Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 8. szám · / · Figyelő

Kosztolányi Dezső: Koronelli dóm

Turcsányi Elek az új írók közül az egyetlen, aki belekerült az iskoláskönyvekbe is. A tankönyvszerkesztők ritkán tévednek. Bizonyára helyes sejtelemmel cselekedtek akkor is, mikor az új költészet jellemzésére éppen az ő versét választották ki, hogy szembeállítsák mindazzal, ami hétköznapi és lelketlen.

De ez a finom költő abban a tekintetben is egyedül áll társai között, kiknek némelyike már egész kis könyvtárra tekinthet vissza, hogy eddig egyáltalán nem jelent meg semmiféle könyve. Túljár már az emberélet útjának felén, de minden alkalmat elkerült, hogy összegyűjtse írásait. Szerénység volt ez, vagy tartózkodó büszkeség? Azt hiszem, az utóbbi. Ha a könyv nem az az árucikk lenne, ami ma, hanem becses kézirat a lélek szerelmeseinek, mint az ókorban, vagy a középkorban, mikor a homo unius libri élt, akkor talán ő is hamarabb rászánta volna magát arra, hogy lemondjon a hallgatás előkelőségéről.

Így csak most határozta el. Nagyon kevés példányban adja ki egyetlen könyvét, azok számára, akik úgy szeretik lenge, légies költészetét, mint ő s a kötetet majd könyvtáruk kedves polcára helyezik. Nem a divatnak hódol ezzel, mely ma nálunk hódít, hanem annak a bensőséges arisztokratizmusnak, mely a múltban távol tartotta a könyvkiadástól. Nála ünnepnap a költés. Egy-egy rövid versét hosszú évek köze választja el egymástól, mely tele van némasággal és csönddel. Ebben a hallgatásban érnek meg sorai, ettől édesedtek és cukrosodtak meg a versek, aszú, barna fürtök a tőkén. Illik, hogy a szüret se legyen zajos. A napokban átlapoztam készülő kötetét, melyben vers és próza váltakozik s olvasás közben növekvő áhítattal éreztem egységes voltát, azt a kapcsolatot, mely nála verset és prózát egybeköt. Mind a kettőre a koronelli dómnak, ennek a fényes és nyugalmas, soha-nem-volt és soha-nem-lesz székesegyháznak kupolája borul, mely a földi dolgokat égi jelképekké bűvöli. Ide tilos annak a bemenet, aki barbár szájjal még mindig azt tudakolja, miről szól a költemény és mit ábrázol a szó. Lírája versben és prózában egészen anyagtalan. Ezért tiszta líra. Az elemeket, melyek a valóságból valók, az élményt, mely sugallta, nem leljük meg, a maga fölismerhető, durva alakjában, mert közben megszépült, a koronelli dómban imádsággá változott, énekelhető dallá, melyben már csak hinni lehet.

Csöndes szóval akarok megemlékezni erről a könyvről. Nehogy sértsem az írót, ki évekig szemérmesen rejtegette verseit és félt a beteljesedés örömétől. Tudom, ma is műkedvelőnek érzi magát, a legnemesebb és leggőgösebb értelemben. Dilettáns, mámoros szerető és lázas rajongó minden író, ki vár a maga idejére és félti a tűnő pillanat hamar elrebbenő igézetét. Vajon ki meri névjegyére nyomatni, foglalkozása megjelölésére ezt a szót: költő? Csak néha hisszük a reá való jogunkat és csak néha adjuk meg a kiválasztottnak a címet, melynél nincs nagyobb.