Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 8. szám · / · Figyelő

Kosztolányi Dezső: Schöpflin

Ez a név jellegzetesen magyar fogalmat jelent.

Körülbelül ezt: hinni, föltétlenül hinni a leírt igében, szolgálni ezt, egy életen át, következetesen és biztos ösztönnel, sokat tudni és nem fitogtatni, csak éreztetni a sorok mögött, észrevenni a jó szándékot és messzire elébe sietni, éjjel-nappal dolgozni, megvetni a könnyű sikert s egy országban, mely még mindig nem ismeri a szó becsületét és csip-csup csetepaték közepette politikai jelszavak nyomán tájékozódik, a tiszta művészetet hirdetni, korholni a beszéddel és dicsérni a hallgatással, deres halántékkal a megújhodó literatúra mellé szegődni, mikor a hivatalos világ ellene sorakozik, békésen harcolni és harcosan pihenni, újítani és őrizni, sohase személyeskedni és mindig kimondani az igazságot. Nem folytatom tovább. Akárhány mondatot raknék még ide, nem meríthetném ki ellentétekből szövődő egyéniségét.

Schöpflin Aladárt a magyar irodalom teremtette meg, szükségszerűen. Nélküle csonka lenne irodalmunk. Másutt, ahol a munkafelosztás tökéletesebb és a feladatok kisebbek, talán el se képzelhető az ő érdekes, megnyugtató alakja. A magyar kritikusnak még mindig nevelőnek, tanítómesternek is kell lennie, mert olyan közönséghez szól, mely nem tájékozott, mint a nyugati államokban, sokszor bizalmatlan és figyelmetlen, ezért csínján kell vele bánni s tilos ismeretekre hivatkozni, melyeket egyebütt talán egy utalással intéz el a bíráló. Állandóan az a veszély fenyegeti, hogy elszakad a közönségtől és akkor a falaknak beszél. Másrészt nem mondhat le az egyetlen és nagy szempontról sem. Ő megtalálta a mértéket a kénytelenségben. Innen ellensúlyozottsága. Kis, jelzetlen bírálataiban, melyek nevét országosan tiszteltté tették, egyszerűen és természetesen taglalt egy-egy könyvet úgy, hogy az értékek meglelték a legmagasabb igényt, az olvasók zöme pedig okult. Mindenekelőtt száműzte a kritikából a regényességet. Minden a mű, mely előtte hever. Hozzászoktatta az írókat az ő sajátos művészetével, bizonyos "szelíd erőszak"-kal, a kemény bírálathoz, mely nálunk már Bajza korában sem volt kapós portéka. Néha példaszóban kellett megnyilatkoznia, de akkor sem maradt adós. Egy-egy irgalmasnak látszó mellékmondatban mindig könyörtelenül kifejezte, amit akart. Édes folyadékban rejtette el a keserűt. Író és közönség gyanútlanul bevette. Csak hónapok után látták mind a ketten, hogy az orvosság hat. Gyógyítóbban, vagy kegyetlenebbül, mint az az irodalmi patkányméreg, melyet a napisajtó személyesen ellenségeinek tálal fel.

Ha költő ír kritikát, akkor vall, a költészetéről. Ha kritikus alkot valamit, egy verset, vagy egy regényt, akkor közvetve, a kritikájáról tesz vallomást. Bevallom, Schöpflin Aladár első regényét "A pirosruhás nő"-t, elejétől végig olyan érdeklődéssel olvastam, mint egy kulcsregényt. A kritikust kerestem benne, aki új anyagban dolgozik, és tudatosan, vagy tudattalanul jellemzi magát, más oldalról világítja meg azt, amit eddig teremtett a fogalmak világában. Kritikus és költő nem olyan ellentétes valami, mint a köztudatban él. A kritika többlet és nem hiány, Saint-Beuve, a francia bírálat megteremtője, aki versekkel kezdte, öreg korában sóhajtozva hajtogatta: "fiatal költő, öreg kritikus", Schöpflin, bár az ő első szerelme is a szépirodalom, és annak idején elbeszélésekkel jelentkezett, megfordította a jelszót: "fiatal kritikus, öreg költő". Regényalakjai eddig azok az írók voltak, akik asztalára küldték könyveiket és kézirataikat, ezek a különös teremtmények, kik az életben a hangot és sugártörést jelentik, anyaga az írás, a rejtélyes betű, mely könnyet és sebet takar s meg vagyok győződve, számára enyhület volt, hogy figyelmét ez alkalommal egyenesen az élet felé fordíthatta és olyan emberekkel foglalkozott, kik a valóságban mozognak. Vaymar Sándor azonban, a hőse itt is a művészet példázza. Polgári mivoltában rajztanár, lelke szerint festő, valóság és álom között hánykolódik s ebből alakul ki a regény, mely - büszke ellentmondás - hadat üzen a hamis regényességnek és biztos elemzéssel, az alakok jellemzésével, az írók, a vidéki irodalmi kávéház kedves leleplezésével éri el sikerét, akár a kritikus. Ennek a regénynek életízét éppen a művészet szolgáltatja. Ami furcsa és megfoghatatlan, a művészet kapcsolódása a mindennapi eseményekkel, az itt egyszerű és érzékletes. Ez pedig igazi érték. Mert nemcsak a vér különös nedű, hanem a tinta is.

Lant és parittya: a kritikus ősi jelképe. Zeneszerszám és fegyver összecserélődik a művészetben. Olykor a kritikus a parittya szárán játszik el egy melódiát. Máskor viszont lanttal kell agyonvernie egy-egy irodalmi Góliátot.