Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 9. szám

Király György: A magyar hun-monda [+]

Nincs olyan elcsépelt tudományos kérdés, melyet egyetlen új fölbukkanó adat ismét érdekessé ne tudna tenni. Az elméletek zátonyáról egyetlen friss hullám leemeli a hajót, a vitorlákat a hipotézisek könnyű szellői duzzasztják és viszik tova, míg rá nem fut megint egy új zátonyra. Egy ilyen szenzációsnak nevezhető fordulathoz ért a magyar hun-monda kérdése Gombocz Zoltán kis tanulmányával, mely a Magyar Nyelv c. folyóirat legújabb számában (1921 január-márciusi füzet, 15. l.) jelent meg. Az olvasó meg fog bocsátani nekem, ha nem vezetem végig a tárgyra vonatkozó elméletek útvesztőjén s még vázlatosan sem ismertetem a kérdés történetét, kezdve Thierry Amadén, aki szerint, legalább magyar fordítója szerint, a régi magyaroknál "az egész világ" (tout le monde) fordítója szerint, a régi magyaroknál "az egész világ" (tout le monde) tudott hősi énekeket Attiláról és a hunok csatáiról - egészen Riedl Frigyesig, aki viszont az egészet könyvmondának, középkori krónikásaink önkényes tákolmányának minősítette. Hogy csupán a két legszélsőbb álláspontot jelezzem! A téma különben is - hála az érettségi vizsgálatoknak - olyan halhatatlanságra vergődött a művelt emberek köztudatában, hogy elég lesz, ha a legutolsó komoly összetűzésnél kezdem, mely ezen a fronton Riedl Frigyes és Bleyer Jakab között folyt le 1912-ben (az előbbi a Heinrich-Albumban jelent meg, az utóbbi a Philologiai Közlönyben), megtoldva a magam eltérő felfogásának ismertetésével és azután Gombocz Zoltán értekezésének kritikai taglalásával.

Riedl Frigyes említett cikkében a maga régi álláspontjának fenntartásával nyomatékosan rámutat arra, hogy irodalomtörténet-íróink, akik a kérdéssel behatóan foglalkoztak, mennyire hatása alatt állottak annak a már elavult történeti felfogásnak, mely a régi krónikaírók száraz elbeszéléseiben mindenáron ősi népies mondáknak és naiv eposzoknak halvány nyomait vélte fölfedezni. Így például Arany János Anonymus lélektelen adataiba a maga hatalmas szerkesztő fantáziájával egy magyar honfoglalási eposznak körvonalait akarta belelátni, újabban pedig Négyesy László (ugyancsak a Heinrich-Albumban) ugyanazt a kísérletet más témára próbálta alkalmazni, amikor a magyar krónikának Salamon király viszálykodásairól szóló részében egy kerek eposzi kompozíciót igyekezett kimutatni, mely szerinte még a Buda halálára is hatással volt. A dolog véleményem szerint éppen fordítva történhetett. Négyesy László Arany nagy szerkesztő fantáziájának igézete alatt olyasmire akadt rá a krónika szervetlen, széthulló motívumaiban, ami ott eredetileg sohasem volt s amit csak az tudott oda beleképzelni, akinek szeme már Arany művészetéhez élesedett. Ugyanaz az eset forog itt fönn, mint a művészettörténetben: a természet úgynevezett szépségeit csak azóta tudjuk élvezni, amióta a kiváló tájképfestők illúzióit megtanultuk reá átvinni. Nem szükséges itt Wilde híres paradoxonjára részletesebben kitérnem (Intentions, The decay of lying.) Visszatérve Riedl Frigyes fejtegetéseire, ki kell még emelni bennük egy szigorú kritikai elvnek a hangsúlyozását: valahányszor a krónika, a történetírásnak az a primitív fajtája, eltér az igazságtól, nem kell benne mindjárt népköltészeti maradványokat keresni, ha más, pozitívabb módon is meg lehet az eltérést magyarázni. Így kimutatja Riedl, hogy a hírhedt Csaba-monda tulajdonképpen nem más mint a krónikaíróknál egészen közönséges genealógiai fikció: valamely kiváló családnak, rendesen az uralkodó dinasztiának őseit egy régibb világhírű elődtől igyekeznek leszármaztatni. Így a latin történetírás Augusztus császár őseit és vele a gens Júliát a Trójából menekülő Aeneasig vezeti vissza, ami egyet jelent az isteni eredettel, hiszen a jámbor trójai hős magának Venusnak volt a fia, így az olasz Bonfini, Mátyás király udvari történetírója a Hunyadiakat a latin Corvinusoktól származtatja, ami az akkori kor felfogása szerint korántsem ment hízelgés számba, hanem egyszerűen a humanizmus divatjához tartozott. Egyáltalában szokásos volt már a középkorban az akkori európai népeket s azok nemzeti dinasztiáit az Ilium földúlása után szétszóródó trójai hősökre visszavezetni, a frankok, britek, normannok ekképpen mind genealógiai kapcsolatba kerültek az Iliás bajnokaival, sőt, hogy egy kuriózumot is említsek, egy német verses krónikában azt olvastam, hogy a várost ostromló görög hősök között a magyar király is szerepelt, aki a zsákmányolt foglyokból nem kisebb személyiséget, mint a szépséges Helénát vitte magával ködös keleti hazájába:

von Ungern der kung rich,
der mit gewalt gar werlich
Elena nam die kungin
und fuorte si in daz rich sin
und behuob si mi gewalt sider,
wond si kam niemerme hinwider. [*]

Így kapcsolja össze az udvari történetíró - Riedl bizonyítása szerint - Aba Sámuel királyt és az Aba-nemzetséget a hunokkal Csaba révén, akit viszont Attila király fiának tesz meg, holott valószínűleg csupán az Aba-nemzetségnek valamelyik nevezetesebb őse volt.

Riedl értekezését a hivatalos filológia, Bleyer Jakab személyében, nem valami kedvező fogadtatásban részesítette. Bleyer veszélyeztetve látta vele saját elméletét, melyet egy alapos, nagyszámú nyelvészeti és történeti érvekkel megtámogatott munkájában fektetett le. Szerinte a magyar hunmonda a maga kerek szerkezetével, germán tendenciájú alapgondolatával és a történeti hűséghez meglehetősen közelálló cselekményével a keleti gót nép mondája, mely itt keletkezett Pannóniában s a keleti gótok elköltözése után az ideszivárgó szláv népek közvetítésével került a magyarokhoz. Lényegében tehát népmonda és szájhagyomány útján jutott el hozzánk, míg latin krónikásaink föl nem jegyezték és magyar-hun rokonság gondolatával megtoldva nemzeti mondává nem alakították, melynek az volt a célja, hogy a magyarság honfoglalását jogilag igazolja: Árpád népe tulajdonképpen csak visszahódította őseinek, Attila királynak és népének a földjét. Bleyer Jakab, e megállapításának hangsúlyozásával, meglehetősen ridegen utasítja vissza Riedl nézeteit azzal a mondhatni filológiai gőggel, mellyel a tudósoknak ez a fajtája a maga adathalmazai sáncainak magaslatából mindig lenézte a gondolat szabad mezőin kalandozó "esztétikus" irodalomtörténet-írókat. Pedig Bleyernek ez egyszer még elvi szempontból és módszertani tekintetben sem volt igaza, mert nem vette figyelembe, hogy tulajdonképpen a probléma olyan természetű, melynek eldöntésében nem annyira a modern filológia, hanem a nála modernebb folklore az illetékes, minthogy lényegében népköltészeti kérdésről van szó, legalább maga Bleyer annak állította be, másrészt Bleyer és a többi kutatók is elhanyagolták a kérdésnek éppen egyik alapvető és döntő jelentőségű részletét, vagyis a szövegkritikát. Nem akarom az olvasót a filológiai diszciplínák e legszárazabb és legunalmasabb részével terhelni, csupán egy érdekes és a laikusnak is könnyen érthető példát ragadok ki annak a jellemzésére, hogy Bleyerék mindjárt az alapnál hogyan hibázták el a dolgot.

A hun-mondát a különböző krónikák, a XIII. századi Kézaitól a XV. századi Thuróczyig és a XVI. századi humanista Oláh Miklósig lényegében azonosan, de a részletekben elég eltérően adják elő. (Anonymus csak futólag említi.) A filológus kutatónak első feladata lett volna a monda alapszövegét a különböző változatokból helyreállítani, az eltéréseket megmagyarázni, a későbbi toldásokat különválasztani. E helyett azt látjuk, hogy tudósaink a legkisebb tárgyi és időrendi megválogatás nélkül hivatkoznak a legkülönbözőbb adatokra, egyforma értéket tulajdonítva a XIII. századi naiv lejegyzésnek és a XV. századi tudákos stilizálásnak. Ott van például Detre alakja. Bleyernek többek közt egyik legfontosabb érve a monda népies eredete mellett, hogy a XV. századi Thuróczy latin krónikájában a gót hős nevét, a megfelelő díszítő jelzővel, magyarul közli: haláltalan Detre, ahogyan állítólag még az ő napjaiban emlegették: Hungarorumque in idiomate halaltalan Detreh dici meruit praesentem usque in diem. Bleyer Jakab több ehhez hasonló adatot felsorol, nem törődve azzal, hogy Attila király idejétől (V. század) Thuróczy koráig éppen ezer esztendő telt el, ami egy népies hagyomány fennmaradásának, amint később látni fogjuk, igen nagy idő. De lássuk röviden a Detre-motívum sorsát különböző krónikáinkban s akkor azt hiszem hamar meg fog változni nézetünk a dolog népies eredete felől s egyszersmind talán Bleyer megállapításainak csalhatatlanságába vetett hitünk is némiképpen meg fog dőlni.

A XIII. századi Kézai Simon mester krónikájában, ahol először találjuk a hun-krónikát egész terjedelmében feljegyezve, berni Detre haláltalan voltának még semmi határozott megnevezésére nem akadunk. Csupán a következő ellenmondást látjuk: a II. fejezetben elmondja a cezumóri csata történetét, melyben a hunok szétverik és megsemmisítik a rómaiak seregét, maga Detre egy homlokába fúródott nyíl következtében halálosan megsebesül (Ditrico per iaculum in fronte letaliter vulnerato), mégis egy egész generációval később újra előkerül Attila udvarában, anélkül, hogy föltámadását a krónikás valamivel megokolná, sőt Detre túléli magát Attilát és fiai közt ő szítja a viszályt, amely a hun birodalom felbomlására vezet. Krónikaírónál ezen nem kell csodálkoznunk, a különböző forrásokból táplálkozó, anyagát nyersen összetákoló komplikátor nem sokat törődik adatai pontos összeillesztésével, az ellentmondások elsimításával. Hiszen az ilyesmi gondosabb szerkesztőkkel is megesett, hogy csak Arany János közismert elírására hivatkozzunk: Toldi György a trilógia második részében egy vadkannak esik áldozatul, míg a harmadik részben azt olvassuk, hogy medvevadászaton pusztult el. Ami azonban nem tűnt fel Kézainak, azt helyre igazította a XIV. században Márk barát, a Képes Krónika szerkesztője, aki egyszerűen úgy segített a dolgon, hogy a letaliter (halálosan) kifejezést az idézett mondatban elhagyta s már csak annyit említett, hogy Detre a homlokán megsebesült (Detricus per sagittam in fronte a vulneratus), így aztán a feltámadás csodáját sem kellett segítségül hívnia s a gót király nyugodtan léphet fel újra, erősen megvénülve ugyan Attila udvarán. De ez a szimpla megoldás sehogy sem tetszhetett a bőbeszédű Thuróczynak, aki különben Németországban is járt és bizonyára sok egyéb csodás dolgot hallott a híres veronai Ditrichről, így valószínűleg csak a maga képzelete sugallatának engedve elmondja, hogy Detre, homlokán a nyíllal, egész Rómáig elment s innen kapta a halhatatlan nevet (immortalitatis nomen), sőt a magyarok - szerinte - az ő napjáig haláltalan Detrének nevezték. Nem állítom, hogy ezt a vonást maga Thuróczy találta ki, lehet, hogy egy régibb, ma nem ismeretes krónikából vehette, annyi bizonyos, hogy a különben oly gazdag német néphagyomány erről nem tud semmit, sőt a gót Jordanes krónikájában, mely valószínűleg a mi összes krónikáink végső és legfontosabb forrása, azt olvassuk, hogy a gót Vinitharius (itt még ez szerepel Detre helyén) a hunok elleni harcban homlokán nyíltól találva valóban elesik. Egyetlen népies motívum, mely megvan a germán mondában s melyet Thuróczy is feljegyez, hogy Detrének volt egy sisakja, mely annál jobban fénylett, mennél többet megkopott a harcokban. Erről viszont a régibb magyar hagyomány nem tud, Thuróczy valószínűleg Németországban hallott vagy olvasott róla. Thuróczy meséjét még jobban kiszínezi kora divatjához képest a humanista Oláh Miklós, aki elmondja, hogy Detrét a hunok halhatatlannak (immortalis) nevezték, sőt még az ő napjaiban is a magyarok görög módjára történeti dalaikban megénekelik és halhatatlannak tartják (quem in hunc diem Hungari in suis cantionibus, more Graeco historiam continentibus, Detricum immortalem nominant). A görög példára való hivatkozás eléggé sejteti, hogy itt szokott humanista túlzásról van szó. Különben egész XVI. századi gazdag énekköltésünkben egyetlen egyszer kerül elő Detre neve, még pedig Valkai András verses históriájában (Kolozsvár, 1576), mely azonban nem más e részében mint Thuróczy szolgai fordítása. Nem furcsa tehát, hogy ebben a században, mikor annyi népies magyar monda (Toldi, Szilágyi és Hajmási, Árgirus stb.) vetődött felszínre, éppen a hun-mondáról történik mélységes hallgatás, holott Thuróczy és Bleyer szerint még a XV. században elevenen virágzik és Oláh Miklós szerint még a XVI. században hősi énekekben él tovább? Nem sokkal egyszerűbb és valószínűbb magyarázat az, hogy itt, Detre esetében, egy kompilátor érhető ellentmondásáról van szó, melyet a későbbi átdolgozók saját kényük-kedvük, műveltségük és koruk divatja szerint kiküszöböltek és elsimítottak?

De ez csupán egy részlet a kérdések nagy komplexumából. Még nagyobb hiba, hogy a kutatók sohasem vetették fel azt a problémát, hogyan viszonylanak a monda egyes részei az egészhez, hanem folyton aprólékos vizsgálódásokba elmerülve sokszor egyes lényegtelen adatok szempontjából mondtak ítéletet az egész felett.

Pedig, ha valahol, épp ilyen rendkívül komplikált monda-alakulatnál okvetlenül fel kell vetni a kérdést, nemcsak abban az irányban, mi az elfogadható legrégibb törzs-szöveg, hanem abban a tekintetben is, mi a mondának leglényegesebb alkotórésze, melynek alapján el lehet és szabad dönteni, hogy a hun-monda tekinthető-e egyáltalában magyar népmondának?

A kérdés első része az, hogy élt-e a monda a magyar nép ajkán, második része pedig, ha elfogadjuk ezt, honnan került a magyarsághoz, keleti hazájából hozta-e magával vagy pedig, mint Bleyer állítja, itt nyugaton vette át a Pannoniában lakó népektől?

Szabatosabban megközelítve a problémát, az a kérdés, élt-e ennek a mondának lényeges része a nép ajkán, mi az a lényeges rész és mi csupán a tudákos krónikás toldása és hamisítása? Mi a monda alapgondolata, melyhez képest a többi rész csak mellékes és az egészet nem befolyásoló járulék?

Kétségtelen, hogy a monda legfontosabb alkatrésze a hun-magyar rokonság eszméje és az ezt támogató mondai motívumok. A kérdés tehát akként formulázandó, hogy élt-e a magyar népben a hit (a valóságban bárhonnan származott is a magyarság), hogy elődei a hunok, hogy a két nép egy ágból ered, hogy a honfoglalás csak visszatérés, második bejövetel (secundus introitus), Attila régi örökének jogos elfoglalása? S főként vannak-e a mondának olyan részletei, melyekre az a hit támaszkodhatik, mert azt csak nem tehetjük fel, hogy a rokonság gondolata pusztán elvontan maradt meg századokon keresztül a primitív népi emlékezetben! Hogy én is konkrét adatot említsek, ilyen mondai támasztéknak tekintendő a mi esetünkben Hunor és Magyar, a két testvér, akiktől a két nép leszármaztatja magát, ilyen a csodaszarvas, a leányrablás, vagy pedig a mondát bezáró Csaba alakja, aki megmaradt hunjaival visszatér az őshazába s újra felveszi az elszakadt kapcsolatot a két nép között. Bárhogy is dől el különben ez a centrális kérdés, nyilvánvaló, hogy ezen aztán nem változtat semmiféle mellékes és lényegtelen mozzanat.

Ha bebizonyítható, hogy a rokonság hite a megfelelő mondani támasztékkal valóban élt a magyar nép emlékezetében, akkor ezen nem változtat az, ha valaki megállapítja, hogy akárhány más motívum idegen eredetű vagy csupán a krónikaíró önkényes kitalálása. Viszont, ha a rokonság gondolata idegen eredetű vagy a krónikás találmánya, ha tehát könyvekben termett s nem a magyar nép száján, akkor ezen nem változtat, hogy egyes motívumokról valóban bebizonyítható, hogy a nép között éltek és onnan kerültek a krónikába.

Eddig ugyanis sikerült kimutatni a monda egyes részeiről, hogy nem idegen eredetűek, sem tudákos koholmányok, így például Karácsonyi János eléggé valószínűvé tette, hogy a hunok honfoglaló csatái (Keveháza, Potenciána, Cezumór) eredetileg honfoglaló magyar törzsek ütközetei lehettek, melyeket a krónikaírók önkényesen vittek vissza a hunok történetébe. Ez és hozzá hasonló részlet-megállapítások nem döntik el azonban az egész kérdést, ilyen magyar népies eredetű részletek ellenére a monda a maga egészében és lényegében lehet idegen, kivált ha figyelembe vesszük, hogy a népies és tudákos irodalom között a középkorban nem volt az a merev elkülönülés, mint régebben hitték. Minálunk kivált Katona Lajos kutatásai elég tanulságos példát szolgáltattak arra, mint szűrődnek át a nép közé az idegen nyelvű mondák és mesék, viszont hogyan kerülnek a könyvirodalomba tisztán népies eredetű motívumok.

A döntő kérdés tehát az, élt-e a rokonság hite a magyar nép között? Erre a kérdésre tudósaink igen eltérő feleletet adtak, ami egyébként mindig függött a tudomány akkori állásától. Még ugyanis a hun-magyar rokonság gondolata tudományosan elfogadott nézet gyanánt szerepelt (Wenczel Gusztáv, Thierry Amadé, Szabó Károly, Toldi Ferenc korában), addig természetesnek vették, hogy a magyaroknak igen gazdag mondaköltészetük volt a hunokról, s "az egész világ" énekelt náluk Attila hősi tetteiről. Mikor azonban az összehasonlító nyelvészet haladása eloszlatta ezt a tévhitet, s bebizonyosodott, hogy a magyarság sem török, sem mongol, hanem finn-ugor eredetű, akkor elvetették a monda eredeti voltának gondolatát is, s Hunfalvy Pál, Riedl Frigyes, Marczali Henrik pusztán tudákos komplikációnak, könyvmondának tekintették az egészet, melybe csak elvétve csúszhatott egy-egy népies motívum. A pontosabb filológiai módszerrel vizsgálók, Heinrich Gusztáv, Petz Gedeon, Sebestyén Gyula, Bleyer Jakab azonban nem fogták fel ilyen egyszerűen a dolgot, alaposan megvizsgáltatták a kérdés minden egyes részletét, sajnos csupán az egyes részleteket s arra az eredményre jutottak, ha a magyarság nem is hozhatta magával keletről a mondát, mindenesetre nyugaton vette át, nemcsak könyvekből, hanem az itt lakó népektől is, Sebestyén szerint az avarszékelyek, Bleyer szerint a szlávok közvetítésével. Bleyer pontos nyelvészeti vizsgáltok alapján igazolta, főként a tulajdonnevek alapján, hogy a krónikásainknál feljegyzett monda keleti-gót eredetű. Kutatásaink ez érdeme el nem vitatható tőle. Ez egyszersmind legfőbb bizonyítéka annak, hogy a magyarság nem hozhatta magával keletről a mondát, hiszen akkor eredeti mongol vagy török nevekkel kellett volna fennmaradni a mondának, már pedig Attilának még csak eredeti hun nevét sem ismerjük, mert Attila gót szó és annyit jelent: atyuska, tehát olyan elnevezés, amilyennel a jámbor oroszok illeték valaha cárjukat. Ha pedig éppen a tulajdonnevek germán alakjukban maradtak ránk, akkor kétségtelen, hogy a monda nyugati eredetű. De ránk nézve az a kérdés, könyvből jutott-e át krónikáinkba vagy pedig a néphagyomány útján? És Sebestyén és Bleyer elméletében éppen az a bökkenő, hogy sem az avaroknál, sem a székelyeknél, sem a szlávoknál semmiféle hun-monda nyomára nem akadunk.

És ha filológiailag bármilyen valószínűnek látszik is Sebestyén és Bleyer felvetése, éppen a folklore, a népköltészet szempontjából nagyon is vitatható. Mert miről is van szó? Arról, hogy egy V. században keletkezett germán (keleti gót) népmonda századokon keresztül fenntartotta magát, még pedig egyáltalában nem elmosódott, a népmondáknál megszokott zavaros módon, hanem lényegében a történeti eseményekhez híven, egy más nép közvetítésével, míg a IX. században a magyar néphez került, de csak a XIII. században jutott feljegyzésre, ami már közel nyolcszáz évi távolságot jelent az eredeti eseményektől, sőt Thuróczy és Oláh szerint még a XV-XVI. században is élt a nép között, vagyis ezer évnél is szívósabb hagyománnyal állunk szemben! Kimondhatjuk kereken, hogy az egyetemes népköltészet szempontjából ez egyenesen páratlan példa és túltesz minden pozitív adaton, melyet a népies termékek életkoráról ismerünk!

Legyen szabad e helyütt kissé kitérni a népköltészeti termékek életkorának kérdésére is. Közismert dolog, hogy nép egyszerű emberének emlékező tehetsége mennyire felülmúlja a kultúremberét. Népköltészeti gyűjtők szinte hihetetlen adatokat jegyeztek fel arról, hogy egy-egy énektudó öreg paraszt hány ezer meg ezer verssort tud elmondani. Ámde nem szabad elfelejteni, hogy ezek az adatok csupán az emlékezet terjedelmére és nem tartalmára vonatkoznak s ugyanazok a gyűjtők, akik dicsérettel emlegetik egy-egy közlőjük kiterjedt énektudását, rendesen ugyanakkor szomorúan állapítják meg, hogy az újabb generációknál az énekmondás mennyire hanyatlóban van s a régi mondák nagy része már csak a legöregebbek emlékezetében él. A valóságban úgy áll a dolog, hogy a nép ének-kincse álladóan alakul, régi énekek kivesznek, de folyton újak is keletkeznek (részben a régiek anyagának felhasználásával), egy nép viszontagságos történetének folyamán az anyag egyre átcsoportosul, régi események, hősök feledésbe mennek, új hősök keletkeznek, akikre sokszor átviszik a régi eseményeket, viszont újabb történeteket régi neves emberek alakja köré csoportosítanak. A népköltészet nem ismer kronológiát. Egy-egy mondának, történeti éneknek az életkorát így nehéz megállapítani. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy vannak rendkívül régi, ősi motívumok, melyek végigkísértenek a népköltészet történetén s mindenütt megtalálhatók, ahol emberek laknak és énekelnek meg mesélnek, ezek a legkülönbözőbb műfajokban (mesékben, mondákban, eposzokban, balladákban) előkerülnek s bár tartalmi elemek, mégis tulajdonképpen a népköltészet ősi formakészletéhez sorolandók. Azonban nem ezekről van most szó, hanem bizonyos nagy történeti alakokról és nagy történeti eseményekről szóló népies mondákról, vagyis a népköltészet történeti elemeiről. Az ezek élettartamára vonatkozó kutatások azt bizonyítják, hogy a nép "történeti emlékezete" rendkívül fogyatékos. Primitív népeknél alig halad meg öt-hat generációt (ami százötven-kétszáz évnek felel meg), félig civilizált népeknél, amilyeneknek a régi magyarok tekintendők, alig félezer évet. A primitív népek családi emlékezete, genealógiája csupán néhány nemzedéket ölel fel. Az oroszországi nomád török népeknél a műveltség kellékéhez tartozik, hogy mindenki elő tudja sorolni az őseit, ez azonban öt-hat íznél tovább nem terjed. A faji emlékezet érdekes dokumentuma a primitív házassági jogban található, melynél a rokonok egybekelési tilalma legfeljebb a hatodik vagy hetedik ízig megy vissza. A cseremiszeknél is sokat adnak arra, hogy valaki elő tudja számlálni őseit, ezek emlékezete se terjed azonban tovább három-négy századnál. (L. Tagányi Károly értekezését a magyar nép ősi jogszokásairól az Etnographia 1907 évfolyamában.) Ugyanezt látjuk primitívebb népeknél is, kiknél pedig az emlékezőtehetség állítólag még élénkebben működik. A XVII-XVIII. századi nagy felfedező hajósok, Torres, Abel Tasman, Cook kapitány bizonyára óriási hatást és mély benyomást keltettek Óceánia vad szigetlakói között, mikor hatalmas vitorlás hajóikkal és villámokat ontó ágyúikkal megjelentek, mégis ezeknek az eseményeknek a mai óceániai népköltészetben nincs semmi nyoma. (L. Van Gennep, La Formation des Légendes, 163 l.) A velük rokon vogul és osztják népeknek igen gazdag hősköltészetük maradt fenn, mégis hiába keressük bennük az emlékezetét olyan eseményeknek, melyeket pedig a velük ellenséges viszonyban levő, hódító oroszok történetírói feljegyeztek. Így tudjuk, hogy a XV. században egy híres vogul fejedelem, Aszik, Jumsán nevű fiával, betört az oroszok földjére, megverte a vicsegdai püspök hadseregét, a püspököt magát foglyul ejtette és kivégezte. De ennek a nemzeti hősnek a nevét és tetteit a vogul dalok éppoly kevéssé őrizték meg, mint a későbbi híres orosz hódítóét, a kozák Jermák Timofejevicsét, aki Szibériát a birodalom számára megszerezte. A legrégibb ismert történeti adat a vogul költészetben a XVIII. század eleji orosz hittérőkről szól meglehetősen ellenséges indulattal. (L. Munkácsi, Vogul Népköltési Gyűjtemény I. köt., kiegészítő füzet.) Igaz, ezzel szemben felhozható, hogy a vogul hősi énekek telve vannak mitológiai vonatkozásokkal, tehát igen régieknek tekintendők. A bennük szereplő hősök rendszerint félistenek, akik emberfeletti erővel rendelkeznek. (L. pl. a Zempléni Árpádtól feldolgozott osztják hősi éneket: A Bosszú, a Turáli dalokban.) Meg kell azonban gondolnunk, hogy egy még félig pogány népnél a mítoszalkotó képzelet ma is elevenen működő tényező, ezek a mítoszok éppúgy keletkezhetnek ma, mint keletkezhettek a múlt században, s nem okvetlenül viendők vissza ezeréves múltba. Még az olyan civilizált népeknél is, ahol intenzívebb a vallásos élet, a vasút és a gépek korában egyre keletkeznek mítoszok, vagyis mai nevükön legendák, gondoljunk csak a lourdesi csodára, mely a világ legnagyobb búcsújáró helyének adott létet. Épp úgy vigyázni kell, ha u. n. ősi motívumokról (mint amilyen például a népmesék elemei) beszélünk, igaz, hogy ezek rég múlt kultúráknak az emlékei, de viszont megvan a lehetőség, hogy folyton megújuljanak, s ha el is felejtődnek, újra szülessenek. Csak így magyarázható, hogy az ilyen motívumok világszerte el vannak terjedve s mindenütt megtalálhatók a föld kerekségén, egymástól teljesen függetlenül, olyan helyeken is, hol az ún. mesevándorlás lehetőségére nem lehet gondolni. Tudjuk ma már, hogy maguk a népmesék, a népköltészet legrégibbnek tartott termékei sem olyan ősrégiek, mint eddig hitték és mai kerek formáikban sokkal fiatalabbak, mint nem egy történeti monda. (L. Friedrich von der Leyen, Das Märchen, II. kiad. 87-88 h.).

Ha a mai kultúrnépek történeti népköltészetét vizsgáljuk, ott sem találjuk a régiségnek különösebb nyomait A magyar népköltészetnek legarchikusabb színezetű termékei, a székely népballadák, alig mutatnak vissza régibb időre, mint a XVI. század. A legrégibb közöttük, a Szilágyi és Hajmási XV. század végén történt eseménynek halvány emlékét őrzi. Ugyanígy vagyunk a híres délszláv történeti énekekkel, a legrégibb emlékek a XIV. századra mennek vissza, tulajdonképpeni történeti értékük igen kevés, az egykori eseményeknek, nagy harcoknak csak igen elmosódott, vagy költőileg kiszínezett, népies ornamentikával körülhímzett képét adják, a kronológia teljesen a tetejére van állítva, a hírhedt Márkó királyfi olyan török szultánokkal harcol, akik pár száz évvel utána éltek stb. Csak a XIX. század romantikus tudománya kereshetett ezekben használható történeti forrásokat. Ugyanígy vagyunk a mai spanyol románcokkal, melyek legfeljebb a XV. századig vihetők vissza, az angol balladákkal, melyek közül a XIII. századi Robin Hoodról szólók még Shakespeare korában igen gazdagon voltak képviselve a népköltészetben, azóta azonban teljesen kivesztek s ma már a híres rablóvezérnek csak a neve kísért a gyermekdalokban. A legrégibb történeti név a német népköltészetben egy Lindenschmid nevezetű rablólovagé, akit 1490-ben kivégeztek s egy Störtebecker nevű kalózé, aki ugyanennek a századnak az elején élt. Hogy még a későbbi történeti események is milyen mulatságosan keveredtek, arra nézve legyen szabad idéznem azt a westfáliai mondát, melyben a svéd lutheránusok a katolikus Nagy Károly ellen hadakoznak, aki várában egy nagy vaságyúval védekezik ellenük, vagy hogy egy egész fiatal eseményt említsek, egy elzászi nóta következőképpen vonja össze a 71-es német-francia háborút a krimi eseményekkel:

De Franzosen rücken an, wollen über den Rhein,
Sie wollen's frisch wagen, Sebastopol zu belagern.

Az ehhez hasonló példáknak se szeri se száma (I. Otto Böckel, Psychologie der Volksdichtung, X. és XVIII. fejezet.) Nem csoda, ha vannak kutatók, kik ezek alapján a népköltészettől minden történeti értéket megtagadnak. Böckel például, idézett munkájában (360. l.), ezt a végső következtetést vonja le gazdag folklorisztikus anyaggal dokumentált fejtegetéseiből: "Das Volkslied ist als Geschichtsquelle unbrauchbar, es besteht weder geschichtlicher Sinn noch das Bedürfnis danach, geschischliche Ereignisse im Volksliede festzuhaltan. Es ist deshalb auch unmöglicher von einer Gattung geschichtlicher Volkslieder zu reden. Im Bewusstsein des singenden Volkes gibt es solche nicht".

Egyetlen kivételes eset a görög népköltészetben egy Digenis Akritas nemzetű X. századi végvári vitéz, akinek a neve, de csak a neve, még ma is él a görög hősdalokban. Az események azonban, amelyek a nevéhez fűződnek sokkal későbbiek s a görög népnek a törökök elleni ma már ezeréves, állandó küzdelme különböző későbbi fázisaiból valók. Érthető, hogy ez a fölszabadító harc, mely még ma sem fejeződött be, állandóan táplálta a nép képzeletét és amint az énekek egy régi történeti hős nevével megkapták a centrális alakjukat, folytonos fejlődésükben mindig e köré csoportosultak, mint nálunk a legkülönbözőbb eredet és korú népies anekdoták Mátyás király alakja köré. Történeti hűséget azonban azokban épp úgy hiába kereshetnénk, mint ezekben.

Felesleges volna a példák számát tovább szaporítani. Különben a magyar krónika is világosan tanúsítja, hogy a faji emlékezet mindössze hat-hét generációt ölel fel. Ha feltesszük, hogy az első feljegyzés, amely a honfoglaló magyarok s az Árpád-dinasztia őseit számon tartotta csak Szent István korában történt, a következő nemzedéksor áll előttünk: Géza-Taksony-Zsolt-Árpád-Álmos-Előd-Ügek-Ed (megjegyzendő Anonymus nem ismeri Elődöt, sem Edet, nála Álmos Ügek fia!), ami legfeljebb nyolc ízet tesz ki, tehát nem mehet vissza tovább a VIII. század közepénél, ámde hol van ettől még Attila, aki az V. század közepén él? A jámbor krónikás természetesen a három századnyi szakadékkal nem törődik, hanem egyszerűen megteszi Edet Csaba fiának, aki viszont Attila fia! De számunkra éppen e háromszázadra terjedő szakadék konstatálása igen fontos, mert egyrészt hozzájárul annak a bizonyítására, hogy az eredeti magyar mondák nem mennek vissza messzebb a VIII. századnál, s a hun-rokonság hite már azért sem igen élhetett, mert ilyen körülmények között nem támaszkodhatott semmiféle pontosabb kapcsolatra, mely a két nép történetét egymáshoz közelebb hozta volna.

Ilyen körülmények között Bleyer hipotézise teljesen tarthatatlan. A népköltészeti kutatások mai állásánál teljesen képtelen egy olyan elmélet, mely fölteszi, hogy egy népmonda három egymással teljesen idegen népen (gót-szláv-magyar) vándorol át és félezer, sőt ezer éven keresztül megmarad, sőt a történeti eseményekhez meglehetősen híven őrzi meg egy azóta kipusztult nép tetteinek emlékét! Ez egy olyan túlzás, mely teljesen beillik a XIX. századi filológia romantikus gondolatkörébe.

De lássuk, mik Bleyer főbb argumentumai? Először is a krónikások bár sok részletet önkényesen kombináltak, sohasem költöttek összefüggő eseményláncolatokat, melyeket "egy világosan látható alapgondolat", egy germán érzésű tendencia kapcsol össze. Minthogy pedig a magyar hunkrónikának vannak olyan részletei, melyeknek megfelelőket sem a külföldi krónikairodalomban, sem mondaköltészetben nem ismerünk, fel kell tennünk, hogy ezeket a magyar krónikaíró nem találhatta ki a maga fantáziájából, csakis néphagyományra, még pedig hazai néphagyományra támaszkodhatott. Mindez azonban elhamarkodott állításokból vont következtetés. Bleyernek jól kellene tudnia, hogy a középkori történetírásnak, még inkább a mondatköltészetnek az anyaga nem maradt teljesen ránk. Az idők viszontagságaiban rendkívül sok elveszett, nemcsak a kéziratokból, hanem a későbbi nagyobb példányszámban közkézen forgó nyomtatott könyvekből is. Hogyan állíthat filológus olyat, hogy amiért krónikásaink egyes adatainak forrásait nem találjuk meg ma, ilyen írott források sohasem léteztek? Különben is alig van olyan részlet, melynek megfelelő vagy hozzá hasonló idegen mondákat éppen Bleyer és társai föl ne kutattak volna! Ami pedig a monda összefüggő egészét s a benne Bleyer szerint kifejezésre jutó alapgondolatot illeti, itt azt hiszem Bleyer megint annak a romantikus szuggesztiónak esett áldozatul, mely a XIX. század műeposzainak hatása alatt kompozíciót vélt fölismerni ott, ahol a valóságban csak kompiláció van és költői alapgondolatot, ahol csupán gondolattalan, nyers adathalmozás található.

Nyomósabb érvei Bleyernek a hunkrónikás azon adatai, melyekben a saját korára tesz célzást. Thuróczy és Oláh Miklós e nemű, rendkívül kései adatait már fentebb leszállítottuk kellő értékükre, korábbi már Kézainál (XIII. század) előforduló adat a Krimhild-csatáról szól: "Istud enim est prelium, quod Huni (= Hungari) prelium Crumhelt usque adhuc nominantes vocaverunt", vagyis ezt a csatát a magyarok egészen eddig (a Bécsi Képes Krónikában pontosabban: usque in diem istum, a mai napig) Krömhelt csatájának neveztek. Erre azonban az a feleletünk, hogy ez a kifejezés a "magyarok" még egyáltalában nem jelenti a köznépet. A krónikaíró, aki latinul írt, maga is magyar ember volt s valószínűbb, hogy ez állításával a művelt, történettudó, iskolát végzett magyarokra, az udvar embereire gondolt, semmint a parasztokra, kiknek "hamis, hazug meséit" lenézte (Anonymus: "ex falsis fabulis rusticorum" kifejezésével meg is bélyegezte a néphagyományt.) Ugyanez áll Bleyer legjelentősebb nyelvészeti érveire: a Krónika tulajdonnevei ugyanis szerinte keleti, gót eredetűek ugyan (amit elfogadhatunk), de a magyar nép ajkán az akkori kiejtéshez idomultak s ugyanolyan változás alá estek, mint más jövevényszavaink. Így Etele, a történeti Attilának éppolyan magyar megfelelője, mint a német Etzel, a magyar Aladár a történeti Ardarichból, Detre a német Dietrichből, Kremhelt vagy Krömhelt a német Kriemhiltből ered, egészen szabályos hangtani megfeleléssel. Erre ismét ugyanazt felelhetjük, hogy nemcsak a nép beszélt magyarul, hanem az előkelőek is, a magyar királyi udvarban bizonyára a legélénkebben élhetett a mondai hagyomány, a krónikások az udvarból kerültek elő, annak az érdekeit szolgálták s bár latinul írtak, bizonyára magyarul beszéltek s az ő kiejtésükben a századok folyamán éppúgy átalakulhatott, megmagyarosodhatott az idegen név, mint ahogyan meghonosultak az idegen szavak a parasztnép szájában. Erre nem egy analóg példát szolgáltathatunk. Nagy Sándor neve, mint "világbíró Sándor" először egy XIV. századi latin prédikációs könyv glosszái közt kerül elő, kapcsolatban a híres macedón királyról szóló mondákkal. Ki fogja ebből azt következtetni, hogy a Nagy Sándor-monda népies úton került hozzánk a Kr. e. IV. századból görög és szláv népek közvetítésével, mikor jól tudjuk, hogy egy X. századi latin regényből terjedt el világszerte, s így került a mi papjainkhoz és iskolát végzett embereinkhez, akiknek száján az eredeti Alexander névből Sándor lett. A Sándor nevet bizonyára nem használták abban a korban a parasztok. Így szerepel tudákos, XVI. századi íróinknál Julius Caesar, mint Gyula császár, akiről egészen bizonyosan nem regélt a magyar nép. A tulajdonnevek magyar hangzása egyáltalában nem bizonyít amellett, hogy a monda szájhagyomány útján került át hozzánk. Ezek a filológiai érvek nagyon keveset nyomnak a latban az előbb hangoztatott folklorisztikus bizonyságokkal szemben.

Mindezek a fejtegetések azonban csak a részletekre vonatoznak, nem néztük, amit az egész kérdés leglényegesebb pontjának jelöltünk meg, vagyis azt, mennyire igazolják vagy nem a magyar-hun rokonság hitét. Honnan meríthették krónikásaink ezt a felfogást, könyvekből vagy az itt lakó népek tudatából? Nyilvánvaló, hogy az itt lakó szlávoknak annyi század múlása után alig lehetett emléke a hunokról, aminthogy nincs is tudomásunk semmiféle népies szláv mondáról, mely Attilával és népével foglalkoznék. Tehát, mikor a hódító magyarok megjelentek, az itt lakó népek alig ismerhették fel bennük a hunok visszatérő utódait. Ellenben annál könnyebben lehetett ez a nyugati, germán és román tudákos krónikásoknál, akik jól emlékeztek még könyveik leírásából a nagy hun invázióra s így hajlandók lehettek már a név rokonhangzására való tekintettel is az újonnan fellépő, hódító lovas népet, a hungarus-okat a hunusokkal azonosítani. Így tettek már az avarokkal is, sőt a magyarokban némelyek visszatérő avarokat láttak, a IX. századi valódi fuldai érvkönyvek így emlékeznek meg róluk: avari qui dicuntur ungari vagy avari qui dicuntur ungri, viszont az alemann évkönyvekben a 863. évre vonatkozóan (a legkorábbi értesülések egyike) ezt olvassuk: Gens hunorum christianitatis nomen aggressa est. Nem szaporítjuk a példákat, ezek is eléggé bizonyítják, hogy a nyugati tanult krónikás szemében a hódító magyarság ugyanazt a benyomást keltette, mint a négyszáz évvel azelőtt pusztító hunok vagy későbbi avarok s azért azonosította őket velük. A magyar krónikás pedig, aki adatainak nagy részét igazolhatóan a külföldi krónikákból merítette, egészen természetesen átvette ezt a rokonsági gondolatot, sőt mondhatni ez kapóra jött neki: egyrészt mint udvari ember egy hatalmas néppel és hírhedt királlyal kapcsolhatta össze a maga fejedelmi házának genealógiáját (éppen ezért elejtette a kevéssé jelentős avar-azonosítást a fontosabb hun-azonosítás kedvéért), másrészt igazolni vélte vele a maga népének jogát az ország elfoglalására: a magyarság saját őseinek, a hunoknak örökét vette vissza a honfoglalással. Teljesen támogatják ezt a felfogást a mondának azon részei, melyek ennek a rokonsági hitnek az alátámasztására szolgálnak. Már Riedl kimutatta, hogy a Csaba-monda az Aba-nemzetség genealógiáját szolgálta, viszont Álmos őseinek Ügeknek és Elődnek Attila fiával való közvetlen összekapcsolása a kronológia teljes negligálásával, sőt arculcsapásával nyilvánvalóan ugyanazt a genealógiai célt szolgálta, Árpád nemzetségének a nagy hun király családjához való kapcsolását. Az egésznek bibliai keretbe való beállítása, a két népnek két testvértől való leszármaztatása, a nőrablás, a csodaszarvas pedig olyan keresztény és római színezetű fikciók, amelyeket eddig senki sem tartott népieseknek, hanem mindenki egyértelműen a tudákos krónikás kitalálásainak minősített.

Ezen a ponton kapcsolhatjuk be Gombocz Zoltán új fejtegetéseit, melyekben azt a meglepő hipotézist olvassuk, hogy a magyarság már keletről magával hozta a hunokkal való rokonságának hitét. Mire alapítja Gombocz az elméletét? Tudvalevő dolog, maga Gombocz írta róla a legmegbízhatóbb tanulmányt, hogy a magyarság legrégibb török jövevény szavai ó-bolgár eredetűek. A magyarok az V. és VII. század között szoros érintkezést tartottak fenn a Volga-menti törökfajú bolgárokkal, az átvett jövevényszavak bizonysága szerint tőlük tanulták el az intenzívebb földművelést és állattenyésztést, szóval tőlük kapták az első nagy kulturális hatást. Ezt a hatást eddig maga Gombocz is tisztán nyelvinek tartotta és csak kevesen, inkább történetírók, mint nyelvészek voltak, akik bolgár beolvadásról is beszéltek. Sőt az utóbbiak szerint az eredetileg finn-ugor magyarokat meghódították a törökfajú bolgárok vagy helyesebben a magyarságba beolvadt török elem lett az uralkodó osztály, amint ezt éppen az uralkodók neveinek török volta bizonyítja: Álmos, Árpád, Zoltán stb. Nyelvészeik, köztük maga Gombocz, e török neveket úgy magyarázták, hogy a magyarság előkelői ezeket divatból használták, mint ma is az úri osztály folyamodik leginkább az idegen nevekhez, újabban azonban Gombocz Zoltán is a török beolvadás elméletének híveihez csatlakozott. Nos, az újabb történeti és nyelvészeti kutatások kiderítették vagy legalább is valószínűvé tették, hogy a hun is törökfajta nép volt s nem mongol, amint régebben hitték, sőt nem lehetetlen, hogy az Attila birodalmának felbomlása után szétszóródott hun törzsek kapcsolatba kerülhettek azokkal a szintén török-bolgár törzsekkel, amelyek a Duna torkolata körül laktak, az ún. pontusi bolgárokkal, bár az nem bizonyítható, hogy a hunok azonosak is voltak velük. Ezeknek a pontusi bolgár fejedelmeknek fennmaradt egy névlajstroma a XVI. századból, melynek élén egy Avitochol és egy Irnik nevű fejedelem szerepel. Gombocz mindebből, valamint abból, hogy e lajstrom szerint Irnik egy ún. "kígyó-év"-ben kezdi uralkodását, a történeti Attila halála-éve (453) pedig szintén kígyó-év, azt a következtetést vonja, hogy e két fejedelem nem lehet más, mint Attila és Attilának Jordanesnél említett fia Ernák, aki ugyancsak Jordanes szerint a Duna torkolata körül húzódott meg népével a hun birodalom bukása után. Ha tehát ennek alapján elfogadnánk a pontusi bolgárok azonosságát a hun utódokkal, lehetetlen föl nem tennünk, hogy a bolgár törzseknél élénk emlékezetben maradt a nagy Attila király alakja s viszont a magyarságba beolvadt uralkodó bolgár osztály magával hozta ennek az emlékét és "magyar nemzeti hagyománnyá tette a hunokkal való rokonságnak, a hun-magyar azonosságnak a hitét", valamint "magával hozta a keletre menekülő hun királyfinak (Csabának) s Attila pannóniai birodalmának halvány emlékét". Ebbe a keletről hozott hagyományba könnyen beilleszthették krónikásaink a nyugati feljegyzésekből átvett hun történetet. Nyilvánvaló, ha Gombocz elméletét elfogadjuk, akkor az egész mondakomplexumot népies és magyar mondának kell elfogadnunk, mert éppen leglényegesebb eleme, a rokonság hite népies eredetű [*] , sőt sokkal genuinabb mondának, mint eddig bárki hitte, mert hiszen a magyarság nem nyugati népektől vette át, hanem keletről hozta s amennyiben valóban bolgár beolvadás történt, a monda magva megfelelt a valóságnak is: a magyar nép valóban rokonságba került a hunokkal. Ennyiben Gombocz Zoltán felfedezése valóban mélyreható jelentőségű volna. Véleményem szerint azonban elmélete nem állja meg a helyét.

Először is nem szabad elfelejteni, hogy az említett bolgár fejedelmi lajstrom a XVI. századból való, tehát történeti értéke Attila korára, az V. századra vonatkozólag nagyon is kétségbevonható, különben is elég merész feltevés két név hasonlósága és egy általános kronológiai adat alapján kimondani, hogy a névsor Attilára és utódaira vonatozik. Másodszor a dokumentum a pontusi bolgárokról szól, holott a magyarok a bolgárságnak másik ágával, a volgai bolgárokkal voltak tartós érintkezésben. Harmadszor semmivel sem bizonyítható, hogy a hunok a sokféle fajtájú török népek közül éppen a bolgárokkal lettek volna azonosak. Negyedszer folklorisztikus szempontból teljesen lehetetlen, hogy a magyarság pusztán a rokonság absztrakt hitét hozta volna magával, hiszen a hitre vonatozó mondarészletek nyilvánvalóan fiktívek, genealógiai céllal koholtak. Ötödször, honnan magyarázandók a monda keleti gót tulajdonnevei, miért hívják a királyt s fiát krónikásaink Attilának és Aladárnak germán nevezéssel s miért nem törökösen Avitocholnak és Irniknek? Végül, honnan magyarázható, hogy a monda a szájhagyomány útján ismét egy, a magyarokra nézve idegen (bolgár) nép közvetítésével maradt fenn annyi évszázadon keresztül, mikor erre semminemű példát nem találunk az egyetemes népköltészet történetében?

Gombocz egy régebbi értekezésében (Nyelvtudományi Közlemények, 1918. évfolyam, 184. l.) szintén megpendített már egy hasonló nézetet a Volga-folyó nevével kapcsolatban. Anonymusnál és Kézainál ugyanis megtaláljuk a folyónak eredeti török nevét Etul (olvasd Etül) alakban. Minthogy ezt a nyugati források nem ismerik, Gombocz felveti a kérdést, "elképzelhető-e, hogy egy nép egy folyó nevére, amelytől messze elvándorolt, még századok múlva is visszaemlékezzék?" A felelet rá ez: "Azt hiszem igen, de csak egy esetben: ha a tulajdonnevet a népi hagyomány, a mondák őrizték meg." Ismét egy olyan állítás, melynek nincs semmi jogos alapja. Egy nevet nemcsak a monda, hanem egyszerű népdal, sőt legtöbbször közmondás megőrizhet a néphagyományban. Láttuk előbbi fejtegetéseinkben, hogy maga a puszta név milyen keveset jelent a mondák alakulásában. Ellenben idézzük-e az ismert népdalt, mely szintén egy távoli és immár történeti név emlékét őrzi:

Nagy Adonyban csak egy torony látszik,
De Majlándban harminckettő látszik.

Legalább félszázada, hogy a magyar baka nem állt posztot Milánóban, azért kellett-e monda hozzá, hogy a név fennmaradjon s ki tudja, még meddig fog fennmaradni? Ellenben közismert tény a néphagyományok történetében, hogy a közmondások tartják fenn legtovább a régi nevek emlékét. Az egykor népszerű, a XVI. és XVII. században sokat olvasott Markalf-népkönyv emlékét ma már csak közmondás őrzi és csak közmondás tartja fenn annak a Hűbele Balázsnak az emlékét, mely Bornemisza Péter tanúsága szerint a XVI. században szintén népszerű volt a ponyván. Az Etül név emléke is fennmaradhatott akár olyan kifejezésben, mint amilyen a mai a Dunába vizet hordani, s így egyáltalában nem alkalmas arra, hogy rá egy elméletet építsünk, de ez legalább török név, míg az egész hun-mondában csupa germán névvel találkozunk.

Nincs tehát semmi okunk arra, hogy fentebb kifejtett felfogásunktól Gombocz tanulmánya után eltérjünk.

Bleyer fejtegetései alapján elfogadhatjuk azt, hogy a krónikásainknál olvasható hun-monda keleti gót színezetű. Azonban nem népies úton, avar vagy szláv közvetítéssel került át hozzánk, hanem lényegében és legnagyobb részében könyvmonda. Legfontosabb alkatrésze a magyar-hun rokonság eszméje nyugati, nem népies, hanem tudákos eredetű. Ezt a hitet krónikásaink átvették részben azért, hogy a honfoglalást jogilag igazolják, részben azért, hogy dinasztiájuk eredetét egy történetileg híres néppel és uralkodóval összekapcsolják. A monda idegen és tudákos voltán nem változtat az, hogy belekerültek egyes népi elemek (mint például a pannóniai harcok). Röviden összefoglalva: a magyar hunmonda idegen eredetű könyvmonda, mely csupán a tanult magyarok, főként a királyi udvar emberei száján forgott, még szabatosabban: a magyar hun-monda a magyar királyi ház genealogikus mondája, melyet a kancellária krónikásai hivatalból tákoltak össze. Mindazok a szép elméletek pedig, melyek eposzi kompozícióról, költői alapgondolatról, ezeréves népies hagyományról beszélnek, nem egyebek, mint a XIX. századi romantikus történeti felfogásnak ma már elavult emlékei.

[+] Fejezet A magyar ősköltészet c. munkámból, mely az Ethika könyvtár-ban fog megjelenni.

[*] L. A trójai háború régi irodalmunkban c. dolgozatomat. (Irodalomtörténeti Közlemények, 1917.)

[*] Ne tévesszen meg bennünket az, hogy itt egy uralkodó osztály hagyományairól esett szó. A pogány korban, a törzsi szervezet idejében nem volt olyan éles osztálykülönbség, a nép társadalmi szempontból teljesen egységesnek tekintendő. A megoszlás és osztálytagozódás csak a kereszténység felvétele és a nyugati feudális államszervezet átkölcsönzése óta állott be.