Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 9. szám

Földi Mihály: Rügyek a hó alatt

A halottasház udvarán, az ecetfa alatt gyülekezett a zenekar. Már sorra megtekintették a zenészek a koporsót és búcsút vettek halott karmesterüktől, az újpesti rezesbanda fejétől, szegény megboldogult Putnoki Gyulától, aki két nappal ezelőtt hirtelen árván hagyta barátait és alkalmazottait, az egész bandát. Más egyebet nem hagyott itt. Rokona nem volt, asszony-gyerek, semmiféle ingó holmi nem sírt utána, egy rozsdás vaságy, meg egy összeroskadó asztal volt mindene. Sokat keresett, de mindent elivott.

- Józsi bácsi, hé! Gyűjjön mán!

Ezt a bandából kiáltották be, az ecetfa alól, a napos kis udvari szobába, ahol a lezárt koporsó előtt még mindig ott ácsorgott az öreg Szipriszt József, aki pedig hat esztendővel mindig is öregebb volt Putnoki Gyulánál és most is él - él és ott forog és tesz-vesz a fekete kis szekrénynél, melybe elzárták az ő legjobb barátját és karmesterét. Egy ideig azt számolgatta, mennyit is adtak össze összesen és egyenként a koporsóra s mennyit kellett volna még adni ahhoz, hogy egy szép babérkoszorút is vásárolhassanak, ami feltétlenül megilleti Putnoki Gyulát. Aztán többször leült a vetetlen, összegyűrt vaságyra, arra gondolt, hogy szegény Putnoki Gyula lepedő nélkül, huzat nélkül aludt, úgy is halt meg, ő is így volt abban az időben, amikor meghalt a felesége s még nem volt együtt Erzsivel. Mennyi ideje is annak? Akkor jött a bandához az új klarinétos és akkor történt, hogy berozsdásodott a trombitája attól a krigli sörtől, amit a rákospalotai állomásmester a trombitájába zúdított, május elején, éjszaka. Öt forintot adott, de nagy pénz volt az akkor. Kié lesz a vaságy? A kollégák biztosan el akarják majd adni, a pénzt meg felosztják, hogy megtérüljön a temetés ára. De talán eltekintenek ettől és neki adják ajándékba, emlékbe, szegény Gyula is így akarná, biztosan. Képek is vannak a falon, persze hogy őrizte őket! A katonai végelbocsátó levele, rámában, legfölül s a nagy kampós szögről, ami tartja, szürkére fakult, sárga pitykés katonasapka is lóg. Hogy megbecsülte, milyen büszke volt rá! Jogosan. Megszolgált érte. Mind a három esztendőt leszolgálta. Egyszer már el is kéne olvasni, mi áll rajta.

- Józsi bácsi, mi lesz? - hallatszik megint az udvarról.

Valamit mormol az öreg Szipriszt, de nem mozdul. Kár volna elégetni ezt a képet. Valakinek meg kellene őriznie. Ő majd felakasztja otthon, az Erzsi szobájában, szöget se kell verni, csak ki kell húzni ezt, ami itt van a falban. Igaz, hogy Erzsi nem szereti a képeket és nem szeret szögeket verni a falba, azt mondja, hogy poloska nő meg a lyukban. De majd csak megegyezik vele. Azt a másik képet is el kell vinnie. Ezen a banda látszik ünnepi díszben. Elöl középen áll Putnoki Gyula, az ő izmos kis sárga trombitájával, mellette ő maga, Szipriszt Józsi s melléhe szorítja a tekintélyes szerszámot. A többiek is itt vannak a képen, még a fiatalok is, a dobos is, a Gerencsér is - mért ne volnának rajta - mindegyik tartja a muzsikáját, balkezükben meg egy krigli sör habzik. Az asztalon azonban egy lízivel áll. Az öreg Schiller, a mostani vendéglős nagybátyja, maga hozta az asztalra, az még tudta, hogy kell bánni a muzsikusokkal. Játszottak is neki, hogy csak úgy reszkettek a falevelek a kertben s olyan kis gyűrűket látott az égre felhőzni az ember, ha szép tiszta az idő. Nem nézték a kialkudott időt, mint ennél. Majd megöregszik ez is, akkor megtudja. Jogosan... Nem valami kép az ott a sarokban? Egy rakás por, szemét, meg pókháló is. Szegény Gyula, te is micsoda piszokban éltél. Ezt nem lehet megfizetni az Erzsiben! Hogy olyan tiszta, meg rendes.

Biztosan lelökték, amikor megmosdatták, meg öltöztették. Nem is megy az olyan könnyen.

Sóhajtott s oda igyekezett a sarokba, az ablak mellé. A Károlyi utcán most szaladt végig a villamos. Hogy csilingel a bolond! Biztos, valami fiatal gyerek hajtja. Majd lecsukják. Jogosan. Régi kép ez is. Valami asszony. De öregasszony. Hasonlít is rá. Biztos az anyja. Így van az. Mikor az ember megöregszik, leesik oda az anyja mellé, a porba. Jobb is ott talán. Ezt a képet mindjárt magához veszi, erre nem mondhatják, hogy el akarta vinni.

Az ajtóban megjelent Kollár, a bőgős. Nagy zsíros ember, szinte gyerekruhának látszik a kabát, amit magára húzott. De nem tudott inget is venni ilyen tisztességes alkalomra, muszáj volt most is abban a horgolt trikóban jönni, azokkal a nagy lyukakkal - akarta neki mondani, de Kollár megelőzte a beszédben.

- Indulunk már, öreg, de elkámpicsorodott itt.

- Jogosan, fiam - mormogott az öreg Szipriszt. - Mert arra gondolok, hogy kocsi gyün érte. Látod-e, ezt az utat legalább nem kell gyalogosan megtennie, ha utolsó is.

- Ne álmélkodjon most, Józsi bácsi, gyűjjön csak, hadd megyünk ki innét. Dolgom van még máma azzal a Bucsánszkival.

- Az Ödönnel?

- Hát.

- A lakatossal?

- Persze.

- Hisz' az ott lakik az én udvaromon.

- Akkor együtt mehetünk haza.

- Jó lesz, fiam. Megyek mán, csak ezt a képet viszem.

Kollár azonban útját állta.

- Abba maradtunk, Józsi bácsi, hogy most lezárjuk a lakást, oszt holnap úgyis vasárnap, reggel elgyövünk és mindent számon veszünk. Addig minden szög a helyin marad.

Olyan nevethetnékje volt most Józsi bácsinak. - Nincs itt más, csak szög. E'meg az anyja képe. Olyan volt, mint az enyimé, csak az hibázik. Kinek köll ez másnak?

- Abba maradtunk, hogy minden itt marad - mondta most jóval hangosabban Kollár s már ki is vette az öreg kezéből.

- Nem veszekszek veletek, tartsatok meg mindent. Te rongyos, azt se tudtad te, hogy a világon vagyunk, amikor én már a bandájában játszottam. Tartsátok meg, ha utánam hozzátok se kell már.

Azzal peckesen kifelé sietett. Fekete ünneplő volt rajta, sötétkék ing, színjátszó gyöngyházgombokkal. Fényesre kefélt cipőjén megcsillant a fény, mely lecsöpögött az ecetfa lombjai közül. Odaállt a többi közé, az első sor elé, felvette a fekete földről a trombitát és nyakába akasztotta. Szuszogott, egyet-kettő keményen nyögött. Dús fehér bajszát eltörölte szájáról s hozzáillesztette a hangszert. Gömbölyű, nagy fejére, melyet hátul már vastag fehér pamaszok szegélyeztek, ráloccsantott a nap, tiszta kék gyerekszemei tüzesen, büszkén, elszántan ragyogtak. A feje fölött két poros veréb ugrándozott és csicsergett, de nem hallotta. Izgatott, ingerült volt.

Hátranézett. Kihívóan, dacosan végigmérte társait, mind a tizenöt embert. Ő a legöregebb. Ki adja meg a jelt? Ki kezdi rá az indulót? Ki helyettesíti a karmestert? Ki lehet itt az új karmester? Putnoki Gyula utóda? Kicsoda?

A házbeliek most mind kitódulnak az udvarra, a földszintes sárga ház széles udvara megtelik asszonnyal, gyerekkel, néhány férfival. A házmester hosszú, erős léptekkel a kapuhoz siet s mindkét szárnyát feltárja. A kapu alól beragyog a két fekete ló teste. A kapu alja is benépesül.

- Kész? - harsant fel ekkor egy bomba erejével közvetlen az öreg Szipriszt mögött. A fiatal Gerencsér hangja volt ez, aki pedig csak nemrég nősült gazdagon s a feleségével rendes üzletet is kapott.

Minden hangszer a helyén volt e pillanatban. A trombiták és flóták az ajkon, a kéz a vonókon s a vonók a hegedűk és bőgők húrjain, a dobos egyik kezében a dobverőt, a másikban ruganyos ütésre készen a cintányért szorította.

Hátrafordul Szipriszt Józsi és szemügyre veszi a bandát. Gerencsér Mihály tekintetét kerüli. Feddőn hunyorog és önérzetesen vádol. S mikor Gerencsés az ő karcsú kis trombitájával kilép a sorból s feléjük fordul, hogy jelt adjon a kezdésre, Szipriszt József hirtelen megfújja a trombitáját. - Mi az? - mordul meg Gerencsér - pillanatnyi zavar - de az öreg már a második hanggal száll előre, s a banda, a dühös és vérvörös Gerencsér is, gyorsan belevág a gyászindulóba.

Vastagon, keményen zúg és recseg az öreg Szipriszt hangja. S amikor izgalma végül lecsillapodik annyira, hogy maga is meghallja hangja duzzadó teljességét, egy lépést, majd még egyet előre tesz s az ég felé emeli trombitáját, mintha egy nagy hegyen akarna átlendülni énekével. Gerencsés Mihály most kellemetlen és nevetséges helyzetbe került. Ott állt egy lépéssel az öreg mögött, szemben a bandával s háttal Sziprisztnek. Hirtelen megfordult s az öreg fejének irányította trombitáját. Erős, fiatal tüdeje minden erejével beleharsogott Szipriszt Józsi fülébe.

Ez feltüzelte az öreget. Lábát szétvetette, előredűlt, tág orrlyukakkal szedte, dobálta tüdejébe a levegőt, arca felfuvalkodott és lila vérfelhőkben úszott, szeme eltűnt a ráncok s hirtelen támadt kis hólyagok és daganatok közt. Széles és vastag orra most megtelt, fekete gödrök és hullasárga dombok emelkedtek ki a schiller-bor színű mélyből, az egész orr megnőtt és megérett s mint elszáradó fenyőtoboz jóleső lemondással borult a trombitára s hozzá simult. Káprázni kezdett az öreg Szipriszt szeme, fejében doboltak és dübörögtek az erek, szédül s hirtelen oly nehéznek találta testét, az egész életét.

Idegesen és sértődötten hátrafordult.

- Mi az? Muszáj bele a fülembe! - mordult Gerencsérre.

- Álljon odébb öreg, oszt nem hallja - súgta vissza a versenytárs.

Tovább fújták a dallamot, hogy feleselésük meg ne zavarja az ünnepi hangulatot, de már a harmadik hangnál feldúltan kiáltott hátra az öreg:

- Én-e, vagy te?

- Mi a csudába állt oda ki vezérnek!

- Jogosan. Tán te vagy az az ember?

- Hát mi maga?! Maga süket ember!

- Látod, hogy hallom a rikácsolásod!

- De meggyütt a hallása.

Hátulról rájuk mordultak. Éppen most mentek be a koporsóért.

- Tempó! - súgta előre Kollár, a bőgős. - Tempó! Tempó! - mormolták többe.

- Tempó - morgott az öreg is, s nagyon rándított vállán. Reszkető kezével újra szájához szorította a trombitát s minden erejével belefújt. Kenyérről van itt szó - gondolta - semmi másról. Nem becsülnek ezek se istent, se embert. Nem látják ezek sem a szegény Gyula legjobb barátját és akaratát, sem a legöregebb tudást. Mit értenek ezek a hangok árnyalásához, az átmenetek finomságához, a tempós felszárnyaláshoz s a hangok művészies, fokozatos leejtéséhez. Ezek a jött-ment új fiatalok, akik nem tanulták meg a jogos tiszteletet, csak a nagy hangot, a nagy szájat, a recsegő zengéseket becsülik. Annak van igaza köztük, akinek a szája jár s aki a legerősebb hangot fújja ki. Hát majd ő kifújja. Azt is tudja. Azt is megmutatja.

Két ember hozza a koporsót, most lépik át a küszöböt.

Ki azzal a hanggal! Hadd reszkessen meg ott fönt az a komisz kék ég, hadd fussanak össze az összes bitang fellegek! Hallja meg szegény jó Putnoki Gyula az ő barátja hangját, mosolyogjon még egyszer elégedetten és boldogan, legyen meg az ő méltó búcsúzása és harsogja minden tüdő és minden trombita az ő életét és távozását.

Trombitáját a kifelé menő koporsó felé irányította s mélyen recsegő hangokat fújt ki rajta. Minden gyerek őt nézte, senki sem a koporsót. Süket ő?! Öreg ő! A kopasz feje bőrében többet tud a muzsikához, mint ezek mind együtt az egész fejükkel. Lélek kell a zenéhez, a lélek felkutatja az utolsó csöpp erőt is s beledobja a trombitába.

A koporsó minden lépésénél hangosabban zúgott az öreg búcsúztatója. Egy hangot se veszíts el, halott Putnoki Gyula! Egy görcsös feszültség volt már Szipriszt Józsi. Halántékán megcsomósodtak az erek, szeméből híg lé ömlött alá, egész teste reszketett és vonaglott s a levegő, melyet erős lökésekkel, ütemesen a trombitába akart lökni, időnként a cső mellé szaladt és harsogva, kajánul röppent a semmibe.

Már az utolsó taktusnál tartottak, amikor egész testében megrázkódott Szipriszt József. Mintha valami megpattant volna benne. Megtántorodott. Felfúvott, gömbölyű fejéből erőtlen pihegéssel szuszogott ki a levegő. Kezében a trombita lehanyatlott, s valami meleget és puhát érzett arcára ömleni. Vér volt, sűrű, vörös vér. Patakokban dőlt az orrából. S nem a vér rémítette meg. A mellében érzett valami szokatlant. Úgy érezte, hogy tele szívta magát sok-sok, egész tenger levegővel s most nem tudja kifújni. Ott feszeng és áporodik ez a rengeteg valami. Fuldoklik.

- Minek erőlködik! - hallatszott Gerencsér ítélete.

- Ki erőlködik! - kiáltott rá az öreg.

- Mit erőszakoskodik, ha nem bírja - szóltak több felől szétoszlóban - mert már indulóban volt a menet.

Szipriszt Józsi az ecetfának dőlt s öklét az arcára nyomta.

- Ki nem bírja! - ordította társai után.

- Üljön le - mondotta neki Kollár, a bőgős - majd egy kis hideg vizet öntök a nyakába. Attól eláll.

- Nem köll - mordult rá s megindult a többiek után. Beállt a sorba s ment a többivel a temető felé.

Orra vére sötétre festette bajszát, fanyarrá tette szája ízét, lefolyt a nyakába, mellére, s rozsdás foltokat ejtett kék ingén, fekete ünneplőjén. Aztán, amikor elhaladtak a téren a templom mellett, lassacskán elállt. Fáradt volt és kedvetlen. Olyan nehéz a trombita, olyan jó volna letenni. Minek is cipeli? Minek is dalolni. Minek itt a porban trappolni, ez a szegény halott úgy is eljut a földbe. Jó, hűs a föld, jó lehet ott feküdni. Legyen Gerencsér a trombitás, ha akarják. Legyen ő a karmester. Mindegy. A végin őt is ide viszik. A buta állat, nem tudja. Szegény ember, úgy köll neki. Jogosan.

- Dobjon rá egy lapáttal - szóltak neki.

- Jól van - morogta s ott hagyta őket. Kifelé indult. Villamosra szállt s haza ment.

Erzsi már hazajött a mosásból, a küszöbön ült és krumpli hámozott.

- Na, eltemették szegényt? - kérdezte.

- Mért szegény? - vetette oda s bement a szobába.

- Hát magának mi baja?

- Semmi, no.

- Hász' egy csupa vér. Mitől olyan véres,

- Mer' van.

Leült a hűs szobába, térdére tette kezét s nézte hosszan, hogy reszketnek. Nagyon sajnálta őket. Szegények. Mint a gyerekek, akik félnek a veréstől, mint a galambok, akiket megkötöztek. Ezek a nagy vastag erek, ezek kötözik meg őket, ezek az iromba csomók, ezek verik őket, tőlük félnek a gyerekek. Hálátlan a világ és utálatos. Bolond, aki törődik véle.

Erzsi jött be. Kötényébe törölgette kezét.

- Mondja mán, minő volt. Sokan voltak?

- Nagyon fáradt vagyok, Erzsi lelkem. Szeretnék lefeküdni. Adj valamit ennem, oszt vesd meg az ágyam.

- Rosszul van?

- Hát aztán?

- Ki bántotta?

- A keserű nagy úristen a menyekben! Mit faggatsz itt?

- Ejnye de... ki is mehetek, tőlem ugyan...

- Meg is dögölhetek, mi?

- Maga mondja, nem én! Nézd csak!

Az öreg nyelt egyet. Nagy ibolyaszemei könnyel teltek meg, s a meleg víz csiklandós fátyolán át gyöngéden, enyhülőn, bocsánatkérőn ölelték át a jó Erzsi csontos, barna arcát.

Erzsi megértette ezt a tekintete. Odament a meggörnyedő öreg emberhez, megsimogatta széles, csontos tenyerével az arcát, aztán szó nélkül kiszaladt a konyhába, behozott vizesen egy tiszta mosogatórongyot s letörölte, lekaparta az öreg arcáról, nyakáról, melléről a vért.

- Kár azért a sok vérért - mondta - de majd főzök jó paprikást máma, egy kis bort is hozok, oszt majd visszakapja. Vesse csak le a ruháját, kimosom. Ne menjen így holnap a bandába.

- Úgy se megyek - vetette oda az öreg.

- Nem megy?

- Nem azt mondtam, hogy nem?

- Oszt' miért?

Vállat vont, nem felelt. Erzsi nem faggatta tovább, megvetette az ágyat, s kiment a szobából. Az öreg levetkőzött s lefeküdt. Feje alatt ott volt a revolvere. Kemény, erős fegyver, még módos korában szerezte. Mindig ott tartotta a párnák alatt. Most a vánkos alá nyúlt s megtapogatta. Elő is vette, csendesen megnézte. Aztán szépen visszatette. Bolondság. Minek siettetni ezt a pár napot? Lehet még egy kicsit nézelődni. Jobb is. S azok miatt a csirkefogók miatt? Az Erzsi is mit szólna, hogy' megijedne, oszt' egyedül maradna szegény.

Haragudott az asszonyra, amiért kiment s abbahagyta a beszédet. Még egy kicsit kellett volna csak kérdezősködnie, akkor megeredt volna a szava. Igaz, hogy rosszul bánt vele s félvállról felelgetett neki, de miért ne beszélhetne vele úgy, ahogy akar! A gyereke lehetne. A lánya. Épp akkora volna a Juli lánya, ha élne. Az is ötvenhat esztendős volna. De meghalt. Aztán meg úgy is élnek itt együtt, mintha az apja volna, Erzsi meg a lánya. Hasonlított is a lányához. Azért is költözött ide, amikor özvegyen hagyta a felesége s leapadt a keresete. Igaz, hogy így jobban kijött a pénzével. Eladhatta bútorait - most is tart még abból a pénzből - házbért se kellett külön fizetni, kosztot se kellett külön főzetni, olcsóbb az élet, ha ketten ülnek egy asztalnál. Meg minek is kell külön lakás, meg külön főzés egy embernek, ha magára marad? Erzsi is özvegyen maradt, de örült az özvegységének. Rossz ura volt szegénynek. Elitta mind a pénzét, azt is, amit az asszony keresett. Verte is. Egyszer egy ingben kergette ki az udvarra, hóban, hidegben, ők fogadták be éjszaka idején. Mégis, hogy' megsíratta, amikor temette. Nem tudja sokszor az asszony, miért sír, miért nevet. Így kerültek egy födél alá, azóta élnek itt csöndben, békességben. Igaz, hogy a szomszédoknak jár a szájuk s a hátuk mögött sok mindenfélét összehordanak. De jut is olyasmi az eszükbe! Szépen, nyugodtan élni, az a jó. Öreg emberek ők már. Örülnek, ha tiszta a vizük, nem bolondok megzavarni. Fiataloknak való az, akiknek még van idejük kiheverni a sebeket és helyrehozni, amit elrontottak. Minek is tette be az az asszony az ajtót!

- Erzsi, hé!

- Mi az mán, no! - hallatszik a konyhából. Milyen teli még a hangja ennek a cudarnak! Be is les az ajtón.

- Itt hagysz, lelkem, mintha mán én is ki volnék teregetve. Hadd legalább nyitva azt az ajtót. Sötét, mint a koporsófödél.

- De rossz gondolatjai vannak máma, öreg! Mindjárt kész a vacsora.

Nem tellett bele pár perc, hozta is már a frissen párolgó paprikás húst, s a kis szoba, melyet bevilágított a konyha lámpása, egyszerre megtelt a paradicsom, a hagyma, a paprika fűszeres levegőjével. Rácos gulyás volt, s Erzsi jobban meg tudta főzni az öregnek ezt a kedves ételét, mint a meghalt felesége. Ropogós, barnahéjú, puhabélű kenyeret is hozott az asszony, meg egy kis bort a korsóban. Mégis csak jó, ha nincs egyedül az ember. És még eszik, meg iszik.

- Na gyűjjön, mer' kihűl:

- Én-e vagy a gulyás?

S nagyot nevetett. Az asszony segítségével kilábolt az ágyból, egyet-kettőt nyögött s nagyokat szuszogott, de azért mosolyogva asztalhoz ült s mohón beleharapott a kenyérbe, amit az asszony leszelt neki. Háta fájt, ha kiegyenesedett s mellét dagadtnak érezte, mintha valami súlyosat raktak volna belé, ami szét akarná feszíteni. Lélegzeni sem tudott rendesen, köhécselt, és zilált és sípolt, de azért el lehet még jó pár esztendeig éldegélni ezzel a nyűtt kasztnival is.

Azt gondolta, hogy sokat fog enni, sokat akart, hogy ereje legyen. De néhány jóízű falattal is beérte. Mikor aztán belakott s néhány korttyal leöblögette torkát, újra elhallgatott s várta, hogy megint kérdezősködni kezdjen az asszony. Egy pár faggatásra meg is indult belőle a beszéd. Eleinte csak úgy "fog" hegyről, mintha csak azért nyitná ki száját, hogy a rózsaszín húsrostokat lepiszkálja kemény ínyéről és kiköpje, de aztán jól esett a szó s bőven ömlött belőle. Elmondott mindent, még annál is többet, meg-megtoldotta és kiszínezte a történteket. Nem annyira arról mesélt, hogy megrokkant már s elgyengült tüdeje nem bírja a trombitát, mint inkább arról, hogy szegény Putnoki Gyula halálával nincs már sok keresnivalója a bandában, a fiatalok és tudatlanok közt, akik hálátlanok és komiszak és kitúrják az öregembert.

Erzsi sokat bólogatott és sokszor helyeselt. Jól tudott hallgatni s jól tudta beszédre buzdítani az öreget. Mikor pedig Szipriszt Józsi akadozni kezdett s hosszan el-elmélázva már többet gondolt, mint mondott, az asszony vette át a szót. Hát hogy hogy' lesz eztán? Mit fognak csinálni? Mibül élnek meg? Eddig úgy volt, hogy az asszony mosni, vasalni, takarítani járt, az öregnek meg még tartott a pénzéből, amit bútoraiért kapott, s a bandában is jócskán keresett. Számolgattak, számolgattak, egyszer csak felkiált az asszony!

- Hát a nyugdíj!

Persze, hogy a nyugdíj! Szegény Putnoki Gyula vagy tíz-húsz évvel ezelőtt nyugdíjat alapított a banda kiöregedett tagjai számára, havonként kellett befizetni rá.

- Ezt is nekem köszönhetik! - mondta most büszkén az öreg.

- Inkább Putnoki úrnak.

- Nekem jutott eszembe, hova beszélsz! Te neked is úgy jár mán a nyelved, mint azoknak a taknyosoknak. Nézd csak!

- Maga találta ki, Józsi bácsi? - mondta csöndesen az asszony s hosszú barna pilláival ráhunyorgatott. - Az a fő, hogy van.

- De az is igaz, hogy én találtam ki. Áldhatnak érte.

- Jogosan - hagyta rá Erzsi, aki biztosan emlékezett, hogy az okos Putnoki Gyula fejében fogant meg ez a gondolat. De az öreg még veszekedni tudna ma emiatt is. Inkább legyen igaza jogosan.

Hát itt a nyugdíj. Az is valami. S még van valami.

Az asszony megfogta Szipriszt Józsi kezét s kutatón, félénken a szemébe nézett. Halántékán őszülő kemény, barna haja lecsúszott a homlokára, árnyékot vetett meleg, barna szemére, amelyen duzzadó kis piros erek futkároztak. Kissé elsápadt, de rögtön habos, véres felhők kezdek gomolyogni kemény, barna bőre alatt, mely már finoman ráncosodott a száj és fül körül. Kissé rekedten kezdte, de rögtön belemelegedett.

- Az a Bucsánszki járt itt délután - mondta.

- A lakatos?

- Az. Az Ödön. Aszongya, hogy gondolkodott a dolgán, oszt' meghányta-vetette. Nem tud eleget keresni, oszt nem is bírja mán úgy a munkát, ami igaz is, mert mán ő is túllépte a hatvanadikat. Aszongya, hogy tanult magátul és a Józsi bácsi példáját akarja utánozni. Úgyis egyedül maradt, hát eladja a lakását, fogad egy fiatal inast, betanítja a műhelyben és az dolgozik neki. Mit kell egy olyan gyereknek fizetni, nem igaz? Örül, ha tanulhat, nem igaz? Hát nem igaz, Józsi bácsi?

Az öreg nagy figyelmesen hallgatott és bólogatott.

- Na aztán azt mondja, hogy idevenném-e őtet is?

- Hova?

- Ide. Hallgasson csak ide. Én úgyis a konyhában alszok, maga meg itt a szobában. Eztán is úgy volna, csak nem maga egyedül aludna itt, hanem kettesben, az Ödönnel... a Bucsánszkival. Aztán ő megfizetne ezért a helyért, nem úgy mint maga, meg a koszthoz is adna, úgy mint maga. Látja, Józsi bácsi, így aztán szépen kijöhetnénk, nem volna baj semmi, és csak szépen eléldegélne három öregember, maguk ketten meg én. Nem igaz?

- Igaz.

- Éppeg azért'!

- Mikor gyün?

- Holnap.

- Hát mán eladta a lakását?

- El.

- Én erről nem is tudtam.

Hallgattak. Az asszony telitöltötte az öreg poharát s koccintott vele. Szipriszt Józsi behunyta a szemét és nagyokat ivott. Az asszony előre hajolt, visszafojtotta lélegzetét, úgy figyelt. Vastag téglavörös blúzára szorította keresztül-kasul barázdált kezét, gyűrűsujján tompán fénylett a széles ezüstkarika. Szája kissé kinyílt s erős sárga fogai kimeredtek. Valami ravasz mosoly lappangott a ráncosodó lila asszonyszájon.

- Nagyon hasonlít, Erzsi, ez a Bucsánszki a te uradra. Részeges és veszekedő ember. Garázda. Nem félsz tőle?

- Ha garázdálkodik, kidobjuk.

Megint hallgattak. Még volt egy kevés bor a korsóban.

Az öreg ismét megszólalt, anélkül hogy az asszonyra nézne.

- Persze, hogy nem vitte semmire. Minden pénzét elitta meg elkártyázta. Meg szoknyákra dobálta. Duhaj ember az. Nem könnyű vele kigyönni. Egy asszonynak. Nem tud egy asszony se békiben megmaradni mellette.

- Öregember mán az, mint mi, Józsi bácsi.

- Mit csinálsz, ha egyszer elfelejti, hogy öreg asszony vagy, oszt' beléd kap?

- Vének vagyunk mi mán ahhoz, Józsi bácsi. Hova gondol. Az a fő, hogy nyugalomban élhetünk.

Az öreg bólintott. - Vének...

Most aztán elhallgattak. Kiitták maradék borukat s maguk elé néztek. Az asszony nyakán nyugtalanul pattogott egy vastag ér. Az öreg ajkai érthetetlenül motyogtak valamit, mintha imádkoznék, vagy pénzt számolna. Egyszerre lehunyódtak a pillái. Erzsi ránézett s hirtelen elmosolyodott. Majd felállt, kiegyenesítette derekát, megnyújtóztatta, megropogtatta széles vállát s szép csöndesen az öreghez lépett, hóna alá nyúlt s felemelte. Szipriszt Józsi rányitotta kíváncsi kék gyerekszemét. Aztán ő is elmosolyodott s kényeskedő nyögéssel engedte, hogy ágyához vezesse az asszony.

Erzsi betakarta az öreget. Szipriszt Józsi lehunyta szemét s fáradt tüdejével nagyot sóhajtott. Érezte, hogy az asszony hosszan ott áll az ágy előtt, mintha várna valamire, hogy megsimogatja homlokát és arcát, hogy ez a szokatlan simogatás ma különösen jólesik, mert olyan szokatlanul meleg az asszony keze. De mire eltűnődött ezen, már felhorkant s elaludt.

Az asszony felnevetett s kisietett a szobából.

Másnap, vasárnap, ágyban maradt az öreg Szipriszt. Hajnalban felébredt s bárhogy is akarta, nem tudott elaludni. Különösen déltájt hánykolódott nyugtalanul, melege volt s izzadt, a melle is fájt - ilyenkor gyülekezik a banda az "Esti csillag" vendéglőjének kertjében. Egyre csak be kellett szólogatnia Erzsit a konyhából, egy kevés pálinkát hozatott vele a Szeifferttől s leültette az ágyára, beszélgetni vele erről-arról, mindenféle fontos és nem fontos dologról, csak Bucsánszkiról hallgattak mindketten.

Este felé beköltözött Bucsánszki Ödön. Az utcára nyíló szoba ablakát betették, az ajtót feltárta Erzsi s a konyhaajtót is kinyitotta. Az öreg most kilátott ágyából az udvarra. Először egy vaságyat tolt be a nyugalomba vonuló géplakatos. Nyikorgott az ágy rozsdás kereke s olykor egyáltalán nem akart forogni, Erzsi ilyenkor megállította Bucsánszkit, hogy fel ne szálkásítsa a frissen mosott padlót. A jókedvű lakatos rá-rávert az ágyra s biztatta a menésre, mintha fáradt, csökönyös konflisló volna. Nagy zajjal és hahotával lépte át a küszöböt. Szép és erős ember lehetett valaha, most már összeesett és elhízóban volt. Kicsiny tojásfejéről eltűnt már minden haj, de rőtes bajsza és szakálla még sűrű vad bozót módjára borította fénylő, kövér arcát, melynek rezgő zsírpárnájából, ha orcájából - valósággal rezgett, mint a cimbalom, ha nevetett, pedig gyakran nevetett - diónyi kis sárgás-rózsás daganat emelkedett ki. Ingujjban volt, öregasszonyos ősz melle kiszürkéllett a zöld csíkos ing nyílásából, rövid ráncos vörös nyakán kanyargós csíkokban folydogált a verejték. Szúrós kis barna szemei voltak, mint az asszonynak, annak hosszú, kemény pillái nélkül. Nagy zajjal oda sietett az elkomorodó Szipriszt ágyához s a hasára vert, háromszor.

- Most aztán ki az ágyból! - hahotázta. - Most aztán vígan leszünk, nincs betegség és kopasz fej! Höhöhő! Három víg öregek, most iszunk meg mulatunk meg huszonegyezünk. Tudod-e még megfogni kezedbe a blattot, mi?

S megrázta az öreg vállát.

Szipriszt lehunyta szemét. - Beteg vagyok - mondta nagyon csendesen - Kérlek, ne rázz engem.

- Miféle beteg? - kiáltozott Bucsánszki.

- Mellbeteg - mondta az öreg s nagy kék szemével az asszonyra nézett.

- Így néz ki egy mellbeteg, hahaha! Láttál-e már te hektikást? Mi?

- Én nem vagyok hektikás.

Erzsi elhúzta a lakatost. - Gyűjjön mán, hadd tegyük el a holmiját, oszt nyugodjunk.

- Akkor meg kelj föl, oszt mulass velünk. Itt most víg ünnep lesz, oszt mulatunk.

S mindenáron ki akarta húzni ágyából az öreget. Lerántotta róla a dunyhát s megcsiklandozta a talpát, megragadta karját s ráncigálni kezdte. Szipriszt Józsi végül is az izgatottan lihegő asszonyhoz fordult: - Szólj vele, kérlek, mert ha nem hagytok békiben, örökre elmegyek innend, oszt mulathattok reggelig.

Erzsi kérlelni kezdte Bucsánszkit s ez hatott.

- Nem tudtam, hogy ilyen vén mán - nevette s az asszony derekára csapott. - Gyerünk akkor, komámasszony!

Az asszony elugrott előle s kiszaladt. Bucsánszki erős, öntelt léptekkel, kuncogva lépegetett, Szipriszt Józsi Erzsi után kiáltott. Visszahívta az asszonyt, egyik kezével megfogta a kezét, másikkal szája elé húzta a fejét s fülébe súgta: - Má' most is részeg. Kellett ez nekünk?

Erzsi kicsit kelletlen izgalommal és gyorsan felelt:

- Hász' nem látja, hogy csak jókedve van? Nem lehet mindenki olyan csüggedt, mint maga!

- Hát minő ez, ha részeg? Mán az ő pártjára álltál? Még meg se melegedett itt.

Az asszony véres-barna szeme haragosan villant, de már nem felelhetett, mert Bucsánszki megjelent a ruháival, melyeket rádobott a vaságyra. Most megkezdődött a tologatás és rendezkedés. Erzsi kirántotta kezét Szipriszt kezéből, mely most langyos lüktetéssel kapaszkodott meg benne, s Bucsánszki segítségére sietett. A konyha felé eső fal mellől eltoltak egy öreg fekete szekrényt s helyére állították a vaságyat. Az asszony mindjárt kinyitotta s megvetette a vörös kockás vánkosokkal, melyek lepedőbe csavarva eddig elállták a konyhaajtót. A ruhákat meg a pár darab fehérneműt Sziprisztéi mellé rakta az egyetlen szekrénybe. Nagyjából már készen is voltak, már össze is lehetett söpörni a szemetet, amit behordtak. Bucsánszkinak eszébe jutott még, hogy a műhelyben felejtette a harmonikáját.

- Azt bizony hozza haza, mer' arra itt szükség lesz.

Ödön már fáradtan ült le a fekete vászonhuzatos kanapéra a két ablak között, de az asszony biztatására még nehéz sóhajjal felállt s elindult érte.

- Minek ide az a harmonika? - kérdezte Szipriszt.

Erzsi hosszan nevetett. - Maga fog trombitálni, Ödönke fog hermonikálni, oszt' legalább nekem is lesz egy kis zenebandám.

Az öreg felült az ágyban.

- Ha én megfúvom az én trombitámat, abba neked belehasad a füled, fiam.

- Azt akarja tán, hogy megsüketüljek, no?

- Én már nem akarok tőletek semmit.

- Ejnye de furcsa máma!

Bucsánszki belépett, elhallgattak.

Nagy vacsorát csaptak ezen az estén. Bucsánszki hurkát hozott, azt megsütötte az asszony, azonkívül fánkot sütött, gömbölyű, nagy fánkokat, amelyek megdagadtak ujjai forgatása alatt, mint a hízott malacok. Bucsánszki butykosában egy kis maradék pálinka is kortyogott, de bort is hozott Erzsi a Szeifferttől. Szépen megterített az asszony, hímzett kék abroszon ettek ezen az estén, nem a csupasz repedett barna asztalon, mint máskor.

Bucsánszki az asztalfőre ült s szokása szerint, mielőtt hozzálátott, a tenyerébe köpött s összedörzsölte kezeit.

- Éhes vagyok, anyjukom! - jelentette ki hangosan.

- Hát csak egyen lelkem - mondta az asszony. Főzésben átizzott arcán jóleső öröm reszketett.

Hívták, kérlelték Sziprisztet is. De az csak befordult a falnak s egy szót sem szólt. Nem igen fájt pedig már semmije s éhes is volt, de csak azért se mozdult ki az ágyból. Nyakig magára húzta a dunyhát, de minden szóra, neszre élesen figyelt. Homályos, kavargó fejében egyre felbukkant egy sejtés: valami borzalmas disznóság készülődik a világban s neki résen kell lennie, hogy adott pillanatban felugorjék s jogos diadallal csapjon le az ocsmányokra.

Vacsora alatt nem beszélgettek. Bucsánszki mohón evett-ivott, Erzsi szaporán rakta tányérjára az ételt s töltötte poharába a bort - szája gömbölyű mosolyra nyílt, véres szeme tűzzel és örömmel telt meg, ahogy elnézte a jó étvágyú öreg lakatos erős táplálkozását. Ha itt-ott egy-egy szó esett, halk suttogással ejtették ki, mintha Szipriszt aludnék s nem akarnák zavarni. Ez a suttogás még jobban felbőszítette Sziprisztet.

- Jó fogai vannak - súgta Bucsánszkinak az asszony.

- Van egy pár.

- Nekem a múlt héten törött el egyik, de dühös voltam. Ez itt, látja?

- Ühüm.

- Józsi bácsinak mán csak hat vagy nyolc van.

- A'mán baj.

A vacsora váratlan gyorsan befejeződött. Bucsánszki Ödön pipára gyújtott s elhelyezkedett vele a kanapén. Az asszony lerakott, csak a boros edényeket hagyta bent. Egyszerre csak azt látja, hogy elmaradnak a füstfellegek a kanapé felől s amikor odanéz, látja, hogy a pipa kiesett az öreg lakatos szájából. Elaludt. Egy ideig várt, de mert a csendes szundikálás mély hortyogásba süllyedt s Szipriszt Józsi is mintha megmerevedett volna, ingerülten felállt, kivette Bucsánszki szájából a pipát, az asztalra tette s megrázta az ember vállát.

- Feküdjön le öreg, oszt' ne égessük hiába az olajat.

Alig oltotta el a lámpát az asszony s alig szállt szét lassú, nehéz szárnyain a petróleum bensőséges szaga, megszólalt ágyában az öreg Szipriszt: - Erzsi, te!

Erzsi éppen az ajtóban állt s melléhez szorította a lámpát, a konyhába akart menni, hogy nyugovóra térjen. Mintha nem hallotta volna, nem hederített a hívásra, de amikor még hangosabban süvített feléje s az is hallatszott, hogy az öreg felült az ágyban, megállt s visszaszólt: - Hát maga most ébredez!

- Mondani akarok valamit, gyere ide!

- Mit akar mán tőlem!

- Gyere csak.

Erzsi nagy csoszogva odalépett. Az öreg megfogta a kezét, hallgatott, s amikor türelmetlenül megrebbent az asszony keze, meleg és reszkető hangon így szólt: - Éhes vagyok, adj ennem valamit.

Az asszony most megtörte a suttogást s ingerült hangon rászólt: - Mi lelte mán! Most jut eszibe! Nyűgös, mint egy várandós asszony.

Az öreg nyugodtan mondta: - Tán hagytatok valami maradékot nekem is.

- Ugyan ne nyűgösködjön. Rosszabb a gyereknél. Látja, hogy mán mind ledöglöttünk.

Az öreg magához húzta az asszonyt. - Neki adnál, ha szólna. Mondd, van valami köztetek?

- Elment az a csöpp...

De Szipriszt Józsi most hirtelen magához rántotta Erzsit s ahol éppen érte, arca közepére ügyetlen csókot cuppantott.

- ...az esze! - susogta az asszony s ellépett az ágytól, kuncogó nevetéssel.

- Erzsi! - súgta utána Szipriszt, de Erzsi kiment a konyhába s egy darab hurkával meg kenyérrel tért vissza. Szipriszt elvette tőle s unottan, lassan majszolni kezdte. - Nem jó ez hidegen - jegyezte meg fojtott dühvel.

Az utolsó ajtónyitásra felébredt Bucsánszki.

- Te vagy az, Erzsi?

- Vagy a pócsi feszület.

- Van még egy kis borunk? Megszomjaztam.

Nagy lármát csapott erre Erzsi. Hogy hát mit gondolnak, gyerekek-e ők s ő a szopós dajkájuk! Hogy ilyenkor ki vannak dülledve lábán az erek s alig lesi az ágyat. Hogy vagy rendet tartanak, vagy ő inkább felmondja az egyezséget! De azért összeöntött még a korsó aljáról meg a poharakból egy pohár bort, a felét előbb maga felhörpintette, a másik felét pedig odaadta az öreg lakatosnak s szépen megvárta, míg az megissza.

A két öreg még jó ideig fülelt, neszelt az ágyban. Hallották, hogy az asszony kimegy az udvarra, majd meg bejön, hallották cipője koppanását a kőpadlón s az ágy reccsenését, amikor fáradt nyögéssel beledobta magát. S amikor már minden csöndes volt, mg mindig várták valami botrányos és borzalmas ocsmányságnak a titkos jeleit. De hasztalan várt mindegyik. Kelletlen, visszás érzéssel hanyatt feküdtek s nagy-nehezen elaludtak.

Másnap, hétfőn reggel nagyon röstellte éjszakai gyerekességét Szipriszt Józsi. Alig mert az asszony szeme közé nézni. Csöndesen, elpirulva ejtett ki egy-egy szót, ha kérdezett tőle valamit. És egyszerre segíteni kezdett Erzsinek a takarításban, a főzésben. Majd meg átment Bucsánszkihoz. Hogy ki vette meg a lakást, meg hogy hogy megy a munka. S hogy tudna ő segíteni egyben s másban a komájának, mert szívesen dolgozik, ha keveset is. S valamit kereshetne is a műhelyben, ha már egyszer abbahagyta a zenélést. Bucsánszki szívesen fogadta az ajánlkozást. Megmutatott néhány könnyebb munkát, betanította komáját a mesterségnek egy-két egyszerűbb fogásába s kiszámította neki, hogy hetenként mennyit kereshet meg a műhelyben. Alaposan összebarátkoztak s délben derűs mosollyal tértek meg Erzsi konyhájába. A zavartalan barátság láttára anyás örömben ragyogott fel az asszony csontos, barna arca. Délután pedig végleg megpecsételték a barátságot. Eljött látogatóba Kollár, a bőgős. Hogy hát mi van az öreggel, mért haragszik s mért nem jön a bandába. Szipriszt kelletlenül, sértődötten ümgetett, de annál többet beszélt Bucsánszki meg Erzsi. Egészen az ő pártján voltak s úgyszólván kidobták Kollárt, az egész bandát. Azt is mondták, hogy inkább ők tartják el barátjukat, semhogy Szipriszt még egyszer visszatérjen a bandába. Szipriszt úgy érezte, hogy megtalálta Bucsánszkiban a barátját.

Csöndes napok és csöndes hónapok következtek most. Lepergett rajtuk ez a nyár, elfutott mellőlük egy új ősz is s megint tél jött, hideg és havas tél. Összebújt a három öreg ember a konyhában s alkonyatkor Szipriszt Józsi hamar bebújt az ágyba. Ha valami pénzt meg tudtak takarítani, bort s fűszereket vásároltak rajta s Erzsi forralt bort készített. Melengették rajt' a kezöket s lassan szürcsölgették. Napközben Szipriszt kijárt a Károlyi-erdőbe, meg a Szúnyog-szigetre s rőzsét kotort ki a hó alól. Délben vagy estefelé nagy rakomány fagyos, száraz gallyat szokott beszállítani a konyhába. Fáradtan dől le ilyenkor a kályha mellé s amikor magához tér, elmeséli Bucsánszki komájának meg Erzsi lányának, hogy mit látott az utcán, kikkel találkozott, milyen az erdő meg a sziget s kik haltak meg és kinek született gyereke.

Egy sötét decemberi napon a szigetről tartott hazafelé. Kicsit elmaradozott, hát szaporán lépegetett. De bárhogy is fázott és sietett, erősen figyelte a szeneskocsit, mely teli rakva szénnel előtte vánszorgott a lucskos havon s amikor a kupac tetején ülő ember megmozdult s egy darab szenet véletlenül lerúgott, leakasztotta hátáról a kötelet, a gallyak közé szorította a szenet s úgy ballagott tovább. Zsákszövet volt a cipője köré kötözve, hogy sehol meg ne csússzon, de a zsák most már teli itta magát vízzel, elnehezült s az öreg hajlott lábai tétován reszkettek.

Kék nagy szeme könnyezett, orrán csillogó víz szivárgott, mely csöppekben összegyűlt s megmerevedett a bajszán. Nyaka már erősen párázott a verejtékezésben.

Nagyot sóhajtott, mikor a kapujuk elé ért. S nagyot lökött az ajtón, hogy bedobhassa terhét. De meg kellett állnia. Az ajtó zárva volt.

- Hé, Erzsi - mondta rosszkedvűen s megrúgta az ajtót. Nem kapott feleletet. Oldalt hajolt, hogy lecsússzon válláról a rakás fa - a kötél végét kezében tartotta, nehogy le kelljen hajolnia érte - s megrázta a kilincset. Az ajtó csak nem engedett s semmiféle jel nem mutatta, hogy van bent valaki. Hol mászhat ilyenkor ez az asszony? A műhely felé nézett, már zárva volt. Péterfiéknél, a szomszédban égett a lámpa. Maga után húzta a kötelet s beszólt: nem látták-e Erzsit? Nem látták elmenni, biztosan otthon van. Tán alszik. Alszik? Ilyenkor? Ilyen időben vacsorát kell főzni meg bort. Ma boros napjuk van.

Visszament az ajtóhoz és kétszer is belerúgott. Fázott. S egyszerre csak megfordul belül a kulcs a zárban s szélesen kitárul az ajtó.

- Gyüvök mán, ki az! Ejnye de... - s az asszony háta mögül frissen pirított hagyma szaga üti meg az orrát.

- Hát te mit művelsz! - kiáltott rá dühös, reszkető hangon.

- Én?

- Te!

Egymásra meredtek. Az asszony sápadó arcába nagy szürke folt gyűrűzött a szokatlanul csillogó barna szem köré.

- Mosakodtam. Tán valami baja van ellene?

- Nekem?

- Az.

- Hozd be azt a fát!

Becsoszogott az öreg s odabújt a tűzhöz. - De szégyellős lettél. Mintha még nem láttalak vón mosdózni.

- Bent álltam a vízben.

Most vette csak észre Szipriszt, hogy egy szál ingben van az asszony, úgy kaphatta magára a nagykendőjét. A konyha közepén meg ott áll a vödör, teli szappanos vízzel.

- Nem tudtál kiszólni? Úgy rugdostam az ajtót, majd beszakadt.

- Azt hiszi, nem hallottam?

- Akkor mér'nem nyitottad ki a szád?

- De nagy vallató kedviben van, hallja! - vetette oda az asszony s belökte a fát a kályha alá.

- Tán van mit vallani!

- Oszt'ha van?

Szipriszt az asszonyra szögezte szemét, majd hirtelen, csöndesen azt kérdezte: - Bucsánszki hol van?

Az asszony sietve kapkodta magára ruháit s nem felelt. Az öreg hallgatott egy darabig, majd újra megkérdezte: - Bucsánszki hol van?

- Kicsoda?

- Bucsánszki úr.

Erzsi hangosan nevetett.

- Bucsánszki úr bent alszik a szobában.

- Alszik?

- Beteg.

- Beteg. Oszt'mi baja?

- Mi baja? Meghibbant az esze.

- Meghibbant. Tán tetűled?

Az asszony megállt az öreg előtt és csípőjére szorította kezét, úgy nézett szembe vele. Aztán egyszerre elfordult, a tűzhelyhez lépett s megkeverte a hagymát.

- Kavard, mert odaég.

- Maguk közt nem is csuda.

-Hm...

Az öreg rákönyökölt a térdére s tenyerébe hajtotta fejét. Bolond gondolatok száguldtak át rajta. Ezek közt biztos történt valami. Ez a céda öregasszony, biztos itt vetkezett a konyhában s az az ocsmány gazember, biztos élt az alkalommal. Ezek itt megcsalják. Ezek itt becsapják. Jót mulatnak rajta. Jogosan. Ezek közt van valami.

Lábára nézett. Nedvességet érzett a talpa alatt. Jó volna levetni a cipőjét s a kályha alá állítani.

- Te, oldozd ki ezt a spárgát.

- Mindjárt.

Az asszony most vágta össze a májat s a vékony falapátról rászórta a sistergő hagymára. Pirított máj lesz, egy kis borral, jó friss kenyérrel - az öreg szájában összefutott a nyál.

Erzsi leguggolt eléje s kicsomózta a madzagot, amely összetartotta a zsákot az öreg cipőjén. Szipriszt fogai egyszerre csak összevicsorogtak, két eres keze rázuhant az asszony fejére, s megmarkolta a lazán feltűzött tömött hajat. - Ugye, hogy ringyó vagy?

Erzsi felugrott. Arcát elfutotta a vér, szájából fröcskölt a habos nyál. Rácsapott az öreg kezére.

- Megkergült maga is, mint a másik? A nyavalya...

Az öreg is felemelkedett. Ütésre emelte a kezét. - Ne ordíjj úgy, mert...

- Talán még én kussoljak?

- Tán én?

- Mi az? - mordult fel bent a sötét szobában egy rekedt hang.

- Semmi - mondta rá hirtelen az asszony.

Szipriszt a lámpa után nyúlt. A szobába akart menni.

Erzsi megfogta a lámpát. - Ha enni akar, hagyja békiben. Ott a gyertya.

Éhes volt, hogyne akarna enni. Fog is enni, csak előbb itt rendezi ezt a dolgot. Levette a gyertyát a stelázsi tetejéről s meg akarta gyújtani. Sehogy se ment. Reszketett a keze s szaggatott lélegzetétől egyre kialudt a gyufa lángja. Már a negyedik szálat dobta el. Az asszony segített rajta. Meggyújtotta neki a gyertyát. Az öreg most még dühösebben vicsorgott. Tenyeréből tölcsért formált a gyertya köré s nagy csoszogással besietett a szobába. A gyertyát az asztalra állította s leült az ágy szélére. Bucsánszki is felült a kanapén. A bunda, mellyel takarózott, lecsúszott a válláról. Ránevetett Sziprisztre. - Mi baj van, koma?

- Semmi.

- Akkor jó - mondta rá Bucsánszki s nevetve visszadőlt. Magára húzta a bundát s kinyújtózott.

Szipriszt szétnézett a szobában. Nem talált semmi gyanúsat, csak az asztalon állott két pohár, az nem tetszett neki. Ezek biztos ittak is. Együtt, ketten, bort. Jogosan.

- Adj egy kis bort - szólt ki a konyhába.

- Nem adok, mer' nincs - kiáltotta be az asszony.

- Dej'szen máma boros nap van.

- Csak vóna.

- Miér' csak vóna?

- Kérdezze meg a komáját.

Most már egész testében reszketett az öreg. Felállt. Meg kellett kapaszkodnia az ágyban. - Te! Hallod! Bucsánszki Ödön!

- Mit zörögsz mán?

- Te ittad meg a bort?

- Én.

- Az Erzsivel?

- Ő is ivott egy kicsit. Majd kipótolom neked. Holnap fizetek neked egy spriccert.

- Nekem? Te koldus, te rosseb! Erzsi! Erzsi! Szaladj a Szeifferthez és hozz nekem egy liter bort. Majd iszok én magamba.

Bucsánszki harsányan odanevetett. - Ökör iszik magába, te.

Most aztán felfakadt az öreg sebe.

- Ökör vagyok, ugyi? Ökör vagyok köztetek? Vén címeres ökör, akit ti visztek a szarvánál ki a vágóhídra, oszt' leütitek, oszt megeszitek. Ne nézzetek ti engem olyan nagy ökörnek, tudom én, amit látok! Azt hiszitek, nem tudom én, hányadán vagyok? Persze, a vén Józsi menjen ki az erdőre, cepekedjen, törje magát...

- Na az a kis fa - szólt az asszony.

- Nem is a fa köll nektek, de hogy szedjem az irhámat, oszt' tiszta legyen nektek a levegő. Esztek-isztok itt, telitömitek magatokat, eleszitek előlem a jó falatokat, megisszátok a bort, jó lesz a vén ökörnek egy kis máj is meg egy darab száraz kenyér, amit odadobtok.

- Hogy mondhat mán ilyet...

- Elment az eszed, koma?

- Tudom én, mit tartogattok ti nekem. Jól összeszűrtétek a levet. Még egy kicsit vártok, oszt kidobtok. Dögöljek meg. Csak útban vagyok. Átlátok én rajtatok. Együtt vagytok ti a hátam mögött, oszt' annyit nyalakodtok egymáson, amennyi csak belétek fér. Szeretkeztek, akár a verebek a fán.

- Megkergültél, koma?

- Jogosan! De én tudom, amit tudok. Majd meglátjátok. Én itt köztetek nem maradok. Erzsi, hozz nekem egy liter bort a Szeifferttől. Itt a pénz. - S már gombolta is ki a kabátját.

Bucsánszki újra felület a kanapén s csöndesen nevetgélt. Erzsi Szipriszthez lépett s meg akarta simogatni. Az öreg ellökte.

- Az imént még a szeretődet fogtad vele, nem mész el tűlem! Bort hozzál, oszt mehetsz.

Az asszony kihúzta magát. - Ha még tisztességgel szólna, megtenném. Mer' így beszéll, nem megyek ki a hidegbe.

- Hozz neki, Erzsi - szólt Bucsánszki - én fizetem.

- Neki hoznál, mi, te ringyó? Neki szót fogadsz!

- Józsi, ha még egyszer ilyet mond nekem...

- Százszor! Ezerszer! Az vagy!

- Ne vedd fel tőle, Erzsi, nem látod, hogy... s hangyamódra mozgó ujjait a homloka elé téve, azt mutatta Bucsánszki, hogy elment az öreg esze. Nevetett s ahogy most rápillantott az asszony, neki is nevetnie kellett.

Most aztán valami váratlan dolog történt. Szipriszt álla leesett, úgy bámult a jókedvű nevetőkre. S hirtelen szó nélkül felhányta az ágyat, előkapta revolverét, ráfogta az asszonyra, elsütötte, majd ráfogta Bucsánszkira s még egyszer elsütötte. Erzsi eltakarta az arcát s felsikoltott, Bucsánszki felordított s felugrott, Szipriszt, kezében a füstölgő revolverrel, az összedúlt ágyra hanyatlott és nyöszörgött.

Nem történt semmi baj. Az egyik golyó áthasította az asszony vastag kendőjét, a másik meg lyukat fúrt a kanapé fekete viaszos vásznába. Most kilátszott a gömbölyű lyukon át a zöldes kóc. Szipriszt Józsi reszkető keze nem látta a célt. Ennél nagyobb baj volt az, hogy a három öreg még magához sem tért riadt kétségbeeséséből, már betódultak a szomszédok s a sok ember mögött feltűnt és erélyesen utat tört magának a rendőr, aki éppen ügyeletes volt az utcán. Magas, kövéres, szőke ember volt a rendőr, rosszkedv és bosszúság motoszkált arcában s tiszta, acélszürke szemében.

- Itt lövöldöznek? - kérdezte hangosan s keményen megmarkolta a kardját.

- Jézusom, megtébolyodott az öreg Szipriszt Józsi... - sipított a nyolcvanegy éves Péterfiné a szomszédból.

Jött a rendőr s egyenesen Sziprisztnek tartott, aki rémülten forgó szemekkel meredt maga elé. Kicsavarta kezéből a fegyvert, melyet az öreg rémülten szorongatott, vállára ütött, mire Szipriszt gépiesen felállt s az ajtó felé fordult. Csak azt érezte, hogy most őt el kell vinni s neki menni kell, ahova viszik. Jogosan.

- Maga lődözött?

- Én.

- Hogy' hívják?

- Szipriszt Józsi.

- Hát magát?

- Bucsánszki Ödön.

- Magát?

- Balla Erzsébet.

Beírta a neveket egy barnafedelű noteszbe s még fel se ocsúdtak ijedelmükből és csodálkozásukból, Szipriszt Józsi s a rendőr már eltávoztak. Az ablak alól még behallatszik a rendőr kardjának csörgése, ahogy a falhoz ütődik s valami katonás vezényszó: - Erre gyűjjön, nem hallja?

Mi történt itt? Hogy is volt? Bucsánszki visszadűlt a kanapéra, Erzsi messzi elhúzódott tőle - mindketten rémülten, fejfájósan hadartak. Mindent, mindent elmondtak a szomszédoknak, amit tudtak, ami ma történt, a záporként ömlő kérdésekre nagy szózuhatagokban válaszoltak. Az emberek végül eloldalogtak s ők egyedül maradtak. Hallgattak jó ideig s csak félve, lopva pislogtak egymásra.

- Látja, minek bolondozott maga - kezdte síró szemrehányással az asszony.

- Én?

- Maga hát. Ha nyugton maradt volna, nem kellett volna az öregnek zörögni az ajtón, oszt' most nem volna semmi.

Bucsánszki félénken jegyezte meg: - Nem csináltam én semmit. Egy kicsit udvaroltam neked. Azt se szabad?

- Nem hát.

- Nem szabad egy kicsit tréfálkozni? Hát ha úgy van, hogy szívesebben veszed az én udvarlásomat...

- Látja, hogy mindjár' féltékeny lesz.

- Tán ő is udvarolt neked?

- Tán csak akart. Csak gondolt rá.

- Azér' nem köll mindgyár' megvadúni.

Az asszony ráhagyta s most megint hallgattak. Kis vártatva újra az asszony kezdte: - Szegény Józsi. Étlen-szomjan bevitték. Itt a friss máj, pedig hogy' szereti.

- Biz' azt most becsukják. Oszt' ott nincs, aki májat pirítson neki.

- Tán bele is pusztul a börtönbe.

- Egész jól megvoltunk itt együtt. Ki gondolta volna.

- Ki gondolta vóna. Milyen jól megvoltunk. Csöndbe. Nyugalomba. Öreg napunkra.

- Az.

Rémülten kérdezte az asszony: - Mit csinálnak vele? Lecsukják? Ott tartják? Tán haza engedik.

Bucsánszki megcsóválta a fejét. Szomorúan bámult maga elé. A két öreg fáradtan, csüggedten hallgatott. Egyszerre nagyon öregnek érezték magukat s nagyon hiábavalónak az életet.

Az asszony meg csak felpattant: - Most szóljon!

- Mit szóljak?

- Maga okos ember. Most süssön ki valamit.

- Most feküdjünk le. Alszunk egyet, oszt' reggelre majd eszünkbe jut valami.

- Én nem tudok aludni - siránkozott Erzsi. - Én nem tudok nyugodni, míg ez az ember nem gyütt meg.

Bucsánszki felsóhajtott: - Én se.

Egyszerre csak felragyogott az asszony arca.

- Hallja! Bucsánszki Ödön! Ide hallgasson.

- Na.

- Mit gondol, hova vitték azt a szegény embert?

- Tán az őrszobára.

- Oda gyerünk.

Bucsánszki nem értette a dolgot. De Erzsi már noszogatta, leszedte válláról a bundát, rázta az ingét s közben izgatottan kiabált.

- Mér' tartanák ott szegény Józsit? Mit művelt? Mer' a levegőbe lődözött?

Bucsánszki elmosolyodott. - Az hát.

- Nem akart az egy legyet se legyilkolni. Mér' nem kérdeztek meg minket. Mi tudjuk az igazat. Senki más. Igaz-e?

Most már megértette Bucsánszki a dolgot. Felderült az arca. - Igazad van, Erzsi. Odamegyünk, oszt kiszabadítjuk. Nincs nekünk rá semmi panaszunk. Elvégezzük mi a magunk dolgát, ne üsse bele az orrát senki.

Nagy izgalommal útnak indultak. Bucsánszki vitte Szipriszt télikabátját is, melyet az öreg ott felejtett a riadalomban. Erzsi meg egy ételes csészét szorongatott a kendője alatt, az öreg vacsorája volt benne, máj, mely közben odaégett és megfeketedett, meg egy nagy karaj kenyér.

A kapu előtt őrségen állt egy rendőr. Nem ez vitte el Sziprisztet? Odasiettek, jól az arcába néztek, ez biz' már más rendőr volt. De azért csak elmondták, mi járatban vannak.

A rendőr megcsóválta a fejét.

- Hivatalos bűntény az, kérem.

- Hivatalos? - rémüldözött Erzsi.

- Van nekem egy jó barátom az őrszobán - mondta aggodalmasan Bucsánszki s megindult a templom irányába. Az asszony utána ugrott.

A kocsiúton mentek, az olvadó hóban cuppogtak, csoszogtak és szótlanul szuszogtak, lihegtek. Erzsi egyre nógatta a férfit: gyorsabban, elkésünk, Pestre viszik szegényt - s egyre faggatta, ki a barátja az őrszobán, s egyre tanácsokat adott, hogy mit mondjon a "kapitánynak". Bucsánszki meg keresgélte magában a szavakat, melyekkel előadhatja mondókáját. Mert mit is mondjon a rendőrkapitánynak, ha eléje kerülnek? Azt-e, hogy véletlenül sült el a puska, s Szipriszt Józsinak esze ágában sem volt kárt tenni valakiben, vagy azt-e, hogy Szipriszt Józsi jogosan kapott a fegyver után, mert ők ingerelték, ők a hibásak és bűnösök s nekik kell megkövetniük szegény, ártatlanul szenvedő barátjukat? De vajon hisznek-e majd nekik s elengedik-e Józsit? Belátják-e azok is, hogy ártatlan embert akarnak büntetni s három szegény öreg ember utolsó napjait dúlják fel s borítják gyászba, ha börtönbe dobják Józsit? Hogy minek kellett ez nekik! Hogy mért nem tudtak békében megmaradni.

- Ödön - mondta az asszony - csak arra kérem az úristent, hogy ez egyszer legyen jó hozzánk. És soha többet, soha, soha többet. De hát mit vétettünk?

- Semmit, lelkem.

- Hászen, ha legalább hallgattam vón magára...

Így értek az őrszobára. Vörös lámpa jelezte. Két lépcsőn kellett felmenni az utcáról. Ablakos ajtaja volt az őrszobának, de az egyik ablak helyét pléhvel vonták be. Ezen kopogott Bucsánszki. Nem kaptak feleletet. Benéztek. A másik szobában két rendőr aludt a lócán. Az egyik az a rendőr volt, aki elvitte Sziprisztet. Odamentek hozzá, többször köszöntek neki, simogatták, költögették. Végül felriadt s megtámasztotta fején a lecsúszó sapkát.

- Mit akarnak?

- Biztos úr, kérem, Szipriszt Józsit keressük - hebegte Bucsánszki.

- Kicsodát?

- Szipriszt Józsi, akit biztos úrnak tetszett elvinni tőlünk.

- Ja... Hiszen magukra lőtt.

- Nem úgy volt az, kérem.

- Nem jogos dolog volt az, kérem - hadarták egyszerre.

A rendőr megdörzsölte a szemét s nagyot nyújtózkodva feltápászkodott. Rájuk kiáltott: - De hát mit akarnak most maguk?

- Kezit csókolom biztos úr - kezdte az asszony.

Bucsánszki előlépett. - Tisztelettel megkérjük biztos urat, erissze szabadjára Szipriszt Józsit.

- Dejszen le akarta lőni magukat!

- Jogosan - kiáltotta Bucsánszki s mert maga is megijedt a hangjától, többször pislogva rábólintott.

- Jogosan?

Elsápadt az asszony. - Úgy volt az, kérem, tekintetes biztos úr, hogy - s harsányan felkiáltott - mi akartuk őtet meglőni.

Bucsánszki is, a rendőr is, az asszonyra bámultak.

- A kezéből csavartam ki a revolvert - jegyezte meg a rendőr.

- Mer'hát az úgy volt, tetszik tudni, hogy kikapta a mi kezünkből.

Bucsánszki ijedten rábólintott. A rendőr meg tanácstalanul nézett egyikről a másikra. Végül is kibökte: - Bekísértük a kapitányságra, itt már nincs. Látják.

Körülnéztek, valóban nem volt ott.

- Akkor gyerünk a kapitány úrhoz - mondta Bucsánszki. S nagy köszönések közt tovább indultak.

Jó egy óra hosszat ballagtak, míg megérkeztek. Már elmúlt tizenegy óra. A kapu aljában egy alacsony, sovány rendőr útjukat állta. Elmondták neki töviről-hegyire a dolgot. Hogy babráltak a fegyverrel, meg hogy ők akarták lelőni, meg hogy nem is történt semmi. Az ügyeletes rendőr el akarta küldeni őket. Hogy csak menjenek szépen haza, majd ha kihallgatás lesz, kapnak idézést, akkor mondják el, amit tudnak az esetről. De nem hagyták elküldeni magukat. Addig könyörögtek és sírtak és sóhajtoztak, míg a rendőr felvezette őket az ügyeletes tisztviselőhöz. Rövidre nyírt szőke bajuszú sovány fiatalember volt ez. Köhögött és cigarettázott s amikor beléptek, már az íróasztalnál ült. A nyakán nyitva volt a zubbony, látszott rajta, hogy most ugrott fel álmából.

A fiatal rendőrtisztviselő egyideig hallgatta őket, de aztán egyre türelmetlenebbül és egyre többször rájuk szólt. Egy szót sem tudott megérteni a két öreg előadásából. Hogy hát behoztak ide egy ártatlan öreg embert, akinek a kezében füstölgő puskát talált a rendőr, de hát nem is füstölt a fegyver s egyébként is ők lődöztek volna, ők, akik békességben élnek egymással és örülnek, hogy élnek és ma este is egész nap örültek a forralt bornak, amit Török Gergelyné, született Balla Erzsébet főzött, valami ilyesfélét tudott csak kivenni bő beszédjükből. Végül elővette a rendőri jelentést s mert azt olvasta ki belőle, hogy egy bizonyos Szipriszt József, aki hetvenhat éves és Kisújszálláson született, özvegy, revolvermerényletet követett el ma délután 5 óra 30 perckor a Nagyfuvaros utca 25. számú háznak egy földszinti lakásában, ingerülten azt mondta a két öregnek, hogy csak menjenek szépen haza s majd akkor jöjjenek el, ha hívják őket. A két öreg sírva fakadt.

- Instálom nagyságos főkapitány őr...

A tisztviselő elvezette őket. Aludni akart.

Erzsi kiszakította magát a rendőr kezéből. - Nagyságos úr! Legalább ezt a kis ételt neki...

S mert rá se hederítettek az ételes csészére, elfogyott az ő türelmük és alázatuk is. Nagy lármát csaptak a folyosón. Hogy ártatlan embereket kínoznak és éheztetnek, hogy itt halálra ítélnek egy ártatlan szegény öreg embert, mialatt ők ketten, a gyilkosok, szabadon járhatnak-kelhetnek. Hogy nem hallgatják meg a szegény embert, bezzeg másképp beszélnének egy kalapos nagyságával. Hogy ők bizony nem mennek el innét addig, míg a színtiszta igazság ki nem derül. Inkább dűljön össze rájuk ez az egész ház. Jogosan.

Mikor ki akarták vezetni, majd ki akarták dobni őket, rátámadtak a rendőrre, Erzsi még a rendőr kardját is elkapta. Erre becsukták őket. Kicsiny szobába vezették őket, melyben homályos petróleumlámpa pislogott a falba erősített dróton. A fal körül két lóca volt, az ablakon vasrács. A rácson át becsillogott a holdas, felhők közt gomolygó decemberi ég.

- Ha legalább Józsihoz vinnének ez a hóhérok! - kiáltotta Erzsi, amikor rájuk csukták az ajtót.

Ott ültek egész éjjel, egymás mellett a lócán. Néha megfogták egymás kezét és szomorúan felsóhajtottak. Éjfél után sercent egyet a lámpa, kanyargós sűrű füstkarikákat pöfékelt ki magából, majd lobogni és sziszegni kezdett, végül egy nagy vérköpéssel kiadta életét. Elaludt. Ekkor megéheztek. Némi tusakodás után hozzányúltak a zsírjában megfagyott májhoz s egyenként kitapogatták, kiásták és megették a hosszúkás májszeleteket.

Nagy nehezen megvirradt. A rácsos ablakon álmosan betántorgott a reggel, gyűrött fakó nagykendőbe burkolva, mely alig fért be a rácsos ablakon. A két öreg fázósan összebújt. A nyirkos hideg, az éhség, méltatlan szenvedésük fellázította őket. Kopogni, majd dörömbölni kezdtek az ajtón és siránkozva kiáltoztak. Pár perc múlva értük jöttek. Még egy nagy megpróbáltatás várt rájuk.

Tíz óra délelőtt lehetett, amikor felvezették őket egy első emeleti szobába. Három aranycsillagos, nagy bajszú egyenruhás ember ült az íróasztal előtt, túl lehetett már jóval a negyvenedik esztendején. Ráncos sárga arca rájuk mosolygott. Ez a jóakaratú mosoly felbátorította a két öreget, újra előadták zavaros meséjüket s kezüket tördelve könyörögtek: mentse meg őket a nagyságos kapitány úr.

Felvezették Szipriszt Józsit is. Alig látott már, lehunyódó pillái teli voltak vérrel és könnyel. Lábai reszkettek s térdei összeverődtek, arca zöld volt, mint a fal, a szája fehér, mint az aludt tej, de amikor meglátta két társát, dühösen elfordította fejét és reszketve kiegyenesedett. Megállt az asztal előtt és várta halálos ítéletét.

- Maga az a Szipriszt József? - kérdezte tőle a rendőrtisztviselő.

- Én.

- Mondja el, hogy' történt a dolog.

Hosszú történet kezdődött most el, melynek eleje visszanyúlt Szipriszt Józsi házasságának idejébe, folytatódott az özvegységével, a zenebandával, Bucsánszki és Erzsi titkos találkozásaival, az ő megcsalatásával és megrövidítésével ételben, italban, jóságban és szeretetben, s a sok beszéd nagy magasságban keringett-kóválygott a tegnapi események fölött.

- Azt mondja meg, mit csinált tegnap.

Szipriszt Józsi nyelt egyet s értelmetlenül rámeredt a kérdezőre. Majd eszébe jutott, hogy beszélnie kell s így szólt:

- Hetvenhatesztendős múltam el ebben az évben, február tizenkettedikén. Sokat láttam és sokat szenvedtem, nagyságos bíró úr. És én tegnap azt mondtam, hogy elég volt és én nem hagyom magam tovább gyötörni és kijátszani és megmutatom...

Itt közbevágott Erzsi:

- Meg akarta gyilkolni magát!

- Kicsoda? - kiáltott fel Szipriszt.

Bucsánszki is, Erzsi is egyszerre kiáltoztak. - Ki akarta végezni magát! El akarta pusztítani magát! Volt egy puskája! Nem találta el magát, az a szerencse!

- Én? - ámuldozott Szipriszt, de hirtelen elhallgatott. A három öreg egymásra nézett. rémület és bánat volt az arcukban, de szemük sarkában ott csillogott valami okos és derűs mosoly.

Szipriszt lehajtotta fejét.

- Így volt, nagyságos bíró úr - sóhajtotta.

Erzsi ráduplázott. - Nagyon elszomorodott, de most már biztos megbánta. Mégis csak jobb élni.

- Jogosan - bömbölte Bucsánszki.

- Jogosan - hagyta rá Szipriszt.

A rendőrkapitány is elmosolyodott.

- Hát nem fog ilyet többé tenni?

- Ha az Úristen is így akarja, nem - suttogta rá Szipriszt.

A kapitány megdorgálta őket, lelkükre beszélt, megfenyegette, majd elbocsátotta a három öreget. Nagy hálálkodások közt mentek kifelé. Erzsi megfogta Szipriszt kezét s maga után vonta az öreget, Bucsánszki hátulról simogatta, támogatta visszanyert komáját. Szótlanul támolyogtak a szürke folyosón, egy szót sem mertek szólni, míg az épületben voltak.

De alig hagyták el a kaput, Erzsi körülnézett, megállott s Szipriszthez hajolt.

- Józsi lelkem, öregek vagyunk már mi, nem igaz?

Szipriszt bólongatott.

- Ha köll magának valami, mér' nem szól?

Szipriszt elmosolyodott.

- Nem köll nekem semmi.

De Erzsi még meg akarta magyarázni.

- Azér' mert hogy... nem kell mindgyár' a fegyverhez nyúlni...

Bucsánszki közbeszólt: - Érti ő mán lelkem, hogy' ityeg a fityeg. Megleszünk csak hármasba'.

Szipriszt mosolygott és legyintett.

- Jogosan...

- Jogosan hát - nevettek rá Erzsi és Bucsánszki is.

Mentek egy darabig. Egyszerre csak felsikolt Erzsi. - Jézusom, nincs nálam a konyhakulcs.

- Hun van? - mordult rá Szipriszt.

- Ott hagytam a felfordulásba! Tegnap óta tárva-nyitva mindenünk.

- Még ellopnak valamit - mondta Bucsánszki.

- Még csak az köll - szidta Szipriszt az asszonyt.

- Futok előre! - kiáltott Erzsi s már szedte is nagy igyekezettel lábait, melyeken a zavaros éjszaka vastag kötelekben kidagasztotta az öreg ereket.

S a két öreg férfi, egymást bátorítva és buzdítva, nagy sebbel-lobban loholt az asszony nyomában.