Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 9. szám · / · Figyelő
Fiatal magyar festő, akinek a nevét még csak a külföld ismeri. Svájcban él és munkái is csak ott kerültek a nyilvánosság elé: a genfi internacionális kiállításon. Itthon két tucatnyi rajza jár kézről-kézre, hogy hirdesse és előre jelezze egy kitűnő, friss tehetségnek harcba indulását. Rajzai mind a legutolsó év terméséből valók és a tehetségnek meglepő, már első pillantásra lenyűgöző erején kívül rögtön elárulják, hogy bennük egy makacsul becsületes tehetség vívja küzdelmét nemcsak az anyaggal és a kifejezési lehetőségekkel, hanem a múlttal és a jövővel is. A múlttal, amely gyökereit fogja s tartja vissza a tehetetlenség erejével és a jövővel, amelyet csak úgy találhat meg, ha előbb önmaga alatt hidat épít feléje.
Ezért, ebben az őszinte küzdelemben, a rajzok dátumai nem jelölnek még egy folyton szélesebben táruló egyenes evolúciós utat, hanem kisebb-nagyobb kanyargásokat, bukdácsolásokat, visszaeséseket is és csak együtt, a hézagokon és hullámzásokon túl mutatnak egyetlen cél felé. Simon György János elindulása a postimpresszionizmus és főként Cézanne, illetve helyesebben a cézanneizmus. Nem a pillanat lélekbe röppenő fény és szín illúzióját keresi, nem a valóság felcsillanását, hanem a világ állandóbb, belsőbb valóságát. És hogy ezt megtalálja, arra predesztinálják látásmódjának jellemző erői: leegyszerűsített, szintetikus felfogás és kitűnő érzék a külső és belső konstrukció, a kiegyensúlyozott szerves rend iránt. Kubisztikus világlátásra hajlik Simon egyénisége, ennek kifejezését azonban fiatal embernél meglepő önállósággal kíséreli meg. Nem ugrik be teóriáknak, szorosan fogja a hús-vér valóságot és nem hajlandó spekulatív szisztémává fagyasztani, nem akarja megnyúzni az életet csakhogy megmutassa a csontjait, szilárd házban akar lakni, nem meztelen vastraverzek között.
De érzi azt is, hogy éppen a valóság kedvéért kell egy bizonyos határig elvonatkozni a valóságtól. A valósághoz úgy jut közelebb, hogy egyszerűsíti, kivonatolja a világ képét. Nem reprodukálni akarja a valóságot, hanem szuggerálni. Növelni belső hatását azzal, hogy kevesbíti a külső jelenségeket. Ezt a valóságszuggerálást igen eredeti és mély módszerrel éri el ez az egyszerre bátor és óvatos fiatal piktor. Leegyszerűsített, primitív formákból felépíti a dolgok rendezett, harmonizált képét, de tovább megy és e kiegyensúlyozott keretet az anyag meleg, életteljes realitásával tölti meg. És a képben élő anyagot egy régi eszközzel teremti meg: a fénnyel, az impresszionista - plainairizmus vívmányával. Az impresszionizmusban a fény szerepe kötött és kétféle. Az egyik: egy zománcos felületi egységet adni az illúzióképnek. A másik: hogy koordináta tengelyt adjon az impressziónak. A fény megmondja: ebből és ebből a nézőpontból, ebben és ebben az évszakban, a nap ez és ez órájában erről a helyről így látszik ez a tárgy. Simon, mint általában a kubizmus felé hajló festők, a fényt szuverénebbül kezeli. Nem a nézőpontot jelöli meg vele, hanem pusztán mint eszközzel hangsúlyozza a konstrukciót és érzékíti a konstrukciót kitöltő anyag plasztikus valóságát és érzéki felületét. Mert - és ez a nagyon fontos és itt távolodik el messze a kubistáktól Simon festészete - a felület nála sohasem változik puszta
Így Simonnak, ha még kissé heterogén kifejezési eszközökkel is, sikerül együtt elérni a két nagy célt: megmutatni azt a nem
De éppen előbb említett formai heterogénségek, a markáns, kemény kontúrok közé szorított puha felületek mutatják, hogy amit Simon eddig csinált, az még nem befejezett, megtalált eredmény, hanem csak nagyon biztató elindulás. Formai tökéletességet csak kevésbé haladott munkáiban tud mutatni: néhány víziós, még erősen impresszionisztikus tájkép, szembeömlő fényben és két acélból kalapált, de élettől ragyogó férfiportré.
Formai akadályoktól nem kell félteni, ezekkel szemben teljes biztosíték kétségtelen tehetsége. De a mai korban, az életnek és a művészetnek válságos, anarchikus korában még nem elég tehetségnek lenni. Azok kallódnak, vesznek, tévelyegnek ma csapatostul és reménytelenül. Ma minden azon múlik, hogy a művész mennyiben tudja magában megújítani az embert, mennyiben tud új etikai tartalmat találni és megsejteni, kibomlasztani magában egy új világ szellemét. Egyszóval: megérezni az új világképet, a jövő szellemi rendjét. Akiben ez nincs meg, az sarokba hajíthatja tehetségét, akármennyi van is belőle. Aki nem tud új emberré válni, az művésznek is elveszett.
Minden fiatal művésznek, tehát Simonnak is ez fogja eldönteni a sorsát: tud-e építeni magában egy jövőt jelentő világszemléletet. Unalomig hangoztatott követelmény ez, bár még kevesen értik végzetszerűségét még a hangoztatók közül is.
Világszemlélet, új etika nélkül ma csak formalisztikus utakat lehet végigtapogatni, végigkísérletezni. Minden elölről próbálkozás a múlttal hasztalan és meddő, az új izmusokban pedig megállt a művészet és egy helyben topog. Sötét és reménytelen zsákutcát jelentenek, amely lezárja a múltat, anélkül, hogy a jövő felé utat engedne. De nagyon könnyen be lehet belőlük tévedni a nagy Dada becstelen cinizmusába és felelőtlen nihilizmusába.
El kell kerülni a tájékát is ennek a szennyes örvénynek, amelyből egy letűnt kultúra feloszlott hullája illatozik és bátran előre néző szemekkel kell kutatni az új hitet, mert abból fog kipattanni az új művészet is.