Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 10. szám · / · Angelotti Mária: Az apostol
Patricius Marus bóbiskolt a székében. Egyszerre felriadt, lábujjhegyen kiment a barlangból.
Már megvirradt - az eső elállt, csak a fákról perdült le egy-egy nagy csepp halk koppanással. Hűvös szél fújt, szárítgatva a sáros utakat és kergetve az utolsó szürke felhőfoszlányokat.
A nap hidegen mosolygott alá az ég kékségéből.
Patricius utána nézett a lovának. Megtalálta a kis istállót, ahol a gyönyörű, fekete ló pihent.
- Édes terhed lesz ma, pajtás - suttogta a lova hátát veregetve.
Megmosdott, készülődött. Boldogan öltözött át, tett-vett, sürgött-forgott vidáman.
El is feledte kényelmetlen éjszakáját.
Carmela is ébredezett. Felkelt. Megmosdott, rendbeszedte a haját, átöltözött. Bőséges reggelit készített. És forró, türelmetlen csókban forrt össze az emberével.
- Csitítsd el egy csókkal a szívemet, Patricius - szólt és hófehér keblét odakínálta a férfinek.
Az csókolta eszeveszetten.
- Rossz az orvosságod Patricius, a szívem nyugtalanabb, mint valaha.
Elfogyasztották a reggelit. A férfi ölébe kapta Carmelát és lóra pattant. Betakarta köpenyébe lágyan és elindultak.
Az erdő zúgott a vad szélben.
- Nem fázol Patricius? Hideg van és a köpenyedet megosztottad velem...
- Épp attól van melegem - szólt a férfi nevetve.
- Féltelek, Patricius.
- Mitől te drága?
- Magamtól. Az én szerelmem gyilkos méreg.
- Alig várom, hogy ihassak belőle - suttogta szomjasan Patricius.
- És rossz is vagyok. Szeszélyes és hűtlenkedő.
- Akkor megöllek.
- Meg tudnál fojtani? - suttogta a nő -, fojts meg, most fojts meg, érezni akarom az ujjaidat a nyakamon. Fojts meg, hiszen nem szeretlek, csak kinevetlek!
A férfi felhördült. Ujjai hirtelen Carmela nyakára fonódtak.
- Vigyázz, ne játsz velem!
- Ég a szám, csókolj meg Patricius!
A férfi magánkívül szorította magához és hosszú lélegzetvesztő csókkal forrt rá a szájára.
- Patricius!
- ? -
- Szeretnék a válladba harapni. A fogaim a véredet szomjazzák és én az öklömet harapom kínomban.
Patricius nem felelt. Csak megsarkantyúzta a lovát. A nemes állat felhorkant, két lábra állt és úgy rohant mint a szélvész.
- Patricius, tudod mit szeretnék?
- ? -
- Ha a mélybe zuhannánk és egy végső ölelésben örökre egyek maradnánk. És én zuhanás közben is kacagnék és kacagás közben egyetlen csókkal megölnélek.
Patricius némán rágta a száját és sebten letört gallyal ütötte-ostorozta a lovát szakadatlan.
Az állat fújva, zihálva futott őrült iramodással.
- Patricius...
- Hallgass! Hallgass! Hát meg akarsz ölni - ordított rekedten az ember.
Az asszony megvonaglott az ölében.
- Alig várod, hogy ihass gyilkoló méreg szerelmemből?! - idézte gúnyos mosollyal.
- Hát irgalmazz egy kissé még, mindjárt otthon leszünk.
- Majd ott. Majd ott! - sóhajtotta Carmela és úgy nézett a férfire, hogy az fulladozva fordította el a fejét tőle.
Végre beértek a városba. A lóról szakadt a tajték, mikor egy ház előtt vad, erőszakos rántással megállították.
Patricius leugrott a lóról, minden ízében remegett. Arcából kiveszett minden emberi vonás. Csak az asszonyt szorította magához, mint egy drága megbecsülhetetlen prédát.
A nagy utcán végig rengeteg katona gyakorlatozott.
Egy tiszt kiválott közülük és eléjük lépett.
- Egy szót sem - ordította Patricius. Még a Caesar követeit sem fogadom. Halálbüntetés terhe alatt lép be hozzám akárki!
A tiszt holtsápadtan tisztelgett.
Patricius pedig berohant a házba.
Végig a pompával berendezett termeken, egészen a drága selyemmel, bíborral kárpitozott, Vénus aranyszobrával, bódító virágtengerrel ékes hálóteremig.
Puha, arannyal hímzett dagadó párnákra fektette Patricius Carmelát. Ő maga tomboló türelmetlenséggel szaggatta le magáról köpenyét, kardját, Ráborult Carmelára.
- Az enyém vagy! - suttogta lázasan.
Az asszony felugrott, szemei villogtak.
- Soha! - kiáltotta összefont karokkal. - Soha!
Patricius értetlenül bámult rá.
- Nem érted, utállak! Gyűlöllek! Te piszok! Te szemét! Te alávaló! meg akartalak bosszulni. Mert Carmela vagyok én, a kis római leány, akit megrontottál és kidobtál.
- Eh, ez régen volt, most szép vagy, szebb mint valaha. És én megfúlok a vágytól!
- Bár látnám, hogy megfulladsz, bár addig tudtam volna a vágyadat szítani. Nem érted? Utállak! Gyűlöllek!
Patricius felegyenesedet. Hófehér volt az arca és merev, mint a lárva. Sarkon fordult és eltűnt egy kis titkos ajtón.
Carmela állt és lihegett, mint a bosszú angyala. Szemébe égő könnycseppek gyűltek, egész testében remegett.
Patricius visszatért. Szemében gonosz fény bujkált.
- Hát asszonyom, ebben az esetben... ha nem akarsz tovább vendégem maradni, ha megengeded, kikísérlek.
Udvariasan meghajolt előtte, maga előtt engedve kísérte kifelé a termek pompázó során.
Carmela nem értette a dolgot és szorongva, de azért némán és határozottan ment előre.
Kiértek az utcára. Végig az úton két hosszú sor katona állt némán, mereven.
Patricius hirtelen mellette termett. Az utca bámész népe összegyűlt és riadtan figyelt.
Patricius egy rántással letépte Carmela köntösét. Belódította a sorfalat álló katonák közé.
- Rajta! - kiáltotta vad dühhel.
Carmela riadtan, értetlenül állt egy pillanatig. De a vezényszó után valami sűrű zúgást hallott. Ezer vessző pattant a levegőbe.
- Vesszőfutás! - villant meg agyában hideg rémülettel. Az első vesszők lecsaptak a hátára. Futni kezdett.
Szeme előtt vérbeborult minden. És zuhogtak az ütések és nem lehetett megállnia. Futnia, futnia kellett!
Egyszerre aztán nem tudott semmit magáról...
Mire magához tért, késő este volt. Nem tudta mi történt vele.
Rossz álom? tűnődött és zsibbadt kezével végigsimított homlokán. De ekkor felharsant a takarodó és észbekapott. Háta, melle rettenetesen sajgott.
Hátranyúlt kezével hideg, kocsonyás aludt vérbe markolt.
Megborzadt, körülnézett, hol van? A hegyi út lábánál.
Nagy kínnal felállt. Elindult lassan vánszorogva. A hűvös éjszakai szél át- meg átfújta vérző, meztelen, agyonkínzott testét. De a lelke még jobban fájt.
- Uram-Isten mit tettem? - suttogta kétségbeesve, most már egészen, egészen piszkos lettem.
Lábai megrogytak.
- Mennem kell, mennem - suttogott lázasan és összeszorította fogát, úgy ment tovább. A lelkéreborult vigasztalan éjszakában, mint a hívogató csillagfény gyulladt ki előtte az Apostol szelíd arca.
- A lába előtt akarok meghalni - delirált félhangon - pedig azt sem érdemlem meg. - Felzokogott.
- Elvakított a gyűlölet, mert tönkretette az életemet. - Kezét tördelte.
- Istenem, te tudod, te tudod, hogy aztán az anyám, húgom, fivérem is eltaszított. - Térdre roskadt.
- Atyám, te tudod, hogy nem akartam hetéra lenni. Hogy munkát vállaltam volna, de kerültek, mint a bélpoklost, elkergettek világgá. Kiszórtak akár a szemetet.
- Atyám, miért büntetsz ilyen nagyon?
Vonaglott kínjában, elöntötte a tűz.
- Nem, ezt nem engedem, nem fogok itt elpusztulni - sikoltotta és azután síró remegéssel suttogta hozzá: - csak a lába előtt, csak a lába előtt.
Gyötrődve vonszolga magát. Végre felért.
Mire a barlanghoz jutott, megvirradt.
És ő szegény kitárt karral ájultan rogyott össze.