Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 9. szám · / · Figyelő
- Assisi Szent Ferenc Virágoskertje. Fordította Kaposy József. Genius-kiadás. -
"Történék kedig, hogy két jámbor doktorok, kik valának az jus canonicum tudói, igen disputálának azon, valjon szabad-é egy férjfiunak az ő felesége hugával házasságra mennie, mert az mint tudván vagyon, az Irás ezt ugyan jovallani (D e u t . cap. XXV. v. 5.), de egyszer s mind tiltani látszik (L e v i t . cap. XVIII. v. 16.). Az disputa közben kiérének az várasbul, holott vala az útnak mentében egy galagonyabokor, mellyen egy csepke madár, ki hivatik fekete rigónak, olly hangassan fityirész vala, hogy az doktoroknak ő beszédeket megszakasztja vala. Mondá az doktor Jeronimos: Bizony mondom neked, atyámfia, hogy ez bestyét az ördeg küldötte vala az mi rontásunkra. - Felele az doktor Jakobus: Hessegessük el az csúf madarat, mert én azt vélem, ez nem más, hanem maga az pokolbéli ördeg! - És az gonosz madarat hangos kajáltással elhessegették vala."
Bocsásson meg nekem Laczkó Géza és bocsássanak meg az régiségnek többi doktorai, ha mit véteni találtam, mikor az mi eleink nyelvére igyekeztem lefordítani ezt a kis exemplumot, melyet egy XII. századi latin prédikációs könyvben találtam. Több ehhez hasonló példát is idézhetnék annak az illusztrálására, hogy a legrégibb legendákban a keresztény világfelfogás sokszor milyen ellenséges indulattal fordul szembe a természettel, melyben mindenütt az ősi ellenség, a sátán cselvetéseit látta: a természet, a külső világ szépségei mintha mind csak arra lettek volna teremtve, hogy az embert kísértésbe ejtsék és az istenes elmélkedésektől elvonják a figyelmét. Gondoljunk csak a legtipikusabb példára, Szent Antal kísértéseire, a szűk és sötét cella magányát kereső lélek szörnyű vízióira, melyekben a legparányibb napsugár, a leggyengédebb fuvalom is lázas rémképeket csal ki a dúlt idegekből. És íme, alig zárul le a XII. század, melynek jellemzésére a fönti történetkét idéztem, akad egy istenfélő ember, Szent Ferenc, aki társával kinn járván a mezőn, nem hogy elhessegetné magától a madarakat, hanem versenyt énekel velük és sírva fakad, hogy azok "nagyobb csengő szóval" tudják dicsérni az Urat, vagy más alkalommal "mikoron prédikállana egy várasba, rakott vala fészket egy fecske az prédikálló székhez közel, kinek csácsogásától bódogságos Szent Ferencnek szava nem hallatik vala. Monda nekik:
Szent Antal és Szent Ferenc
Mekkora ellentét, az érzelmek milyen különbsége, az ember természetszemléletének milyen egymással tusakodó pólusai, és mégis milyen könnyen beleolvad az egyik a másikba!
Mikor a keresztyénséggel a nacionalista, szigorú ó-zsidó monoteizmus világvallássá tágult, szemben találta magát az árja vallások tarka politeizmusával, mely istenekkel, természetfölötti lényekkel népesítette be a természetet, az ember kivetített érzései voltak, melyekkel bokorban, fűben, fában, vízben, levegőben jóindulatú segítőtársakat keresett magának. Az istenfélő keresztyén azonban, aki egy Istenén kívül mást elismerni nem akart, egyszerre ördögökké és gonosz démonokká átkozta a nimfák, szatírok, driádok, szilvánuszok hadát, akik ezért a degradálásért kegyetlen bosszút állottak rajta, mert százféle kísértéssel és gyötrelemmel keserítették meg az életét. Amerre a keresztyén szétnézett ebben a siralom-völgyében, rosszakaratú szellemek serege leskelődött rá: a fák mögül settenkedő állatszemek százai villóztak rá a sötétből, a lombok közül cifra szárnyas boszorkányok szórták rá a ganéjt, éjjel a mellére maga a sátán telepedett egy nagy fekete kandúr alakjában. Nem volt állat és nem volt növény, melynek alakját az ősi ellenség föl ne használhatta volna, hogy megrontsa vele még a legjámborabbakat is, sőt éppen ezekre vetette ki legszívesebben a hálóját. A szentéletű aszkéták legendái telve vannak ezekkel a borzalmakkal, miket a szegény keresztyéneknek az elűzött pogány istenektől szenvedniük kellett.
De nincs az a kísértés, melyhez az emberek a századok folyamán hozzá ne szoknának. Az emberi lélek, mely a világtól elhagyatva, a világot félve magányos csigaházának mélyére húzódott, nem sokáig bírja ezt a társtalanságot. Expanzióra vágyik megint, tágulni túl az egyéni testén, túl az emberiségen, a városok rideg kőfalain, a természet, a világ, a csillagok felé. A természet, melytől elszakadt, nem veszthette el rá nézve jelentőségét, hiszen benne is élt, nem lehetett ellenséges indulattal, sem közönnyel sokáig vele szemben, végre ismét szeretnie kellett. Nem népesítette be újra fantomokkal, érzéseit nem öltöztette fel sem szellemek és istenek, sem ördögök és démonok alakjába, hanem átvitte a világ ezer jelenségeire azzal a szeretettel, melyet a vallása hirdetett az emberek irányába. Szeresd felebarátodat! volt a keresztyénség legfőbb igéje. Szeresd a természetet! mindent, ami él és mozog, a csacsogó fecskét és az üvöltő farkast, még az élettelen lényeket is, a követ, a napot, a holdat, a világegyetemet! Ez az egyetemes szeretet lett az új kereszténység, a franciskanizmus igéző jelszava és ennek az evangéliuma a
*
Örülünk annak, hogy Kaposy József fordítása (az első teljes magyar fordítás) a mi viszonyainkhoz képest elég rövid idő alatt második kiadást ért. A régi legendák hangulatát felidéző, gyengéden archaizáló és mégis modern folyamatossággal gördülő stílusa, a kitűnő, mindenben tájékozást nyújtó bevezetés, a hatalmas filológiai apparátus, mely azonban a laikus olvasó útjából gondosan félre van rakva a jegyzetekben - mindez olyan könyvvé avatja Kaposy