberi szépség, egy szép pajtásom arca, egy szép asszony! Egyetlen tekintet megmagyarázhatatlan, áradó érzelmeket keltett. A szavam elakadt, torkomba zokogás gyűlt, menekülnöm kellett a magányba. S ugyanígy voltam később a szép képekkel, versekkel. És tudod, mi volt a legborzasztóbb?

- ?

- A legborzasztóbb éppen az volt (és valósággal fölháborított), hogy a szépek maguk nem látszottak érezni a szépet: könnyen vették, vagy észre sem vették. E gyönyörű emberfaj példányai - amely itten lakik - egyforma közömbösen jártak szépség és rútság között. Szemek gyönyörűsége, melyekbe pillantanom már nagy izgalom volt: egykedvűen sütött szépre-rútra. Mint a napfény. Nemes finom meszésű ajkak megalázták és beszennyezték magukat azzal, hogy szóbaálltak a rútakkal - mintha nem is éreznék azt a rettenetes, metafizikai különbséget szép és rút között, mely engem néha lelkemig borzongatott. Gyűlöltem ezeket az üres, közömbös szépeket! gyűlöltem minden áhitatommal szépségük iránt! gyűlöltem akkor is, ha szerettek, kényeztettek engem: hát nem látták, hogy csúnya vagyok? hogy megvetem magamat a csúnyaságomért? És... és megértettem az öreg Györgyöt akkor is... mikor az a rémség történt...

- Rémség?

- Régen... én tízéves voltam... György, mondom, olyan mint ma... azóta tömlöcöt ült... de mintha csak tegnap lett volna az! Ugyanitt volt, itten a pataknál... és szép nap volt, még szebb mint a mai... nyárelő. Emlékszem. Ilyen sűrű, langyos volt a levegő... enyhén és édesen áramlott mintha a mennyországból keverték volna. Olyan bársonybarna volt a föld, olyan szelíden zöldek a rügyek! Az első meleg nap volt, korai nagy meleg, s a cselédlányok kijöttek mosni a patakhoz, inkább heccből, hogy most már lehet. Csupa szép leány, ritka is e tájon fiatalban a rút s apám nem is vette volna a házába. Gyönyörű kép volt az!

- Elgondolom. Itt a patak mellett...

- Friss volt a patak még, tiszta és dagadt, fehér csillanásaiban szinte még az olvadt hó színét képzelhetted volna. A lányok sikoltozva csapkodták kezüket a fagyos habokban, s versenyt viháncoltak a bukdosó érrel, meg-megcsillantva fehér fogaikat. Virágzottak a fák! Libegtek, látható kéjjel fürdették ágaikat az enyhe levegőben. Lehelt a tavasz szele, el-elszabadult egy csomó kis virág, fehérrel pöttyözték a friss barna földet, aláúsztak a patak hullámain, beleakadtak a lányok hajába.

"Én ott dülöngtem a fák között, gyenge gyermek, szomorú kéjekkel, alig bírtam ennyi szépség érzéseit. És önkénytelen odahúzódtam az öreg György mellé. Ugyanott állt a fabak ahol most, alig pár lépésre a mosóteknőtől. Az öreg föl-fölcsapta izzadt fején a zsíros kalapot, mogorvább volt, csúfabb, mint valaha. De én nem féltem tőle, inkább bátorságot kerestem durva, szennyezett arcában, esetlen súlyos mozdulataiban, egész csúnya, obskurus lényében a szépségek ellen, melyek elvakítottak, zavarba hoztak s mégis lekötöttek, a lányok és a tavasz ellen, mely ismeretlen, döbbentő érzéseket keltett gyermeki testemben - mintha ez egyetlen csúnyaság árnyában mentve lenne az én kis csúnyaságom is a szépség diadalmas áradása ellen. És bizonyára a szexus kora sejtelme is volt ez, a csúnya faj kéjencsége, mely már a gyermekben ébredt - mert mind kéjenc a csúnya, s a szépség őneki Voluptas. Éreztem, hogy ellenségem ez a bizsergő tavasz. Kívántam, hogy borulna el inkább, lenne eső, hideg, akármi! Az öreg György is egyre dörmögött és valósággal lelkemből beszélt, fölütötte azt a súlyos fejét, amennyire föllehetett ütni örök lógásából, ijesztően véres szemével ferdén égre pislant, s ilyesmiket dörmögött kárörvendő hangon:

- Nem áll meg ez az idő - nem áll meg ez, akármit mond a Falb.

"Mintha - gyermeki szuggesztibilitással - belekerültem volna az öreg ösztönös lelkének sodrába, és lelkemig csapott volna árama! Éreztem mindent, amit ő érzett. Éreztem, amint letörte az átfűrészelt hasábfa végét, hogy milyen kéjjel teszi, mintha a Falb Rudolfnak a feje lenne az. Tudtam amint nyakát félreszegve, önfeledten rángatta az akadozó fűrészt, hogy most az emberek elrontott örömén kéjeleg, ha csúf idő lenne! (Esni fog, fagyni fog, jégeső lesz, már zizzen a szele, már fodorodik!) Mint egy csúf varázsló tűnt fel előttem kit semmibe vettek, kinevettek: de ő tudja amit tud, hadd nevessenek! ő szövi már sötét terveit. Nem féltem tőle, barátja voltam, de egyúttal megvetettem kissé, mert csúnya volt! És éreztem, hogy nincsen ereje, hogy maga sem hisz erejében, csak hazudik magának, csak áltatja magát, mint egy megcsalt Sámson, amint szinte kétségbeesett vidámságra próbálja ingatni lógó nagy fejét, hogy már szinte nótázni kezd a munka súlyos himbálásában.

"Most, hogy a tragédia hogy' kezdődött - tudom, hogy úgy, hogy a lányok átszóltak:

- "György papának milyen jó kedve van - mondták, és jól emlékszem még a gömbölyű kis vidám szőkére, aki először kérdezte:

- "Lesz-e szép idő, György papa?

"És jól emlékszem, mennyire bántott minket ez a haszontalan kérdés, engem és György papát. Mert megéreztük egész hiúságát, egész odavetettségét a céltalan szónak: hogy csak úgy mondták, ötletből, tréfából, unalomból, hogy nem adnak a feleletre semmit, hogy mulatnak rajta. Ezek a leányok! Éreztem, hogy György papa éppúgy ki nem állhatja - mint én a kislányismerőseimet - ezt a viháncoló, haszontalan bandát, akik semmitsem vesznek komolyan, csak arra valók, hogy oktalan nevetésükkel az embert ingereljék. De mintha minden szabad volna nekik - mivel olyan szépek! Mennyire nem szégyellik magukat - gondoltam amint lopva odapillantottam a pruszlikból majdnem kidagadó mellükre, hónukig feltűrt csupasz karjaikra, s lábszárukra, melyet térdig is föltárt a hajladozásuk. Szédülve erőlködtem nem nézni reájuk - s az öreg György - neki is fölfogtam egy éppenoly sunyi pillantását - sose felejtem el. Pedig rögtön leszegezte (hogy oda se néz, hogy felelni sem akar) - és egy sokkal kedvesebb tárgyra pottyant a pillantás: a borosüvegre, mely ott állt mint most is, a vágóbak lábánál, sötét mámor edénye a sarjadó fű közt. Fölkapta két kézzel és nagyot húzott a furcsa, ecetes lébül. Bennem volt minden mozdulata: a fejszét fogta,... egy megharmadolt hasábot tuskóra állított...

"A lányok azonban köréje sereglettek mint könnyű kis muslincák egy nagy dongó köré.

Már most azt mondhtnád, hogy minden ami történt a késő érzékiség fölgerjedése volt, az éhes bestiáé... De én aki e percekben majdnem egészen egy voltam az öreggel, nagyon jól tudom, hgoy nem úgy volt. Vágya szegénynek, maga a vénült vágy, csöndes volt és félénk, áhítatos. Hogy is mert volna egy olyan piszok és csúnyaság mint ő, nekimenni ezeknek a szép, tiszta úricselédeknek, ez alatt a nyílt, világos ég alatt, ebben a gyönyörű tavaszban? Bújni szeretett volna inkább, félrehúzódni borosflaskójával, oda ahol semmi ebből a sok szépből hozzája nem férhet! Részeg nem volt, megállapították: az ő borától nem lehetett berúgni. A düh sem vihette hogy ingerkedtek vele: mert hiszen ez nem volt rosszakaratú ingerkedés: inkább kedveskedve öntötték feléje tavaszi vidámsággal megtelt szívüket a fiatal lányok, mintahogy a bőven buggyanó tiszta forrás sem nézi, mily hitvány porra ömlik. De épen a szépségnek az a feléömlése háborította föl ezt a csúnya gnómot! Hogy a szépség így szóba áll vele, mintha ő nem is volna más, csúnya és nem közibük való. És épen azon nap, abban az irtózatosan gyönyörű tavaszban, mely a csúnyaság minden irígységét és fájdalmát fölkeltette, s szinte helyet sem hagyott ahol kidühöngje magát...

«Már most a lányok hangja cseng a fülembe, a kedves ingerkedésnek ez a zápora, de gyorsan, csapkodóan megállíthatatlan és végzetes óhatatlansággal tuláradva mintha vesztüket éreznék:

«- Nem hallgat ránk, iszik.

«- György papa! Nem halja! Jósoltatni akarunk!

«- Mit ígérjünk neki?

«- Nem ígérhetem mint a békának, hogy üvegbe teszem és lajtorját csináltatok bele.

«- Hallom a nevetésüket, érzem a félszeg fantasztikum benyomását, amint elképzeltem az öreg Györgyöt, hogy kuksol az üvegben mint óriás béka, és békamozdulatokkal mászkál a létrán föl- s alá.

«- György papa! Lesz-e szép idő?

«Akkor egy sötét villanás, egy balta a magasba, ijedt szétrebbenés.

«- Nem lesz szép idő! Jég lesz, zivatar lesz! Szél! Tél!

«Lélektelen néztem.

«Valami hősi volt ebben a szennyes esetleg alakban, groteszk pózában, amint kéz kézre fogva a sulydokló fejszét, s ijesztően forgatva véres szemeit, kiáltozott rekedt, sárga, sárga hangján a friss vídám lányok közt, a ragyogó tavaszban, és szelet, jeget, teleket jövendölt. Eleven tiltakozásnak látszott ő, egy reménytelen, rekedt kiáltásnak a szépség, a tavasz és minden szép ellen.

«S akkor a Farb Rudolf neve - mert az öreg rögeszméjével népszerűvé tette ezt a nevet - a lányok is tudták. «Farb Rudolf... tartós szép időt jósol a Farb Rudolf...» Visszalopakodtak, nevettek... kívülről bizonyára kedves, jelentéktelen tréfás jelenet volt: senki se mondta volna, hogy tragikus vége lesz. De én éreztem, hogy csata folyik itt, borzalmas csata: s a szívem összeszorult. Mert az én szegény varázslómat minden elhagyta, minden ellenség volt, nyolc ingerkedő, huncut leányszemből, egészséges, csattogó szájakból, a légből, az égből, a szerte nevető kékségekből s a vidám szellő leggyengeteseiből, mind ugyanazok a gúnyos, szemtelen, tűrhetetlen szavak incselkedtek, ragyogtak, vágtak, nevettek, csattogtak:

«- Tartós szép idő! Tartós szép idő!

«És minden, minden, az egész természet, a föld, amely szinte láthatóan bizsergett, a fák kikukucskáló rügyei, a lengő, lebegő, hajózó virágok, s a könnyűkendős, nevető cselédek akik kijöttek a patakhoz mosni - mind a Farb Rudolfnak adott igazat - mind a szép időnek - mind a szépségnek hívévé szegődött ezen a nagy csatán. Ó! én éreztem, éreztem a véres komolyságot! mintha nagy, emberentuli erők harcolnának istenek! Énnekem nem volt kedvem nevetni. Visszafogott lélekzettel nézte amint György hősöm még egyszer elnémult - kirobbanásig feszülő némasággal - «öm, öm» - és még egyszer a tuskó fölé hajlott - mint tudós ki versenytársa nevét hallva közönyt színlel. De több volt ő már ekkor! több volt már!...

«És most megint a leányhangok -

«- György papa, csináljon szép időt!

«- Csináljon szép időt!

«- Bort adok! Elviszem a György papa flaskóját mikor lemék pincébe és megtöltöm a legjobb borbul. - sohse ivott ollyat -

«- Csak szép idő legyen...

«.... És György papa hangja, höpögve, mint a biztosító szel hangja a robbanás előtt -

«- Kell is nekem a borod... Nem szorultam én a szajhák borára. Van nekem borom, csinálok én magamnak... Nem iszok én soha mást, mint amit én csinálok... Ecetbül, cukorbul... nem cserélem ki a szajhák borával...

«És megint a lányhangok zápora:

«- Mit adjunk? Mit adjunk?

«- Csókot adjunk neki?

«- Kell csók, Gyuri bácsi?

«- Gyuri bácsi!

«- Eljöjjek magához este, Gyuri bácsi?

«Kacagás, kacagás.

«- Gyuri bácsi, igaz, hogy maga egy lópokrócon alszik?

«- Egy lópokrócon, az ölfa tetején.

«- Egy fáskamrában.

«Minden kacagáson keresztül éreztem - és megborzadtam ebben az érzésben - hogy a szép, tiszta lányhangokat izgatja a cinikus piszok, mely ebből az erős vén emberből árad, izgatja őket maga a csunyasa és hogy épen nem megvetéssel nézik hanem lihegő érdeklődéssel, közt tolongtak hozzá, tapogatták, szagolták. Rettegés és utálat kelt bennem szerettem volna elfutni, de nem tudtam. Tudtam, hogy most, most kell jönni valaminek - és nem is csalódtam.

«Az öreg György fölegyenesedett, mintha a gerincét kivasalta volna. A fejét fölütötte. Véres szemében fehér villanások égtek. A fürész kiesett a markábul. Sohasem felejtem el ezt a markot, ezeket a na rögös tenyereket, amint kitárultak ebben a pillanatban, lassan, maguktól mint egy nagy növény szirmai, indáklógó húsos levelek, gyilkos és ké tárulással. Mintha simogatni akarna vagy szorítni halálra. Mint egy rémes szatir, mint egy Kyklopsz. A válla kidagadt, a kis emberből egyszerre óriás lett. Az üstöke föllengett a tavaszi szélben mintha fel volna.

«Most a lányok is megérezték, hogy a pohár betellt. Komoly ijedtséggel rebbentek szét ezúttal: de a favágó, mint egy bősz, busa áll utánuk szökött. A kis gömbölyű akadt kezébe, s az óriás mancs mint zúzó, bőrös fogók, nyomódtak bele találomra a leány forró, dagadt husába. Futni szerettem volna: de valósággal a szememnél fogva voltam odakötve, mint egy lázálomban. Tudtam, hogy ennek így kell lenni! a boszú kejét és borzalmát, a diadalét! De másfelől mégis irtózatos fájdalom és rettegés fogott el, amint az a szép lányt, az imádott szépséget a piszkos kezekben láttam. Szinte eltünt a fehér leányhús a barna markok közt mint harmatcsöpp a porban. A lány sikoltott, segítségért kiáltott. A többiek, kis távolságban megálltak, körülnéztek, tanácstalan. György, az óriási, tépni, gyúrni, fosztani kezdte a ruhát és a húst. A lányok megálltak, mintegy megmeredve, hipnotizáltam tapadt szemük a vad látomásra, az egyik még közelebb is lépett egy lépéssel. György se hallott, se látott. A nyomorgatott leánytest elfulladt, hörgött a kezei között. Egy kapocs a hátáról szétpattant és ívben, csattanva, esett rá egy kőre. Csodálatos, mennyire emlékszem mindenre, egy ilyen apróságra.

«Megkövülve álltam egy darabig, aztán hirtelen, kétségbeesett erőfeszítéssel kirántottam magam, mintegy varázslatból, elfutottam. Ó milyen nehéz volt! úgy éreztem, mintha elszakadt volna valamim, amint megfordultam. Az ér szinte megpattant halántékomon, s mintha minden, fák, föld, felhő, kiabált volna rám, futott volna utánam, marasztalt, ráncigált, tartóztatott volna... Izgatott erőfeszítéssel szaladtam végig a gyümölcsösön. Fejemben őrült gyorsasággal kalimpáltak a gondolatok, néhány pillanat alatt irtózatos részlegességgel képzeltem el a rémes esemény folytatását, véresen vagy szennyesen, miközben olyan képzetek merültek föl borzongó gyermekagyamban, melyekről nem is tudtam, hogy tudok. Mindez csak pár pillanat. Amint kiértem a fák közül a tárt kertbe, s megláttam a frissen fölkelt tiszta holdat, az alkonyba boruló virágágyakat, egyszerre elöntötte minden izgalmamat a nagy falusi csöndesség, a szépségek csöndes tengere. S amint az izgalom megszakadt, megszakadt erőm is, elbotlottam, s úgy hevertem ott, talán eszméletlen, amíg megtaláltak s bevittek a házba.

Elhallgatott. Visszatértünk már mi is a terrászra, s leültünk. Lassan és nehezen esteledett, egész világos volt még, de a szél szelídségében volt valami esteli, s a holdvilág észrevétlen fölsuhant már az égre s várt és lesett a bárányfelhők mögött mint a szinésznő várja jelenését a kulisszák mögött.

- És mi történt aztán? - kérdeztem. - Megölte vagy pedig - -

- Maig sem tudom - felelte barátom. - Átalltam kérdezni, isten tudja miért? Valaminek történni kellett, mert Györgyöt becsukták, s mikor kiszabadult, azt mondták rá, bolond... Apám sajnálta és később megint adott munkát neki. Én sohasem tartottam bolondnak...

- És ha bolond is - folytatta. - Mit jelent az, hogy bolond? Az ész csak öltöny az impulzusokon... Az őrült ez az öltönyt leveti...

Sokáig hallgattunk. A tücskök kezdtek szólni és lassankint sötét lett. Egyszerre friss kacagás csendült a felséges éjben. Vidám, fiatal hangok zenéje, női ruhák selyemsuhogása...

- Hát maga mit gubbaszt itt? - nevetett egy gyönyörű asszony barátomra, bájos csúfolódással állva meg, nagyobb társasággal a tornácajtóban.

(A felesége volt.) Barátom ráemelte fejét. A hold tette-e, - n akkor mászott fel az égre, - a csodálatos szépségű est környezete, vagy valami nevethetetlen indulat háborgása: de sohasem tetszett ez a fej csunyának mint akkor. Egy képet lehetett volna róla festeni és a írni: A gyűlölet.