Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 10. szám
Nos, benn a szobában a legelső, amit váltottak, egy hosszú pillantás volt, mi ha tán alakot ölt kettejük közt a levegőben, nyilván egy kérdőjelhez hasonlít.
- Hát lássa tanácsos úr - szólalt meg Angyalossiné. - Ugye, én voltam a rossz? Hogy ment el tőlem s hogy jön vissza. Most tessék, fizessem az orvost, vegyek rá ruhát, cipőt, mindent. Mert tetszik látni, hogy néz ki.
Az öreg úr egyetértőleg bólintgatott, vegyesen fejcsóválásokkal s ugyanezt művelte Angyalossiné is, miközben hallgattak kissé. Tehát ugye, felváltva, függélyes s vízszintes vonalakat írtak fejeikkel, mik ha tán alakot öltenek a térben, hát egymást szelő egyenesek keletkeznek, a baj, a bú, a csapás s a szenvedés jelképe, a legdicsőségesebb bitó, a kereszt óta.
- Ne haragudjék - mondotta aztán az öreg úr. - De én azt hiszem, hogy itt már az orvos nem segít s kár is volna költekeznie, így egyebekre is, elég lesz majd a temetésre. Ruhám van nekem néhány rend, miket nem hordok tudjisten mióta, csak ott állnak a szekrényben. Ha kicsit viseltesek is, azért még elég tisztességesek s épp megfelelnek. Majd még ma átküldöm magának.
- Ó nem! világért se terheljük ilyesmivel tanácsos urat - tiltakozott az illendőség kedvéért Angyalossiné.
- Dehogy terhel, hiszen mondon, hiszen mondom, nem a javából adok! - legyintett az öreg úr. - Hanem inkább egyebet akarok mondani. Ez a tüdőbaj fertőző betegség s kivált rokonokra kétszeresen veszélyes. Azért amennyire lehet, jó lesz vigyázniuk. Ne igen csókoltassák maguk vele, se maga, se a kislányt ne engedje. Ezzel neki úgy sem segítenek, míg ellenben nagyon könnyen árthatnak egészségüknek, mitől isten őrizzen mindnyájunkat.
- Hát mit csináljak? Tessék mondani! Ha magához húz engem is, a lányát is. Nem tilthatom el tőle gyermekét! Azt mondja: ne hagyjatok el, már úgy sincs sok hátra nekem, had haljak meg itten köztetek. Inkább fölakasztom magam, minthogy megint a kórházba vigyenek.
Angyalossiné ez utóbbiakat már félig pityergőre válóan kezdte s végüknél egészen rájött a zokogás.
Az öreg urat magát is meghatotta kissé ennek a szívnek jósága s így szólt:
- No, hiszen nem is úgy értem, hogy egészen távol tartsák magukat tőle, csak hogy lehetőleg óvakodjanak. De mint most hallom, kórházban volt. És nem volt megelégedve ottan? Hiszen ha valahol, úgy csak ott segíthettek volna rajta, ahol rendszeresen gyógykezelték. Csodálom is magát, hogy onnan elhozatta ide. Mert hogy neki nem volt rá költsége s maga küldött, abban biztos vagyok. Igazán, nem sokkal szolgált rá, amit maga tett már érte. Ezt már ellensége sem mondhatja magára.
- Dehogy! - tiltakozott közbe Angyalossiné. - Hisz nem én küldtem pénzt neki. Lehet hogy küldtem volna, de én csak egy levelet kaptam tőle, tán tegnapelőtt a kórházból, s tegnap egyszerre megérkezik. Anyja adott neki, azt mondja, az ápolta s minden héten volt nála a kórházban is.
- Úgy? Hát élnek a szülei? Vagy csak anyja?
- Csak, csak anyja - bólintott angyalossiné.
- Hát ott van Pesten a rokonsága! Nem is tudtam, persze, hisz alig beszéltünk róla eddig! Ki is számított volna erre? Pedighát azok után, ahogy itt viselte magát, gondolni lehetett volna, hogy jóval nem végzi. Hm! Hát anyja. Hát van valamijük? Miből él az ottan?
- Ó tessék elhagyni! - legyintett Angyalossiné. - Jobb ezt nem is említeni. Sokáig én sem tudtam. Egyszer aztán részegen elmesélte nekem, hogy az anyja fiatalabb korában a körúton sétált egyik saroktól a másikig s úgy kereste kenyerét. Tetszik érteni? Mondta, hogy ő, mint inas, kiadva a lelencből, sokszor kapott anyjából hatosokat. De mikor már nagyobb lett, hát egyszer segédtársai társaságában találkozott anyjával s akkor már nem akarta megismerni. Anyjának persze nagyon fájt ez s megátkozta akkor őtet. Sírt úgy részegen nekem, mikor ezt elmondta s mondta is, hogy azóta veri őt az isten, s nincs áldás, amibe fog. Különben van anyjáról egy fénykép is. Nem lehetett csúnya, még nagyon is szép lehetett. És nagyon úri nemzetségből valók ők. De szegények lettek, mert az apjok épp olyan kártyás és mulatós, rossz fajta ember volt. Leánya, márhogy a férjem anyja, azért is szökött el a szülei háztól, mert nem bírta ki apja kínzásait. Úgy került Pestre, egy színésszel, aki aztán ott hagyta viselősen. Tessék várni, mindjárt előhozom a képet. Ezt itthagyta, mikor elment.
Mialatt Angyalossiné megkereste a képet a szekrényben egy garmada fehérnemű s női lim-lom közt, az öreg úr egyik hökkedelemből a másik ámulatba esett.
A fénykép egy csípőig való mellkép volt s egy bájos, ifjú teremtést ábrázolt, óriás, tollbóbitás kalapban. Oly ismerősök voltak a kissé gőgös s kissé vad szemek, a finom, keskeny orrcimpák s az ajkak kissé lefelé kanyarodó vonala, meg a halántékokon kirajzolódó tincsek, mint a tus a kékesen fehér porcelánon. Sem szín, sem idom, sem kifejezés nem volt rokon ezen, holmi mosolygó szöszkeséggel és mégis, úgy tetszett, hogy aki csak egyszer szemlélte meg e fakulni kezdő képet s aztán Kuvik nagysám arcocskáját látja, bizonnyal meglibben benne az a fura érzés, vajon honnan emlékszik hasonló arcra?
A fénykép hátán, régi keltezés alatt ez a név állt: Angyalossi Szidonia. A betűk hanyagok, hosszúkásak, odavetettek, szinte fölidézték leírójuk mozdulatát, amint szeszélyes keze elveti a tollat.
- Itt van, tetszik látni, Angyalossi Szidónia - mutatott Angyalossiné a fénykép hátára. - Ő is Angyalossi, férjem, mert anyja lánynevét viseli. Apját nem is ismerte soha. Azért is nem beszélt ő soha családjáról, mint mások. Persze most már az anyja öregasszony. Most mondta, mikor kérdeztem én is, hogy miből él, hát gólyákat, nyulakat s ilyen játékokat árul éjjeli mulatókban. Nemrég meg összeállott, persze csak úgy balkézről, egy kisbőgőssel. Künn laknak valahol a kültelkeken s ketten valahogy megszerzik elég jól a mindennapijukat. Mint meséli, még őt is ez a cigány hozta össze anyjával. Az ott muzsikál valami kis malacbandában. Ő ott mulatott, ahol húztak s aztán a kisbőgős vitte haza berúgva. Persze ez akkor volt, mikor még volt abból a pénzből, amit innen vitt. Na és így találkoztak anyjával az utcán és ő már annyi éve nem látta anyját, hogy részegen meg sem ismeri, ha az nem ismer őrá. De aztán akkortól már érintkeztek mindig.
Angyalossiné, jóhiszeműségében, körülbelül mindent elmondott az öreg úr kérdésére, amit tudott. Tán, hogy némileg a maga tiszta becsét is szembe állítsa amazok züllöttségével. Sohasem is sejtette, miket mond e tudósításokkal Darabonth Károlynak.
Darabonth Károlynak, kinek úgy tűnt, mintha egyszerre valami undorító, ragacsos nyálkaféle keverednék körüle a levegőbe. Valami új, émelyítő elem, mely körülfogja odakinn Angyalossi Gáspárt, az utcalány magzatát, a kültelki brúgos gyámfiát és tovább terjed gyermekére, Kuvik nagysámra is, itt terjeng Angyalossiné körül is, nem véd ellene sem jóság, sem szépség, nem kíméli még a holtakat sem, ott kevereg a bába alakja körül is, úri szeretői, angyalkái, szerei, kártyái, mendemondáival, ott az iszákos, pipogya, pukkancs s istentől elrugaszkodott kötélverő körül, megmételyezve s eltorzítva minden vonást s tulajdonságot. Maga pedig, Darabonth Károly, nyugalmazott városi tanácsos, most veszi észre, hogy maga is itt áll közepette.
Odakünn délre kondítottak a toronyban s az öreg úr tényleg olyan mozdulatokkal búcsúzott, mintha attól tartana, hogy megszidják otthon övéi. Angyalossihoz sem ment már oda kezet fogni, csak átmenőben köszöntötte őt barátságosan, miközben Angyalossiné a kertajtóig kísérte, mint rendesen.
Angyalossi Gáspárnak pedig, még szinte ott volt, a vendégnek mondott alázatos szolgájához, arcára kent mosolya, mint holmi rosszul lemosott festék, mikor már így szólt lányának:
- Mondom, már átjött körülnézni a vén pletykakirály, mi van? hogy van? hogy legelsőnek verje dobra a nagymosodában: ha-hó! dögrováson van a régi Kuvik. Ennek is külön kell majd agyonütni a nyelvét, ha majd kinyúlik.
- Nem! - szólt közbe Kuvik nagysám békítőleg. - Ne tessék hinni, nem olyan rossz ember. Máskor is átjön hozzánk... beszélgetni...
Itt Kuvik nagysám, szeme szögletéből visszatérő anyjára sandítva, elhallgatott.
- Mi az? - kérdezte Angyalossiné.
- Azt mondja, hogy csak azért jött ide, hogy a nagymosodában elmondhassa. De én mondom, hogy nem olyan ember - tájékoztatta anyját Kuvik nagysám, de észrevéve közben apja még mindig maróan lobogó szemeit, megint elhallgatott. Ám Angyalossiné sem szólt, mintha nem szívesen feszegetné ő sem e tárgyat. Más szóval egyikük sem merte még, vagy egyikük sem merte már tudatni Angyalossival, mi minden nem történt távolléte alatt.
*
Hát, hogy a fertőző betegségektől mennyire félt az öreg úr, azt még nem lehetett tudni, de hogy a kutyáktól mégsem félt oly nagyon, az már kitűnt. Ugyanis még aznap délután, a rendes szundikálás helyett, gondolkodóan föl s alá sétálva szobájában az öreg úr, arra jutott magában, hogy mégsem bizhatja másra a vidéknek behódoltatását a szövetkezet érdekeltségébe, tehát megint csak útra kel. Persze most már emez újra megmásított szándékának megfelelően értesítenie kellett a jegyzőt, intézkednie a bérkocsisnál, nyilatoznia Feladlak úrnak s rendelkeznie Zsuzsánál. Mindössze Angyalossinénak s Kuvik nagysámnak nem volt szükséges beszámolnia e második szándékmásításról, hisz ők még az elsőnek megmásításáról sem tudtak. Ám a jelek arra vallottak, hogy az öreg úr a rendes délutáni látogatást sem mulasztja el a szomszédban. Mondani a kezdő lépéseket már meg is tette, amennyiben kijőve a szobából az udvaron kezdett sétálni föl és alá. Így szokta ezt tenni az öreg úr máskor is, bizonyos megrögzöttséggel. Előbb föl s alá a szobában, majd az udvaron föl s alá s csak aztán egy hirtelen fordulattal a kis szomszéd kertajtónak. Ez a távozásmód még mintegy az akkoriak csökevénye volt, mikor még az öreg úr szerette kikerülni övéi előtt a szükségtelen föltűnést. De hol volt már az az idő, mikor még övéinek szokatlanok voltak az öreg úr látogatásai!
Nos, akárhogy volt, ezúttal az öreg úrnak övéi tényleg több figyelmet tanúsítottak az öreg úr sétája iránt. Ők is tudták már Angyalossi hazajövetelét s nagyban tárgyaltak, vitáztak, következtettek s egyezkedtek a legvénebb elnöklete alatt a fejlemények felől. Így, miközben az öreg úr a fokozatos távozás elvén az udvaron kezdte a járkálást, Zsuzsa megállapította:
- Akármit tetszenek mondani, biztos, hogy valami bökkenő lesz. Vagy ő lesz büdös odaát a vendégnek, vagy az neki. Tegnap még fölrakatja velem a böröndöt a padlásra, máma meg már leveteti újra, hogy kéznél legyen, mert megy megint faluzni. Aztán tessék csak egy kicsit jobban megnézni, milyen savanyú képet csinál, mintha vackort evett volna. Én mondom, hogy valami bökkenő lesz.
- Dehogy, dehogy! - szólt bele Feladlak úr anyja. - Ha lesz is, nyugodtak lehetnek, hogy azok a becstelenek újra körülhizelgik. Majd meglássák, hogy fogja dörzsölni össze kezeit, ha visszajön, mint rendesen.
Eközben az öreg úr még mindig ott sétált az udvaron. Ám, mikor arra a bizonyos hirtelen fordulatra került a sor, egyszerre minden várakozásra cáfolva, nem a kis kertajtónak tartott, hanem rózsafái közé a kertbe.
- Na! mit mondtam! - diadalmaskodott Zsuzsa. - Nem is megy át. Hát nincs bökkenő?
Vaóban, ha valaki figyeli az öreg urat, nem kerülheti el figyelmét bizonyos komorság egész énjén. Amint megáll egy-egy rózsatőnél, de ahelyett, hogy kertészollójával fattyait nyesegetné meg, alálógatva azt kezében, az eget szemléli, összevont szemöldökkel.
Valaki pedig valóban figyelte az öreg urat, még pedig nem más, mint öccse, az ablakból, annak párkányára helyezett könyve mellől.
Feladlak úr sem volt sokkal vidámabb hangulatban nagybátyjánál s így talán annál inkább megérezhette, mi mehet végbe annak öreg szívében. Holott Feladlak úr ezúttal tévedett. Nagybátyját abban a pillanatban nem annyira szívügye foglalkoztatta, mint egy kabát, meg egy nadrág, meg egy mellény. Az öltözet, amit Angyalossinénak ígért, Angyalossi számára.
Ilyen elajándékozni való öltözete kettő volt az öreg úrnak, egy jobb és egy rosszabb. És előbb a jobbikat szánta oda az öreg úr, de utóbb már megfelelőnek találta a rosszabbikat is. Még csak az volt a kérdés, hogyan szállítsa által? Magának kelletlen volt átcipelnie, Zsuzsával még kelletlenebb küldenie, hopp! eszébe jutott öccse. A derék, jó, megbízható gyerek.
- Kérlek csak egy pillanatra! - intett neki a kertből.
Erre Feladlak úr kisietett a kertbe s nagybátyja, némi khmgetés után, előadta neki kívánalmát. Megmagyarázta, hogy a rosszabbik ruhát vigye át, meg, hogy lehető észrevétlen, meg, hogy Angyalossinénak adja át.
Angyalossiné említésénél Feladlak úr kissé elsápadt. Némi bűntudatnál fogva, nem egyebet gyanított, mint holmi kelepcét. De a következő pillanatban már megemberelte magát s ami arcán megjelent, inkább hatott elszántságnak, mint félsznek. Úgy, hogy az öreg úr önkéntelen hebegni kezdett kérelmével s ha egyikük, inkább ő tűnt megalázkodónak annak hiedelmével, hogy öccse fogta föl talán megaláztatásul a megbízatást. De egyebet nem tudott mondani enyhítésül az öreg úr, mint hogy az ügy ráér estig is.
Hisz kétségtelen, a küldetés nem volt a legválasztékosabb. Ócska ruhadarabokkal szomszédolni. De ki mondja? Nem is a tény ékeskedett itt a maga köznapiságában, hanem a lényeg, a nagybátyja bizalma öccséhez.
Hát Feladlak úr kénytelen is, meg kelletlen is megígérte, hogy magára vállalja a ruhaszállítást. Csakhogy azzal a különbséggel, hogy neki már kevesebb aggálya volt, miképp Zsuzsa is elvégezheti helyette. Így aztán estefelé Feladlak úr is megmagyarázta Zsuzsának, hogy nagybátyja legrosszabb öltönyét lehető észrevétlen vigye át a szomszédba s ott Angyalossinénak szolgáltassa át. Hisz érthető, hogy Feladlak úr nem örömest találkozott Angyalossinéval.
Na, Zsuzsa készségesen vállalkozott. Persze kissé egyénibben fogva fel a magyarázatot. Vagyis a jobbik ruhát vette ki a hazajött régi ismerős számára, kivel alig várta, hogy kissé kicseveghesse magát a távolléte alatt történtekről s lehető észrevétlen, de Angyalossinétól, nem úrnőitől, sőt.
Sajnos azonban Zsuzsának nem volt szerencséje. Angyalossi estefelé lázba esett, félrebeszélt s mire Zsuzsa átment, már kimerülve aludt. Tartani lehetett, hogy nemcsak a távolléte alatt történtekről nem szerez már tudomást, hanem jó, ha megéri a reggelt.
*
Így volt. Angyalossi Gáspár halálát eleintén minden nap várták. Majd egy-két hétre tették. Aztán legfeljebb egy hónapot adtak neki. Végül megállapodtak az őszi levélhullásban, mely köztudomású búcsúztatója hasonló betegeknek.
Ám úgy kellett lennie, hogy a csontember engedékenyebb egykori küldöncéhez, látva, mennyire ragaszkodik e rosszabbik hazához. Úgy kellett lennie, hogy kezdetben adott haladéka, nem is bizonytalan tartalmú, hanem állandó jellegű, már amennyire emberéletre hasonló megjelölést alkalmazni lehet.
Nem lehetett másként a csontember s egykori hírnöke közt, mint ahogy valamely hitelező csinálna adósa váltójával. Lejáratkor nem óvatolta, aztán már nem sürgős. A váltó nem a szigorú papír már, csak jámbor kötelezvényféle. Törleszthető s nyújtható, mint a poshadt sajt. Nem lehetett másként, mint hogy a hitelezők legszörnyűbbike bekebelezte kölcsönét adósa kiterjedt bűneire, talán nem adva föl a reményt, hogy azok még gyarapodhatnak.
Így, a két szomszéd kertben a fák, meg a bokrok levelei kezdték már túl-túl színűket váltani s mind díszesebb s hímesebb külsővel hivalkodni korábbi változatszegény földjükhöz képest. Igaz, hogy pirulásuk éppúgy hatott, mint a sorvadásosok arcán a lázfoltok, az egészség közepes színéhez mérten, vagyis felületes pillantásra tetszetősebbnek mint valaha, gondosabb szemléletre annál elszomorítóbban.
Hanem Angyalossi Gáspár még mindig tartotta magát. Azaz nem tartotta magát a legutóbbi jóslathoz sem. Sőt.
Övéi ápolása mellett s az otthon nyugalmában és kényelmében napról-napra épült állapotában, nem különben javult külsejében a tanácsos ajándék öltözéke óta. Attól fogva, hogy tisztességesebb ruházata volt, kezdett újra adni magára s rendesen borotválkozott. Úgy, hogy hovatovább alig lett fölismerhető benne az az ijesztő tetem, kit megérkeztekor úgy kellett végigtámogatni.
Mihamar nemcsak hogy maga nem igényelt segítséget, de még karszékét is saját emberségéből vonszolta az udvar egyik szögletétől a másikig a távozó napfény után, avagy a követő árnyék elől. Majd a kertbe is át-áthelyezte székhelyét. Aztán sétálgatni kezdett a kerítésen belül mindenütt, olykor már ki-ki tekintgetve az utcára is. Nemsokára is is merészkedett s következett lassanként a szomszédolás is. Végül egy padot avatott föl tartózkodási helyéül, bizonyos állandó, mondani központi jelleggel.
E pad ugyanis a sarki szatócsbolt elé volt kitéve, miben egyúttal kismértékben különféle szeszesitalokat is árusítottak s ennélfogva forgalma meglehetős körre terjedt ki.
Itt ült Angyalossi Gáspár nap-napmellett. De bárha esetleg ráfoghatni, hogy holmi maguk soha meg nem tagadó rokonszenvek vonzották őt a kis csapszék közelébe, ám egy pohárka szesz nem sok, annyit sem lehetett beletukmálni. Még magának a boltosnak is kárba veszett fáradozása, mikor mint régi, jó vendégét, a saját maga számára tartogatott szíverősítőből kínálta. Angyalossi, bár nyájasabb volt a köszönettel egy lelkésznél, de állhatatos maradt, mint egy eretnek. Betegségére s az orvos intelmeire hivatkozott.
Hanem amily fokozatokban Angyalossi Gáspár a kis sarokboltig jutott lábadozásában, azonképpen jutottak lassan tudomására a távolléte alatt történtek.
Már saját észrevétele is gyaníttatta vele, hogy a tanácsos nem egész véletlen toppant be akkor látogatóba, mikor első ízben látta. Udvarolgat a vén kecske - gondolta magában.
Majd övéi elejtett szavaiból vette ki, hogy a tanácsos valóban udvarol lányának időtöltésből.
Aztán egyízben a szomszéd úrnők fanyar előadásából értesült bővebben, hogy a tanácsos lányának udvarol s szándékai nagyon is komoly színezetűek.
Nem soká a boltba járó ismerősök számoltak be neki minden részletével, hogy udvarol lányának a tanácsos s legközelebb meg is kéri.
Végül odavetődött idegenek már szerencsekívánatok közt rázták kezét, hogy a tanácsos, lányának udvarolva s megkérve kezét, szüret után megtartja vele esküvőjét. Minek titkolózni? Hisz a fecskék is azt tárgyalják már gyűléseiken, tengeren túl készülődvén.
Hát ez mind szép volt s bár Angyalossi Gáspár a fecskék nyelvén nem értett, hogy betetőzze általuk boldog apóssága bizonyítékait, azért ennyi is elég volt már, hogy e tárgyban kialakuljon a maga egyéni véleménye. Vagyis, hogy a tanácsos, feleségének udvarolt.
Hiába! Angyalossi Gáspárnak már ilyen volt az eszejárása s csak ravaszdin mosolygott a hírhordók jóindulatán, kíméletén s maszlagolásán, mivel őt kis bolond halnak tartják. Tudta ő, miben hagyta családját távoztakor s látta, miben találta jövetelekor. Az új bútordarabokat, csinos öltözékeket, mondani jólétet a ház körül. Sejtette ő mindjárt a titkos pártfogót. Hisz tovább sem kellett mennie, úgyis végignézhette tulajdon magán a ruhát.
Dehogy bántotta mindez Angyalossi Gáspár férfi, atyai, vagy egyéni hiúságát. Inkább az, hogy a tanácsos, kiről tudta, hogy távolléte alatt mindennapos volt családjánál, itthonléte óta kimaradt házától. Holott Angyalossinak nem volt nagyobb óhaja, mint édesebbnek mutatkoznia a vendéghez a méznél, tapintatosabbnak egy udvaroncnál, csábítóbbnak egy álomnál, bátorítóbbnak egy vívómesternél s vakabbnak a világtalannál is, ha csak az kellett.
*
Sajnos, Darabonth Károlyt még ennyi szép szándék sem volt képes megvesztegetni.
Költőien szólva, ha Darabonth Károly szándékaival, mint valami ügyefogyott juhász nyájával, kételye tüskebokrain s előítéletek botránykövein mind túl bírt haladni végre, akkor toppant eléje a farkas, csak egy félig döglött is s a juhász megriadt s a nyáj világnak széledt.
Persze Darabonth Károly köznapibb ember lévén, semhogy költőiséget észleljen szándékai fordulatainál, egyszerűen arra hivatkozott, hogy bele kell dűlnie a szövetkezet s birtokának ügyeibe. Így, a szövetkezet érdekében kiruccant még több ízben a környékbe s a megszaporodott tagok megszaporították a szervezési teendőket is. Mi mellett saját birtokán is ott volt már a szedés, hordás, szállítás s közelgett az aszalás, gesztenyeverés, szüret készületei és mutatkozott a hernyózás, meszelés s nyesés szüksége.
Költőien szólva újra, nem csodálhatni hát, ha termények, gyümölcsök s más hasznos ültetvények ekkora bozótja közt elkallódtak azok a bizonyos haszontalan, kései s hervatag szirmok, mik nemrég még oly egyetlen becsben s féltésben virultak s illatoztak egy öreg léleknek szikkadt s megtaposott ágyásában.
Persze Darabonth Károly újra csak köznapibb ember lévén semhogy költőiségeket találjon cselekedeteiben, egyszerűen azt vélte, hogy sehol sem eshetik zokon, ha ekkora elfoglaltságban nem szánhat időt enyelségekre. Na, azért olykor mégis át-át látogatott a szomszéd nőkhöz, kivált mióta már azok betege is ki-kijárogatott hazulról.
Hiszen nincs mit tagadni, hogy Angyalossinak közelét sem szenvedhette az öreg úr. Hogy ez az ember képes volt holmi csínytevő diákot csinálni az öreg úrból, aki a kerítésen át távozására leskődik. Hogy ez az ember nem csak undor, hanem némiképp érthetetlen félsz volt az öreg úr számára. Hogy ez az ember valóságos meghasonlásba kergette az öreg urat önmagával, hogy talán szószegő, csábító, csalóvá válik két kedves teremtéssel szemben. Hogy ez az ember még istenével is ellenkezésbe tudta hozni az öreg urat, büntetését rettegve, amiért olykor akaratlan halálát kívánja.
Hiszen úgy tűnik valóban, hogy az az ember talán nem is fogant másra, mint gonoszat kavarni életekbe maga körül, még veszendőben is.
(Folyt. köv.)