Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 10. szám · / · Angelotti Mária: Az apostol
Éppen tanítónapot tartott az Apostol, mikor porlepett ruhában és agyonhajszolt öszvéren hírnök érkezett.
- Uram - barátod Livius halálán volt, midőn elindultam. Lehet, hogy már ki is hűlt, nagy, jó uram.
- Mindazonáltal jöjj el ó uram, mert a rendelkezések végrehajtásával téged bízott meg.
- Jó - mondta csendesen az Apostol.
Feloszlatta az iskolát, megizente tanítványaival összes látogatóinak, hogy három hétig ne keressék.
Carmela lehajtotta búsan a fejét.
Az Apostol szelíden megsimogatta a selymes fürtöket.
- Hiszen visszajövök. És ha gyakran fogsz rám gondolni, egy percig sem leszel egyedül.
- Ha így van -, valóban szüntelenül együtt leszek veled, édes jó uram.
Carmela útravalót készített Mesterének és öszvért nyergelt neki is, a futárnak is és a holtfáradt állatot bekötötte az istállóba.
Estére elbúcsúzott az Apostol Carmelától és útra kelt.
Carmela egy kiszögellő sziklapárkányról sokáig nézte urának egyre kisebbedő, homályba tűnő alakját. Végre egy kanyarodónál teljesen eltűnt a szeme elől.
Carmela nehéz szívvel tért vissza magányos otthonába. Az ég felhős volt s oly némák voltak a völgyek, s oly komorak a zord sziklafalak. Sehol-sehol ember.
Carmela leült egy sziklára, szíve úgy elnehezült, hogy még így is nehezen bírta.
Kezébe támasztott fővel, csüggedten bámult a közelgő éjbe. Három hétig! - sóhajtotta fájón - három hétig!
A szemközti sziklafalról vízesés zuhogott alá, a holdfényben való titokzatos csillanásban. Szakadatlan zúgása most nem ringatta álomba és álmokba a lelkét, úgy, mint estenden, mikor Mesterével együtt hallgatták s mikor feje az Apostol térdén pihent.
Hirtelen nyilalló sajgással úgy érezte, mintha a lelke szakadt volna ki belőle a Mester távoztával. Mint az érzékeny újszülött csecsemő, aki vakon és süketen, keserves sírással tapogatózva keresi az édesanyját, ő is úgy kereste lelkének újjászülőjét, imádott Mesterét. Most érezte csak, hogy a sajátjának hitt tűz, fény és világosság a Mester tüze, fénye és világossága, nem az övé -, hogy lelke csak érzékennyé vált a befogadására, de üres még. Hogy, mint a tükör visszaveri a sugarakat - ha a nap süt reá -, de ólmos szürkeség, tompa fénytelenség ül rajta, ha jő az éj.
A hold sápadt arccal bujkált a nehéz viharlila felhőfüggönyök bársonyaiban. Mint egy nyugtalan hetéra, melyet három fúria üldöz. Kergeti a múltja, megállni nem hagyja a lelkiismeret és riasztja a rettentő jövő.
Rászakadt egyedülségében kitaszított árvaságában úgy ült ott mozdulatlan, mint a csüggedés kőszobra.
- Atyám, világosíts meg engem, mert sötét vagyok nélküled - kiáltott fennszóval a sötét völgytorokba.
A hegyek visszaverték félzengő jajszavát, azután csend lett -, szinte fülfájdító némaság.
A teljesen elborult égen óriási villám cikázott keresztül, mintegy kérésének feleletéül.
- Jaj, jaj Uram! Viharban lesz az én megvilágíttatásom?! - sikoltotta didergőn.
Hatalmas dördülés rázta meg a hegyeket - az Úr felelt megint.
- Uram irgalmazz! Még gyönge vagyok! Még gyönge vagyok!
Felugrott. Két kezét összekulcsolta a fején, szinte megnőtt a könyörgésben és a magányban. Rimánkodó nézéssel tekintett a haragjában elsárgult égboltozatra.
- Uram irgalmazz!
A vihr kitört. A villámok vakító tűzáradásai, a felhők eget-földetrázó, szívetbénító csattanásai egymást kergették. Jajgattak a dörgő sziklafalak, kegyelemért sikoltoztak az évszázados törzsek és fuldokolva zokogtak a megáradt, világgáhajszolt patakok.
Ömlött az eső, mint vízözönkor.
A nő futni kezdett, elrémülve, reszkető-, iszamos kövön, fagyökéren botló, megcsukló lábbal.
Haját a szélvész szertezilálta, reptette körülötte, mint valamely vészes hollószárnyakat.
Félőrülten tördelte a kezét - a villámok ki-kilobbanó fénye nemhogy utat mutatott volna, hanem elvakította. A jeges eső úgy korbácsolta a testét, mint izzó szeges ostor.
Végre hazaért. Betámolygott a barlangba. Ott fojtó, fullasztó volt a hőség, de hova mehetett volna? Lezuhant a szénaágyra és hosszú, dermedt álomba merült. Nem tudta meddig, órákig, vagy napokig aludt így, mikor felébredt.
De nem is érdekelte. Valami bénult akaratlanság nyűgözte oda fekhelyéhez, kínzó éhségen kívül egyebet nem érzett, de nem volt energiája, hogy akár a kezét is kinyújtsa ételért.
Közömbösen feküdt ott tovább és a kívülről halkan beszűrődő morajból tudhatta volna, hogy odakint még zúg a fergeteg. De képtelen volt bármiről is tudomást venni.
Egyszerre élesen vágott bele szívébe a fájdalom és ez felrázta.
- Istenem, egyedül vagyok, egyedül - suttogta s szédülve állott fel fekhelyéről. Könnyei megeredtek.
Leült az asztalhoz. Borító alatt kecskesajt állott és cipó. Mohón nekiesett az evésnek, de mindez mintha kiélesítette volna a gyötrődését. Könnyei sós-keserűvé áztatták kenyerét, amint reáhullottak.
Visszaesett a szénára. Mikor belefáradt a sírásba, elaludt.
Így ment ez napokon át. Oly tehetetlenné tette őt a fásultsága, mint egy kényszerzubbony. Néha próbálta magát felrázni. Odavánszorgott az Apostol írásaihoz, könyveihez, de a nehéz, többnyire vallásfilozófiai könyvek érthetetlen zagyvaságnak tűntek fel kusza és elborult agya előtt.
Ki-kiment a barlangból olykor. Látta, hogy a vihar csendes, de szakadatlan esővé csitult s hogy az egész vidék ködbe és szürkeségbe burkolódzott.
Oly kietlen és oly kétségbeejtő világ volt benne és körülötte s oly hiábavaló volt minden mozdulása és próbálkozása s oly mindegy volt már kijönni, vagy bennmaradni az oduban.
Az Apostolra nem is gondolt. Semmire sem gondolt. Könnyei elapadtak, fájdalma megfagyott.