Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 10. szám · / · Angelotti Mária: Az apostol
Egyedüli társasága a mécsfényben álló koponya volt.
- Ostoba vagy Carmela - suttogott halkan.
- Miért? - kérdezte érdek nélkül a nő, anélkül, hogy ránézett volna.
- Tudod, hogy miért születtél?
- Miért?
- Hogy meghalj.
- Miért?
- Az ám, az örök "miért"?! De arra senki sem tudna felelni. Még tudós mestered sem, aki üres szavakat dobál a levegőbe, anélkül, hogy azoknak értelmük volna.
- Nem igaz - szólt csendesen Carmela.
- Hát cáfold meg! - csattant fel a halálfő.
- Miért? - felelte bús mosollyal Carmela. - Érdemes?
- Nem, nem érdemes. Csak egy dolognak volna a Te helyzetedben értelme.
- Minek?
- Ha megölnéd magad.
- Igazad van.
- Hát miért nem teszed?
- Ah - szólt fáradtan és fásultan a nő - oly messze van innen a sziklapárkány.
- Ötven lépés csak.
- Az nagyon sok - makacskodott Carmela.
- Te gyáva! - mondta megvetően a koponya, izomtalan szájának torz vigyorgásával.
Carmela rá sem hederített, közönyösen feküdt tovább, üres tekintettel.
- Nem sok az az ötven lépés, te - kezdte el a koponya újra a társalgást.
- De sok.
- Nem sok, ha mondom. Ugyan mi értelme van már a te életednek?
- Semmi.
- Nahát! Mint nő elbuktál, nincs becsületed.
- Tudom.
- Jött az Apostol és felemelt. Hogy élj, mint ember. Alig hagyott magára egy kis időre, elbuktál. Mint ember sem élhetsz.
- Tudom.
- Senki vagy, semmi vagy, bús falevél vagy, el fogsz rothadni a sárban.
- Tudom.
- Tudod! Hát mit akarsz?
- Hogy hallgass!
- Ahá, félsz tőlem, félsz ugye?
- Hallgass!
- Félsz tőlem, te gyáva... félsz, mert őrült vagy már, mert az agyad elrothadt már, hahaha...
- Hallgass!
- Te szegény bolond. Kísérteteket nem látsz a barlangban?
- Jaj, hallgass!
- Ni, eljöttek az összes szeretőid. Be se férnek. Sorban jönnek, mint egy végtelen processió!
- Hallgass - hörgött a lány.
- Még egyszer akarnak, mielőtt a sír férgeivé leszel.
- Hallgass! Hallgass!
- Ni, itt áll az ágyad előtt Patricius Marus, a legelső.
- Nem! Nem!
- De igen, de igen! Miért nem? Most is ő az első. Még a kezén a harapásod nyoma. Most is meg fogod harapni?
- Hát elég már! Elég! - sikoltotta Carmela és felült az ágyon, szakadt róla a veríték és rázta a hideg.
Körülnézett a barlangban. Ágya eőtt egy magas délceg férfiú állott. Katona volt. Figyelmesen nézett a nő arcába és az visszahanyatlott e tekintettől nyoszolyájára.
- Hát nem álmodtam? - mormogta megzavarodva.
- De álmodtál kedvesen - szólt az idegen. - Nyugtalan és nehéz álmod lehetett, kétségbeesetten vitáztál valakivel. Igyál, itt a kulacsom.
Szájába öntött kulacsából és Carmela úgy érezte, hogy friss vér ömlik szét az ereiben a tüzes, falernumi bortól. Felállt a nyoszolyájáról. Megrázkódott. Lehullott róla két hét fásultsága és gyengesége. Fiatal volt újra és erős, mint egy ifjú pálma. Haját elsimította, arca kipirult a bortól, szeme lobogott. Valami furcsa jókedve támadt, valami régi fölény ömlött el rajta - csak a szívében csendült meg egy piciny harangocska: - "nem jól van ez Carmela, ne jól van." - Vállat vont. Kiegyenesedett. Nagyot nyújtózott, ujjai kifeszültek és begörbültek, mint a prédára leső párducé, ajka mosolygott. Asszonyi szépségének teli pompája úgy kivirult egy perc alatt, hogy a férfi elbűvölve, megbabonázva bámulta.
- Úgy hiszem uram... - szólt mosolyogva Carmela -, hogy is tisztelhetlek?
- Patricius Marus, szolgálatodra asszonyom a XIV. légió parancsnoka - felelt udvariasan a férfi.
- Tehát kedves vendégem, Patricius Marus - szólt barátságosan a nő -, te bőrig áztál - míg én vacsoráról gondoskodom, addig belebújhatnál ebbe a meleg szőrcsuhába. Holnap reggelig megszáradna a ruhád.
- Nagyon jó vagy asszonyom, és egyéb bolondságot is elkövetnék érted, minthogy ilyen buta ruhadarabba bújjak - éppen én, hahaha...!
- Hogy kacagnának a római szép asszonyok, ha látnának! Nos, nem baj, a fő, hogy meg ne hűlj.
Kiment Carmela és sütött, főzött, tett-vett fürgén. Megterített odabenn, a férfi jókedvű volt, fütyörészett, illegette magát a csuhában.
- Jó kedved van Patricius - szólt hozzá a nő.
- Ej, asszonyom, hogy is ne lenne. Két hét óta ázok-fázok, s most egyszerre mindent megtalálok. Fedelet, meleg ételt és egy csodálatos asszonyt. Szinte azt hiszem, hogy álmodok!
- Ez a keserves két hét teszi, hogy olyan nagyon túlbecsülsz - felelt villanó szemmel az asszony.
- Bacchusra mondom - bizonykodott a férfi -, hogy bárhol is kitűnnél. Nem akarok ízetlenkedni, de hozzád hasonló nőt sem láttam még.
- Hozzám hasonlót sem? - kérdezte lassan Carmela, a koponyával játszadozva.
- Hozzád hasonlót...? - szólt elgondolkodva és emlékeiben kutatva a parancsnok. - De... várj csak... Ahá... igen... emlékszem... Egy kis római tönkrement úrileány volt. Alig tizennégy éves. A fivére nálam volt tiszt és veszélyes, biztos halálú helyre osztottam be, mert hiába jártam a húgocskája után. A kis lány vad, harapós kölyök volt és nem is hiszed, mily nehéz az ilyen szerelmet megkapni.
- Annak a te külsőd az oka barátom - szólt közbe Carmela s a szeme sarkából vérforraló pillantást vetett a férfire.
Az felugrott és szorosan melléje állt. Carmela érezte, hogy tetőtől talpig megremeg. Végignézte izzó tekintettel az embert.
- Ha kissé rút lennél, nem volna nehéz harapásokhoz jutnod! - hátravetett fejjel kacagott, remek fogsorát összecsattantva. Dús fekete haja illata elkábította a férfit.
- Te... - lihegte elfulladva.
- Nos, foglalj helyet, hozom a vacsorát, viszonzásul tovább meséled a kis rómait.
Elfogulatlan mosollyal libbent ki. A férfi mámorosan bámult utána.
Behozta a párolgó tálat és az asztalra tette.
- Parancsolj uram.
- Ha te adnál, szólt a férfi kérőn - talán egy kissé meg is rútulnék a boldogságtól.
- Hogy mások haraphassanak beléd? - szólt halkan az asszony sötét szeme villámát az övébe fúrva, s míg tálalt neki, mellével arcát súrolta.
- Jupiterre, te megőrjítesz! - kiáltott az ember felugorva. És belekapott az asszony karjába.
- No ne tréfálj barátom, borzasztó éhes vagyok - nézett szemébe a nő szelíden és ártatlanul.
A férfi elengedte. Megzavarodva, ostobán bámult Carmelára és engedelmesen leült enni.
- Hadd hallom a mesét - szólt a nő mosolyogva.
- Hol is hagytam el? - simított egyet homlokán a parancsnok.
- A kislány vad harapós kölyök volt... - idézte az asszony halkan és nagy figyelemmel szemezgetett egy fürt szőlőt.
- Igen... és nem lehetett sehogysem hozzájutni.
- Csak így?
- Csak így. Nézd asszonyom, én rossz ember nem vagyok, de a gyönyörnek élek és mindig bárányszelíd vagyok -, de jaj annak, aki vágyammal szembeszáll Akkor az ördögnél is gonoszabb vagyok. Végtére is asszonyom, nem önhittségből mondom, de utolsó férfi ma sem vagyok. Nyolc évvel ezelőtt sem voltam. Az asszonyoknak dédelgetett kedvence voltam. Nem értettem a kis gőgös csirkét.
- Mondom, a fiút beosztottam. Az anya két lányával, a csirkével és a még kisebbel, eljöttek hozzám könyörögni.
- "Minden meglesz" - mondtam -, "ha a kis lány maga jön el estefelé hozzám a dolgot újra kérelmezni." Hahaha...! Kacagnom kell. A gyerek estefelé eljött. Az anya, a vén bestia felcicomázta szépen, mint az áldozatra szánt báránykát.
- Nem félt, nem remegett. Csak sápadt volt nagyon. Annál feketébb tűzben lobogtak tiédhez hasonló szemei.
- Megállt előttem, fejletlen karcsúságában, és rámnézett.
- "Nagyon szépen megkérlek, add vissza a fivéremet."
- Hahaha...! - kacagott Carmela - szegényke tényleg elhitte, hogy csak a kérést kell megismételnie?
- Hahaha...! Mit szólsz hozzá, ilyen ártatlanság, tényleg elhitte! - kacagott a parancsnok.
- Igen - feleltem és hirtelen mozdulattal átkaroltam és erősen szájon csókoltam. Olyan lett, mint a vadmacska. Karmolt, harapott, egyetlen hang nélkül. Közben szívós fiatal teste leggyönyörűbb hajladozásait, villanását, kisiklásait, hirtelen szökkenését élveztem. Mert a védekezése oly graciózus volt mindig, mint egy vad, remek tánc.
- Én bizony csak tréfára vettem. - "Te - szóltam nevetve -, így a bátyád el fog pusztulni."
- Egyszerre megváltozott, mintha kicserélték volna. Feje hátrahanyatlott, szeme lecsukódott, engedelmesen és élettelenül, félholtan ideadta magát. Nagyon bosszankodtam - azt hittem tüzes vadmacska marad mindvégig -, de unalmasabb volt bármelyik szeretőmnél.
- Rögtön kidobtam.
Carmela hátravetette magát a széken.
- Ostoba történet - szólt megvetően. - Nem nagy dolog egy gyereket leigázni. Asszonnyal próbálkozz, aki érett, erősinú, forrókarú és hidegszívű.
Félighunyt pillái alól ingerlően villantak ki a szemei.
A férfit elöntötte a forróság.
- Ilyen asszony csak egy van, és az Te vagy.
- Hát én! - vetette oda a nő.
- Hogy is kerülsz te a szent Apostol palesztinai barlangjába?
- Ki tudja mi hozott ide, tán az, hogy veled találkozzam.
A férfinek zúgott a füle, közel húzta székét a nőhöz.
- Most azért jössz közelébb, mert félsz tőlem - kacagott halkan ingerkedőn az asszony.
- Nem értelek - suttogta rekedten a parancsnok. És karjával Carmela izzó karjához tapadt.
- Pedig ez egyszerű és átlátszó dolog. Félsz, hogy a szavaim levernek, hát inkább az ujjaidat mozgósítod. - Ujjai belemélyedtek Patricius dús hajába.
- Szép hajad van Patricius Marus - fölébe hajolt - és jó az illata, asszonybódító, hahaha...!
A férfi átölelte.
- De engem nem! De engem nem! - kacagott Carmela és kisiklott a karjaiból.
- Pedig én tudok ám szeretni Patricius Marus - úgy, ahogy a párducok. - Mosolyogva hintázta magát a székben. - Nos? egy szavad sincs hozzám? Nem kellenék talán?
- Te, asszony! - hördült fel a férfi ökölbeszorított kézzel.
Carmela ásított.
- Eh ezek felkiáltások csak. Rossz játékos vagy, unlak. Álmos vagyok. Lefekszem.
Éjjeli köntöst vett elő. A nappalit lecsúsztatta magáról, mintha egyedül lett volna. Egy pillanatig megnyilatkozott meztelen, vakító szépsége.
Aztán belebújt hálóköntösébe, végigdűlt a szénaágyon.
- Jó éjszakát Patricius Marus - szólt gúnyosan mosolygó udvariassággal.
Az odarohant hozzá félőrülten.
A nő két kezébe fogta a férfi fejét.
- Ide figyelj Patricius Marus. Hiszen meghódítottál, te csacsi. Imádlak. Ha reggelig jó fiú leszel, betakarhatsz a köpenyedbe és vihetsz, ahova akarsz. A tied leszek!
Felpattant az ágyról, két forró, puha karjával úgy átfonta, hogy majd megfojtotta. A szája pedig hirtelen, vad harapós tűzű csókkal csapott le a férfi ajkára.
- Most - most... - suttogta magánkívül Patricius.
- Most nem. Majd holnap. Most hagyj aludni! - eltolta a férfit és lefeküdt. Befordult a fal felé és csakhamar mély álomba merült.
A férfi pedig holtfáradtan, ostobán, de végtelenül boldogan virrasztott mellette reggelig.
A koponya gúnyosan vigyorgott a mécs fényében.