Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 10. szám
Péterke nagyon szerette a kicsit.
Gyönyörű is volt, szépen tudott gőgicsélni, a nagy lába ujját a szájába tudta venni, szép, kövér, maszatos, magáról nem tudó, gyönyörű jószág. Péter a magáénak tartotta s folyton dalolt neki, egész nap eljátszott vele s dúdolta a maga furcsa kis énekeit, amik nélkül, azt hitte, nem is tudna már aludni a kicsi.
Egy délután nagy dolog történt, az anyja ráhagyta a kicsit. Neki adta. Kivette a bölcsőből, hogy valahogy ki ne forduljon, mert hisz Péterke is picike volt még, egy nagy kétfülű kosárba dunnázta be s Péterke, ha a kicsi pisszegni kezdett, a kosarat húzgálta, rázogatta a tornácon.
Azután jött egy csomó idegen fiú és olyan lármát csaptak, hogy a kicsi nyugtalankodni kezdett. Péter annál hangosabban dalolt s ugrált a kosár körül. A fiúk a tyúkokat zavarták, Péter oda se nézett.
Nem is törődött velük, míg elő nem jöttek, tele volt a markuk frissen kitépett kakastollal, ragyogtak a szép nagy tollak, Péter is szeretett volna belőlük. A fiúk adtak neki egyet s azt mondták, most zsandárt játszanak. Feltette a kalapjához, de a kicsi megijedt a libegő nagy tollútól s iszonyatosan sírni kezdett.
Péter kétségbe volt esve, ringatta, rázogatta, de az nem hagyta el a sírást s ő nem tudta, hogy a kakastolltól fél. A fiúk éppen a macskát akasztották fel az eperfára, aztán odajöttek s azt mondták, csend legyen, mert ők nem szeretik a gyereksírást. Péter ezen még jobban kétségbe esett s ő is sírni kezdett.
A fiúk azt mondták, ők tudják a módját, hogy kell elhallgattatni a gyereket. Hoztak egy rudat, azt keresztül dugták a kosár két fülén, úgy hurcolták az udvaron. A kicsi a hintázástól csakugyan elhallgatott. Akkor a fiúk odavitték a kúthoz, áttették a rudat a kútkáván s a kosár ott bent lógott a kút fölött.
- No most ringathatod, éppen úgy mint a bölcsőben - mondták Péternek.
Péterke nem érte el a kosarat, hát felültették a kút deszkájára, a lába befelé lógott a kútba s ő lassan, szépen ringatta a kosarat s a kicsit.
A fiúk röhögve száguldoztak az udvarban s csak akkor szöktek meg ijedten, mikor meglátták, hogy jön a Péterke apja, anyja az úton.
Mikor az anya belépett a kapun, egyszerre látta, hogy középen a nagy tűz, az udvar felfordítva, ajtó, ablak, hombár, magtár nyitva, a macska a fán, a tyúkok kodácsolnak s a gyerek a kúton.
Hogy ezt látta, csak megölelte a kapufélfát s hangtalanul, elsápadva, nyitott szájjal, szédülve maradt ott.
Az apó azonban nem vesztettel el a fejét. Odaszólt Péterkének.
- Mit csinálsz te ottan kis fiam?
Péter a nevető hangra odanevetett:
- Ringatom a kicsit.
Az anyja halkan felnyöszörgött s beleájult: a kicsi is, a kicsi?
- No várjál csak, megyek, segítek.
Először levette Péterkét, azután a rúddal a kosarat s benne a kicsit.
Akkor azután megindult a jajveszékelés. Péter tágra nyitott szemmel hallgatta, nézte, nem értette.
Később látta, hogy a fiúkat összeszedték, s a saját apjuk fejszenyéllel verte őket, akkor borzasztóan megijedt, hogy őt is...
Napokon keresztül folyt az egzekúció, apja, anyja nem szólt másról, csak az iszonyúságról. Ő ült, ült konokan, csöndesen s várt, várta, mikor kerül rá a sor.
De nem bántották. Valahogy olyan felfordulás volt körülöttük, hogy ő egészen kiesett, senki se törődött vele. Ült egy helyben s várt. Nem ment a kicsihez, nem dalolt neki, félt tőle, nem mert ránézni s nem mert a kút felé pillantani. Ha a kakast látta megtépett farkával, szörnyű félelem fogva el, még a kis csibéktől is rettegett. De csak ült, árván, nesztelen s egyszer hallotta, mikor az apja mondta:
- Ez is kutya, mint a többi, ennek is kakastoll volt a kalapján.
Harmadnap hajnalban hirtelen felébredt. Szédülve és forogva riadt fel. Szörnyedve érezte, a kút felett van a kosárban s szalad a kosár lefelé, a vízbe, a fekete mélybe s a hideg víz, a fekete kút... s ő utána szédült...
Elvetette magát a kis ágyában s halálveríték verte ki a kis testét.
Mikor, sokára megcsillapodott: egyszerre megértette. Megtudta, milyen veszedelemben forgott a kicsi s vele ő...
Sokáig iszonyú reszketés rázta a testét, a foga zörgött s hideg volt a bőre és lucskos.
Végre sírásban tört ki. Összekuporodott és úgy kezdett sírni, összeszorított kis szájjal, fuldokolva, keservesen.
A szülei felébredtek.
- Mi az?... - szólt az apja.
Az anyja is felült s hallgatott.
- Megfakadt benne a jóság - mondta halkan.
Azután csend volt.
Az apa komoran morogta:
- Sírjon. Az ostoba kutya.
Erre ő még jobban zokogni kezdett.
Az anyja hallgatta s nem jött hozzá. Ült az ágyában, szomorúan, fáradtan, álmosan, ő is ki volt merülve, ez a háromnapos rémület megvénítette.
Aztán a kisfiú lecsúszott az ágyról s a sötét szobában négykézláb mászott a bölcsőhöz s aláfeküdt, mint egy kis kutya.