Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 8. szám · / · Figyelő · / · Losonczy Zoltán: Strindberg és Shaw
A magyar színpadon alig ismert Strindberg első komoly bemutatására a
A mámor, amit Strindberg megelevenít előttünk, a siker részegítő tora, amelyet a diadalra szomjas író ül meg, aki ebben a felgerjedt állapotában színpadi győzelmével együtt egy asszonyt is magához ölel. Nem azt, aki a gyermekének anyja, hanem az elébe került véletlen-asszonyt, aki bele tud ömleni ebbe a részegségbe, aki az író csókjával maga is a sikert issza és tetézi a mámort perverz fokozatokkal. Meghódolva hódít és lihegő szájjal elharap minden köteléket, amely az írót feleséggel, szegény, együtt szenvedő barátokkal összefont, hogy egyedül az övé legyen az az ember, aki ma naggyá lett. És ez az ember a démoni akarattól és hústól elhomályosuló tekintettel úgy érzi, hogy a dicsőségen és az abból kivirult új asszonyon kívül minden mástól szabadulnia kell. Még a gyermekét is megátkozza, csak hogy egészen egyedül maradjanak a világon. Ez már az önkívület határa a mámorban, amelyre egyszerre jön a lezuhanás. A gyermek meghal. A halál okozóját a hűtelen apában keresik. Rendőrség, letartóztatás, a diadalmas színdarab levétele a műsorról, a remélt gazdagság elúszása: vége a mámornak, amellyel együtt a véres gondolatú új asszony szerelme is elmúlik. De itt nem áll meg a tragikum. A megvádolt apa és a hűtelen szerelmes egymásban keresik a gyilkost. Tépik, marcangolják egymást, amit igazán csak akkor értenénk meg, ha még szeretnének. De ez nem a szerelem gyűlölete, és nem is lesz ezért a meséből tragédia. Formailag bravúrosan átmegy a viharzó történet egy csendes apályba, amely magával viszi a démont otthona csendjébe, a hőst pedig, alátámasztva a hit malasztjával, visszaadja önmagának. A mámoros eltévelyedésért az egynapi gyötrelemmel megfizetett, s mikor kiderül gyermekének halálában való ártatlansága, az irodalmi babérját is visszakapja. Az elhagyott feleség szomorú árnyéka nem foglalkoztatja többé, elég, hogy új hitében hinni tud és már mosolyogni is tud az élet felé.
Mindezt megtépő erővel nyújtja Strindberg, aki nagyságában veszedelmes, mert azt a hatást kelti, hogy nem kikeresett embereket rajzol, hanem az életet, az enyémet is, aki a történetet figyelem. Ha nem vigyázok, nem is veszem észre, hogy amit életnek mutat, igazában betegség. Mint ilyen érdekes, de nem tudok belenyugodni, hogy általánosított emberi történet legyen, mint ahogyan az asszonyt is meg kell védenem attól a kegyetlenül alacsony beállítástól, amelyben Strindberg elénk hozza. A tiltakozást az író varázslatos ereje kelti fel, amelynek révén - elöljáróban bejelentettem - a játékban megszenvedtetett szemlélő kivételes jogot nyer a beleszólásra.
A Belvárosi Színháztól minden dicséretet megérdemlő, komoly vállalkozás volt az érdekes darab színrehozatala és