Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 10. szám
"Nec te caelestem neque terrenum, neque mortalem, neque immortalem facimus, ut tui ipsius quasi arbitrarius honorariusque plastes et fictor in quam malueris tute forman effingas. Poteris in inferiora quae sunt bruta degenerare, poteris in superiora quae sunt divina ex tui animi sententia regenerari."
Herceg vagyok, lovag és egyszer kilencszáz tételt függesztettem Róma kapujára, hogy vitatnám bárki ellen: tudós vagyok, héberül is tudok. Herceg vagyok, az istenek égi kocsijukból ha kihajolnak, mosolyognak engem látván.
Amit én mondok, utolsóig komolyan kell venni.
Inni is nagyon szerettem volt, amíg meg nem bántam minden vétkeimet.
Ez régen volt. De amit mesélek, még akkoriban történt.
Violaszín palástomat öltöttem aznap. Liliomokkal volt kivarrott: és akkor még nem tudtam, hogy liliomhulláskor lesz, hogy meghalok. A Valois-k is liliomot hordoznak címerükben és én gyűlölöm a Valois-kat.
A liliomok. Mondjuk, szóljon őróluk történetem.
Fra Girolamo Savonarola akkoriban kezdette döngetni Flórencet prédikációival: víziókkal, rémületekkel teljes napok A Santa Croceben prédikált és a piac is tele volt emberekkel. Ott állottam valahol én is, Colluccio Salutatival, aki tudós volt, barátom és kiállhatatlan, most már meghalt. Nagyon megrázott a dominikánusnak beszéde és a téren átmenet, hajtott fejű emberek között, kik alélt asszonyaikat támogatták, mintha már láttam volna fejem fölött szájukat tátani az utolsó harsonákat és éreztem a lefelé zuhanók forgószelét. De Coluccio csak beszélt, beszélt és én nem tudtam ráfigyelni, pedig különb vagyok a tudományokban nála, -
mert gyaloghintóján előttem vitték Monna Lianorát, gyaloghintója liliomokkal volt teleszórott.
Ó a liliomok! Gyűlölöm a liliomokat, ha csak meglátom őket, gyilkosságok jutnak eszembe és hadicselek és ütközetek. Pedig úgy lehet, az ártatlanság virága és a misztikus áldozaté.
De mégis a liliomokról kezdettem volt mesélni és odáig értem, hogy gyaloghintóján előttem vitték Monna Lianorát, akit utoljára farsangkor láttam volt, amikor is pogány török leányának öltözött és Gentil lo Sventurato karján, akkoriban nagyon bosszankodtam, nem azért, mintha hűtlen lett volna hozzám, elvégre az Istennek büntetése és sose zúgolódtam végzései ellen, hanem inkább, mert nem lett hűtlen hozzám, mivelhogy sosem volt enyém, holott én, aki herceg vagyok, akartam és flórenci asszonyok tudták, mit jelent az.
Amikor gyaloghintója megjelent előttem, mélyen, nagyon mélyen meghajoltam, jóllehet elhatároztam volt, hogy nem fogom üdvözölni többé. De a végítélet harsonái mondom aznap mintegy közszemlére kifüggesztetten ott voltak a Sanca Croce tornya felett és a kápolnák mind ott voltak a környékbeli hegyeken.
Monna Lianora sirottan feküdt és miként én, nehezen küzdhettem a dominikánus Girolamo szavaival: talán titokzatos bűneit bánta, melyeket valami más országban követhetett volt el, ahol a téli nap és a nyári hold egy időben ragyog a hiperboreusok jéglakó népe fölött - és ahová mindig nézett, mert sosem nézett az emberek szemébe.
És nem nézett rám a meghajoltra, amikor egy liliomot lehullatott a földre. Monna Lianora csuklója nagyon keskeny volt. Ha Monna Lianora sír, gondoltam, bizonyára kicsiny liliomokat sír.
"Ez egy asszony, mondotta Colluccio Salutati, íme tudatlan a piac hegyes kövére ejti szegény liliomot, pedig milyen szép liliom" és megmondotta nevét és hogy hol nevelkedik fajtája, magyarázta nekem a liliom belső birodalmát, a magtárat, termőt és a reszkető bibéket: sosem tudtam, hogy annyi felesleges dolog van egy liliomban. Én kezeit néztem, görbe ujjainak undok papmacskáit, amint kéjesen nyújtózkodtak a liliom fehér testén és: "Azonnal add ide" kiáltottam rá.
De ő vonakodott, mire én elragadtam tőle a virágot, orron ütöttem, hogy elesett és otthagytam. Hazamentem aztán és vittem a liliomot magammal, kár volt.
Otthon már várt Gattone, csodálatos, hogy tudott megelőzni. Monna Lianora inasa, az a különös, hosszúhajú és hosszúarcú fiú, aki ámbár nagyon szép volt, mindig irtóztam tőle, mint valami vízi tüneménytől és barbárosan beszélte a toszkánt. Alig hajolt meg, jóllehet inas volt, közölte velem, hogy úrnője elvárja, hogy a liliomot, melyet ő elejtett és melyet én kezemben tartok, még éjfél előtt szolgáltassam kezeihez.
Tudtam, hogy Monna Lianoránál aznap nagy ünnepség lesz a fiatal Phoebus herceg, a Valois királyfi fattyú tiszteletére, hajnalig. Íme, képzeltem, átmegyek a kapu alatt, a teremben vagyok most, a zeneszerszámok mesterei üdvözölnek, régi ismerőseim. Aztán ott vannak az udvar nagyjai, Giovanni Medici bíbornok, fiatal, de máris legkövérebb, és fontos barbárok a Valois kíséretéből, államügyekben fogják tanácsomat kikérni, mert herceg vagyok és államférfi. A hölgyeknek bókolok és ott van a Gioiosa, a legszebb velencei leány, a Valois fattyú szeretője és ki láthat a jövőbe, hátha...? Azután kimegyek a kertbe, valahol megtalálom két barátomat, Gentil lo Sventuratot és Benivenit a költőt: ó mint fogunk kezet szorítani annyi idő után, újra kezdjük régi vitánkat és nem fogjuk megkérdezni, hogy melyikünket szereti most Monna Lianora. És aztán egyszerre ő előtte állok: ott állok íme, mit is kellene mondanom, kezemben a liliom, az ő kezei fehérek és nem nézünk egymás szemébe.
És féltem. Herceg vagyok, harcoltam Flórencért és megszöktettem várakból asszonyokat, de amikor erre gondoltam, féltem.
Beteg vagyok, mondottam magamban, a torkom száraz és forró a lélegzésem: úgy lehet, megméregeztek, valami féltékeny asszonyboszorkány vagy a barbárok talán, a Valois, és elküldtem Eliah orvosért, a zsidóért, aki a héber tudományokra és a kaballára oktatott volt engem.
Az orvos rám nézett, azután a szakállára és tudta, hogy Monna Lianorához készülök.
"Pico herceg, neked híres jó szemed van", mondotta azután.
"Bizony úgy, feleltem, gyerekkoromban odahaza Mirandolában segítettem címeri állatomnak, a harkálynak megkeresni a férgeket, meg sokszor a napba néztem, hogy melyikünk bírja tovább. Szememet örökségül kaptam a bizánci császároktól, akik őseim voltak és arany háttérben állnak képeik: hercegi szemeim falakat tudnak áttörni, mint a tűzcsőből röpített golyóbis és rátalálnak a földalatti erekre, mint velencések varázspálcája."
Felmentünk a toronyba. Este volt.
"Látod azt a két csillagot? kérdezte a zsidó. Az Ábel két szemének hívja a mi népünk: ezekkel nézett volna mindegyre Káinra, aki futóvá lett a földön."
Néztem a csillagokat. A szemem nem könnyezett.
"A te szemeid erősebbek a Káinénál: te bár a testvéred gyilkolnád is meg, nem lennél futóvá a földön. Menj el nyugodtan, Pico herceg. Mert tudom, úgy is hiába mondtam volna, hogy kerüljed a liliomos asszonyt."
Így volt. Ó ha a Szentlélek leszállott volna valami kápolna tetejéről inteni engem, nem hallgattam volna rá és ha a kapuban Szent Mihály arkangyal állott volna pallosával, megvívtam volna vele, amint lovaghoz illik.
A palotában minden szakasztott úgy volt, ahogy elképzeltem. Ott voltak az udvar nagyjai és a kimondhatatlan nevű franciák, érdeklődtek hogylétem iránt és beszélgettünk a nápolyi király tervelt házasságáról. Giovanni bíbornok, a Medici, megölelt és fülembe súgott valamit a Gioiosáról. Az asszonyok a teraszon amikor megláttak, megmozgolódtak, féltékenyen egymásra nézve nehéz ruháik bástyája mögött: ó mennyi volt szeretőm, mint hajnalban elhagyott lakmározó asztal.
De én a barátaimat kerestem és meg is találtam őket egy platán alatt ülve mind a kettőt. Barátok voltunk mi hárman, a Ficino tanításán együtt neveltek, a Platon új akadémiájának hárman legbüszkébbjei: mi hárman, akik vitattuk nyolcvan ellen a mi igazunkat és a misztikus igazságot és akiknek csodálatos éjszakákon sokszor megjelent a bölcsek köve a tenger-kemencében, igaz, reggelre mindig szertefoszlott, azok is mi hárman voltunk, akik elszöktettük a Magnifico legszebb szeretőjét és Nagypéntek csodálatos éjszakáján végigszerettük mind a hárman.
És most újra együtt ültünk a platán alatt, tördeltünk leveleket és szórtuk egymásra, de milyenek voltak ők! és miért kellett közéjük jönnöm! Gentil lo Sventurato ma megérdemelte "szerencsétlen" csúfnevét, jaj Gentil lo Sventurato gyönyörű férfiteste milyen görnyedett volt, milyen kék barlangból tátongtak ki szemei, mondhatatlanul szép szemei és nem világosodtak a sötétben immár: Gentil lo Sventurato alig nyitotta ki szemét és pupillájának ékességén valami irtózatos ült mint pókháló elásott kincseken. Beniveni, a költő pedig, kicsiny alakját nyújtózta, mintha láthatatlan kincsek után kapkodna, szemei tártak, kiabálón, döbbenetesen, és amiket beszélt, szavai értelem híjával voltak, mint akiből a lélek beszél.
De minderről nem szóltam nekik. "Te vagy a legtudósabb költő és te vagy a legvidámabb cimbora, mi hárman a legkülönbek Itáliában: a mi szemeink tekintete szivárványhíd a három világ misztikus együvé tartozói közt." Megöleltük egymást.
"Igen, felelte Gentile, ma este talán kissé szomorú vagyok, de eszembe jutottak, akik a törökök elleni harcban estek el és Konstantinápoly sorsa. Azért alapjában véve jókedvű vagyok és nincs jelentősége: Gianni, a szomorúság néha rálehel a kardom fényes pengéjére és néha sírok is, Giovanni Pico és eresek a kezeim meg a halántékom, mégis, íme tavasz lesz, ó Flórenc, dombok, harangok... ha elgondolom, igazán nem tudom, miért lennék szomorú, ugye Beniveni?"
Gentile lefeküdt a fűbe, Beniveni pedig táncolt és énekelt magányosan és az Isten angyalainak fehér lábairól is énekelt, amik liliomhoz hasonlatosak.
"Nézzétek, mondottam, itt a liliom, ezt most visszaadom Monna Lianorának, akitől kaptam volt: talán a szemembe fog nézni, ha csak egy pillanatra is, úgy lehet."
Ezt meghallván Beniveni megállt, sovány lábát a levegőben felejtve, Gentile felült kezeit térdére kulcsoltan.
"Gianni, mondotta, most már bizonyos, hogy te következel mi kettőnk után, én pedig azt mondom neked, hogy tépjed láthatatlanul apró darabokra a liliomot és ne kívánj keresni valami csodálatosbat, mely a misztikus áldozat virága volna, siess innét, és talán legjobb volna, ha Savonarola kezéből felvennéd a dominikánusok csuháját, mert hisz amúgy is az lesz a vége. Nézzél ránk Gianni, Beniveni már rég túljutott, de magányosan táncol azóta mindegyre, és rám, a Sventuratora, aki utolsója voltam, próbálj a szemembe nézni..."
De én sokat törődtem akkor már az áldozat csodálatos virágával: dühös voltam a megalázásért a hídnál és féltékeny minden órákra, melyekben nem láttam volt Monna Lianorát, torkon ragadtam Gentilet és rákiáltottam: "A szeretőd volt? A szeretőd volt-e?"
Gentile kiszabadította magát, felállt olyan egyenesen amint csak képes volt és hideg gőggel: "Kedves Pico, úgy tűnik, megfeledkezel róla, hol vagy és hogy mindenki hallhat, különben is valami cseléd fiának tartasz-e és anyám ágyát meggyalázónak, hogy vajon elárulnám-e az asszonyt, aki az enyém volt?"
Hosszú kardja fehér vízesés volt a holdnak fényén.
Én is kardot vontam, de akkor eszembe jutott régi barátságunk hirtelen a csodálatos éjszakákkal, hol voltak akkor az asszonyok, meg hogy ki tudja mégis, mikor szólnak az utolsó harsonák, mélyen meghajoltam Gentile előtt: nyakamon éreztem a kardnak hidegét szinte, mert ismertem a barátomat.
De Gentile már nem volt a régi. Leeresztette a kardját és visszafeküdt a fűbe.
"Gianni, hidd el, mondta, nem a volt szerelmek féltése miatt és tőled nem félteném legkivált, hisz te vagy az egyetlen, akit magamnál különbnek tartok: te herceg vagy, tisztavérű, a legnagyobb tudós, a legvadabb lovag és a Magnifico barátja is voltál. De minderre nem is gondoltam, mert hogyan is merném: az ő szerelmét félteni és hová jutottam szerelmétől immár, csak éppen sajnáltalak egy pillanatra, mert hogy szerettelek és kár teérted - de mégsem avatkozhatom bele és különben is, hiába, mert nem mi vagyunk azok, akik akarnak, soha-soha, és éppen azért, most pedig hagyj aludni."
"Gentile, mégis, könyörgöm, mondd meg, a tiéd volt-e?"
"Gianni, én nem tudom", és a föld felé fordította arcát.
Benivenihez fordultam: "Beniveni poéta mondd, hát a tiéd volt talán?"
Beniveni táncolt és énekelt:
"Ó a liliomok, a liliomok
az angyaloknak fehér harsonái,
a hetedik napon Urunk Isten
öntözte liliomos kertjét, -
te vagy a legszebb, a legszebb, -
az enyém volt-e, nem tudom."
A teremben már táncoltak és ittak és én szájon csókoltam a Gioiosa-t, aki kacagott: Giovanni Medici megfenyegetett, ó engem, a herceget, nevettem és megcsörgettem kardomat: táncra kértem a Gioiosat, az én táncom volt éppen - a terem falai eltűntek, a szája és a vállai! te vagy az egyetlen, mondottam neki és a Gioiosa ujjai táncolták a Szent Vida táncát,
amikor megláttam Monna Lianorát, a lépcsők legmagasabbján állott, a falnak dőlve, fáradtan, mint egy kariatida. A Gioiosa-t elengedtem aki szédült és lehullott a fal mellett ülő Medici lábaihoz, felmentem a lépcsőn és átadtam neki a liliomot.
Megköszönte, de nem nézett rám, sosem nézett rám, olyan volt az arca mint a gyaloghintóban a Santa Croce előtt, titokzatos bűnöket bánó és szemei a hiperboreus földeket keresnék...
Kétségbeestem és gúnyosan mondtam: "ó a szegény liliom, talán nem is lett volna érdemes visszahozni, immáron a porba hullott egyszer, Monna Lianora, papmacskák végigmászták, emberek szagolgatták párás orraikkal, kutyák megugatták, minden fiatalok csókolták dülledt szemekkel, mert hisz a Monna Lianoráé, talán vér is hullott rája és a velencei hetéra mellére hajtotta fejét mint titkos, természetellenes szerető."
"De mégis, felelte Monna Lianora, az ártatlanság virága, és talán legjobb volna odaadni Fra Girolamonak, hogy ossza szét a szűkölködők között. - Hallottam valami csodálatos liliomról, Pico herceg, melyet ha vétkes érint, lemoshatatlan gyantával szennyeződnek be ujjai: ha pedig tiszta érinti, illatozók lesznek kezei mint szentelt olajjal felkentekéi: a virág maga mindig fehér marad és semmi illata nincsen. - Vajon ha te érintenéd?"
"Ha a virág csakugyan ama csodálatos virág volna, mondottam félig értve képes beszédét, akkor kezeim bár véresek lennének is és bár minden szennytől mocskosak, megtisztultan fényeskednének. De vajon van ilyen virág, Monna Lianora?"
"Azt mondják, a hiperboreusok földjén terem. Nem hoznád el, ha megkérnélek?"
"El fogom hozni feltétlenül, még holnap - íme hercegi szavamat adom rá."
Ki akartunk menni a kertbe, Monna Lianora liliomokkal akart feldíszíteni és felfegyverezni a hosszú útra engem. És akkor hittem, hogy eljutok a jeges birodalomba, ha sárkányok torkán át is és elhozom a misztikus áldozat virágát, vad dühöngéseimre előbb a kertben, oktalan kivánkodásaimra már nem is emlékeztem.
És ekkor odajött a Valois. Odajött a fattyú, a barbár, a dögön termett. Önbizalommal ragyogón és szépeket mondott a liliomról. Senkinek nincs joga utálni a franciákat, csak nekem.
Monna Lianora a fattyú nyakára kötötte a liliomot mint kis kolompot valami kedvenc állatra. Én elmentem.
Akkor sokat ittunk, valami volt asszony-szeretőm nyakamra akasztotta kövérkés karjait és én belé szúrtam, mert undorodtam, egy franciával összeölelkeztem, aztán ledobtam a teraszról a kertbe, a bokrokba bújtak, megijedtek.
Ordítoztam az ordítozókkal, magányosan táncoltam és mindenki engem csodált, a Medici bíbornok kövér arca ráncai közt mint pókok ültek szemei, a Gioiosa az enyém lett valamelyik fáklyafényes tükrös szobában.
Akkor megesküdtünk egymásnak, hogy csak egymást fogjuk szeretni, a szőke Gioiosa és Giovanni Pico herceg, megígértem, hogy hazaviszem, Mirandolába hazaviszem és feleségül fogom venni, három gyermekünk közül az egyik condottiere lesz, a másik tudós, a harmadik apáca, hogy vezekeljen a mi vétkeinkért.
Azután visszamentünk a terembe, mely olyan volt mint azok a mondai halottak akik ezernyi nyüzsgő féreggé estek széjjel. De mi csak Monna Lianorát láttuk és a Valoist, akik táncoltak, az én táncomat járták, szerelmesen. Azután kimentek a teraszra és láttam amint megcsókolták egymást.
A Gioiosa a boros padlón feküdt, karmolta a mellét és jajveszékelt, én melléje ültem a földre, a Gioiosa üvöltött, hogy ő csak a Valoist szerette és mérget fog inni és hogy takarodjak mellőle. Azután sírt, sírt, én is sírtam és édességekkel etettük egymást vigasztalva.
Idebent már mindenki megőrült: a zeneszerszámok mesterei az utcáról furcsán öltözött nőket hoztak be, a franciák kardjaikkal hadonásztak és valakinek levágták a fülét, az udvar nagyjai egymáson henteregtek nehéz talárjaikban: valaki a hőskölteményét szavalta és sokan nagyon mulattatónak találták, Medici bíbornok palackkal kezében nekem rohant, de megbotlott egy zsámolyban és ott maradt elterülten, valahonnan kiszabadultak Monna Lianora vérebei és ott garázdálkodtak a teremben a combok rémeiként, az örök-hallgatag velencei követ Flórencre végzetesen fontos államtitkokat súgott a fülembe, de elfelejtettem őket, Beniveni egy asztal tetején énekelte a zsoltárokat, tizenkét asszony térden vonaglott előtte sírva és mellét verve és azonnal hívatni akarták Fra Girolamo Savonarolát.
Kissé zúgott a fejem, kimentem a kertbe. Itt találkoztam Gentil lo Sventuratoval. Láttam volt, hogy kétszer annyit ivott mint én, de teljesen józan maradt. Ó senki se tudott úgy inni, mint Gentil lo Venturato, az én barátom.
"Kedves Gianni, mondotta nékem, a Gioiosa gyönyörű lány, tapasztalásom szerint egész Flórencben nincsen hozzá hasonló, de sőt Milánóban és Rómában sem talán. A Medici is kívánta volna és neked is ment egy palackkal, sajnálatraméltó: mert ugyan Medici, de az ősei mégis csak orvosok voltak, mikor a tiéid császárok a Keleten. - A Gioiosa arca nem okoz főfájást és az ölelése megnyugtatja az embert: örülök, hogy nem választottál méltatlant eddigi szerelmeink glóriás társaságához: örülök és én is ölelek a te ölelésedben a mindenszerelem titokzatos egyvolta értelmében."
"Gentile, feleltem, mi közöm nekem a Gioiosahoz, mi közöm a volt szerelmekhez, akiket megtagadok háromszor, ha kívánod, esküvel: mi közöm a minden-szerelemhez és a bölcsességhez és Istenhez mi közöm nékem: Gentile, hogyan is... a hordókból mind kiömlött a bor, kiszabadultak a vérebek, nyilvánvalók az államtitkok, összeomlott a Campanile, a földalatti hatalmak ma éjjel általános rohamot indítanak a város ellen, elközelgett az Antikrisztus - és én szeretek, szeretek, megbolondulok érte, nem élem meg a holnapot."
"Ha érdekel, Govanni Pico, akkor megmondhatom neked, hogy Monna Lianora már visszavonult hálótermébe és várja a Valoist, aki a párkányon át fog belopakodni hozzá. Az őrjöngő ordítók odalent az ő nászukat ünneplik, maguk tudatlan."
"A Valoist meg fogom ölni" mondottam.
"Én nem tanácslom, felelte Gentile, mert sok értelme nincs és diplomáciai bonyodalmakat vonhat maga után. Mindazonáltal nem avatkozom belé, amint már mondottam - ha eltökélt szándékod, sőt ha kívánod, veled tartok mint baráthoz illik, ámbátor igen álmos vagyok és leginkább szeretnék hazamenni."
Szívességét megköszönve visszautasítottam. Láttam amint csendesen hazafelé ment, alvó gyepágyak közt, hosszú kardjára támaszkodottan.
Átgázoltam a liliom-kerten és ott voltam a palota falánál. Oszlopokon és vízokádó állatok fején kapaszkodtam felfelé, a rusztika bevésései is segítségemre voltak: fent voltam a párkányzaton.
Vártam, évekig vártam akkor. Mérföldnyi körzetben minden zajt meghallottam.
De azután kevéssé elfáradtam és elábrándoztam. Néztem Mirandola felé és a szerelmes csillagzatokat. Azután nem tudom miért, Savonarola sápadt feje jelent meg előttem és szerettem volna találkozni vele. Prato felől fakult az ég már, úgy emlékszem, nagyon hideg volt.
Egyszer csak ott állott előttem a Valois. Összerezzentünk mind a ketten, nem tagadom. Aztán rászóltam, hogy védekezne. Félkézzel fogódzva kivontuk karjainkat. Lépni semerre sincs hely, csak vívni, vívni.
Balkezemmel szorongattam egy ablak kilincsét, éreztem, mindjárt el fogom ereszteni. A Valois káromkodott és támadott, én meg untam a dolgot. Jó volna aludni, gondoltam, gyermeki ágyamban Mirandolában, összekulcsolt kezekkel, vagy talán a liliomok közt, vagy csuhában, koporsóban is. De akkor a Valois a combomba szúrt, valamennyire felébredtem. A következő támadással átszúrtam a nyakát, a liliom a kardomon maradt. A Valois lezuhant a lenti liliomok közé.
Egy ablak kinyílt és én beugrottam, Gattone, a hosszúhajú inas állt ott nehéz kandeláberrel.
"Úrnőm türelmetlenül vár, herceg, kissé késlekedtél" mondotta.
"Tévedés lesz. Őrnőd a Valois herceget várja, aki azonban pillanatnyilag nincs abban a helyzetben, hogy tiszteletét tehesse. Jelentsd neki, hogy Giovanni Pico della Mirandola küldi üdvözletét." És készültem vissza ugyanazon az úton, ahogy feljöttem volt.
"Monna Lianora téged vár, Pico herceg."
Bevezetett a hálóterembe. Akkor újra megváltozott minden. Újra felhallottam a lenti ordítókat, magam is ordítással tellett és dühöngő szerelemmel, iménti elábrándoztamat röstelltem és Lianora teste valahol felderengett, mint mellemnek szögezett dárda.
Monna Lianora félálomban feküdt, keze aláhullott, a mécses furcsa árnyakat ejtett a padló fekete-fehér kockázatára. A baldachin az ágy felett liliomokkal teleszórott, némelyikük lehajtotta fejét. Az inas eltűnt és én megcsókoltam Monna Lianora kezét.
Összerezzent, a takaró alá rejtette kezét és álmosan, kívánságtalanul mosolygott. "A Valois - hol van?" kérdezte.
"A Valoist, mondtam visszaküldtem a címerébe. Nagyon szereti a liliomokat és most itt fekszik ablakod alatt a liliomok között... Ma már aligha fog felkeresni téged. Meghalt."
"Meghalt? igazán rosszul tetted Gianni, olyan szép volt, együgyű, barbár és szerelmes és nem olyan mint te. Őneki odaadtam volna magam. Boldog lett volna és ölelt volna egészen és nincs tovább. De te, Gianni... de te? mit akarsz éntőlem és mi végre vagyunk a világon? Legjobb lesz ha lefekszel az ajtóm elé és vigyázol, hogy senki ne zavarja álmomat."
Nem emlékszem, miket mondottam akkor, de őrültségek lehettek. Beszéltem a Gioiosáról, az utolsó ítéletről, gyermekkoromról Mirandolában, és hogy imádom, sírtam és a padlóba vertem fejemet, violaszín palástomat darabokra téptem. Magam se tudtam, mi az amit akarok és hol van, talán a hiperboreusok földjén. És beszéltem mindegyre, ő ott feküdt, csodálatos liliom, az áldozat virága, és én nem értem hozzá, nem tudtam hozzáérni a gondolatommal sem.
"Úgyis tudod, felelte, hogy mindenkinél inkább szeretlek. De hogyan is kívánhatod tőlem azt, amit mindenki asszony megadhat és ahhoz nem is kell Pico della Mirandolának lenni. Adhatnám a testem, vagy a szájam, vagy a kezemet csupán, de tenéked többet tartogattam: gondold meg jól, hogy elfogadod-e? Gondolj a barátaidra, Benivenire, aki Isten bolondja lett és Gentilére, akinek az irtózatosság ott ül a szemén."
Mondtam, hogy herceg vagyok, nincs mit meggondolnom és nincs időm meggondolni és reszkettem a hajnalodásban. Ő pedig meghallgatott és ez volt:
Monna Lianora, először és utoljára, a szemembe nézett.
Ó a különös alászállás, és most tudtam meg: ezt nem kaphatta meg a barbár, csak akiknek szeme különös kincsek ragyogásán, bölcsek kövén, déli nappal szemközt, éjszakai kardok visszavert fényén edzett és könnyekben mint ecetben az acél.
Most a szeméről kellene mesélnem és hogy néztünk egymás szemébe... hogy is volt? hiába. Csak azt, hogy mintha elábrándozva jártam volna a jegen a tavak közt és egyszerre beszakadt a jég és lent voltam a befagyott tó befagyott fenekén. Nem fáztam, semmiképpen, csak a befagyott csend és a jégpaloták, a jégből való csillagok meg a hold, de a nap is besüt a jégtakarón át, csodálatos, irtózatos nap és a halálos boldogság zöld fátyola fentakadt a jégcsapos sziklák ormán.
Azután, hogyan is, lankadtam, szerettem volna lehajtani fejemet a takaróra, vagy csak egy pillanatra megsimogatni pillámmal izzó szemgolyómat vagy kiáltani szerelmesen vagy imádkozni talán a Máriához - de tudtam, akkor végem van.
Szememnek sugarán hajókat tudtam volna hordozni és ezután éreztem azt, ami senkinek sem adatott meg és senki sem fogja a messze századokban: a másik szempár lassan-lassan, liliomként talán, lekonyult, rabszolgaként talán, meghajolt, az én szeme előtt. Lianora lehajtotta fejét és sírt.
Beniveni és Gentile gyengék voltak és belepusztultak. De én herceg vagyok, Bizáncban császárok voltak az őseim, erős a szemem és győztem.
Lianora sírt, sírt, ott ültem győztesen, magam is alig élő. Meddig tartott az ölelés vagy harc, nem tudom, és hogy meddig ültem ottan utána és hogyan kerültem haza.
Emlékszem, hogy a liliomok valami csodálatos módon lehullottak a baldachinról és elfedték Monna Lianorát. Egy a szemére hullott, fehér liliom.
Így láttam utoljára. Monna Lianora másnap meghalt.
A legenda azt beszéli, hogy szemeit kivették, mielőtt eltemették volna és később, mikor Savonarola elégetett minden ékességet, az ő szemei is ott égtek volna a máglyán.
Azóta megjósolták nekem hogy liliomhulláskor fogok meghalni. Ez így rendjén van. A liliomok bosszút állnak asszonyukért. Voltaképpen mindegy. Savonarola rám adta már a bűnbánók ruháját.