Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 8. szám
Nem tartozik ama nagy és hatalmas költők közé, kik új világokkal ajándékoztak meg bennünket, nem szállt le oly mélyen emberi lelkekbe, hogy ismeretlen utakat fedezve fel számunkra, kibővült volna ettől tudatunk, nem is kapcsolt földi történéseket úgy egybe az egyetemessel, örökkévalóval, végtelennel, hogy felemelt volna magasabb régiókba, nem száguldott el velünk a romantika vad bércei és csodaerdei közé és nem csalogatott a miszticizmus sejtelmes ködeibe, a gondolat és érzelem rejtélyes határáig - mégis, mégis mennyi mindent tudott adni ez az asszony. Nincs csapongó, buja fantáziája s a játékos grácia ép' oly kevéssé jellemzi, mint az izzó szenvedély, sőt még arról is lemondott, hogy elbeszélései hatását pompás időbeli vagy érdekes térbeli keretekkel előmozdítsa. Soh'sem akart többnek látszani, mint amennyi volt, többet jelezni vagy ígérni, mint amennyit adni vagy beváltani tudott. És e nagy önfegyelmezése és szerénysége ellenére mégis, bár lassan, sikerült hatnia, meggyőznie, elragadnia. "Mindent szeretetért" ("Alles um Liebe") vésette Goethe pecsétnyomójára, és e jelszó értelmében Marie von Ebner-Eschenbach mindent megérdemelt olvasóitól. Sikert, elismerést, bámulatot és hűséget, mert hisz' a szeretet éltető nedűjével, drága balzsamával, boldogító napsugarával nála bőkezűbben senki sem tudott üdíteni, gyógyítani, vidítani. Nemes és meleg, érző és rajongó szíve volt ennek a morvaországi grófnőnek, ki előtt emberi érzés nem maradt elrejtve, kinek gondolatai legtöbbet foglalkoztak az élet letörtjeivel és kizsákmányoltjaival, és ki őszinte szívből mondhatta: "Ti alacsony sorsúak, ti vagytok a fontosak, a ti közreműködésetek nélkül már semmi nagy sem történhetik." ("Ihr Geringen, Ihr seid die Wichtigen, ohne Euere Mitwirkung kann nichts Grosses sich mehr vollziehen." Das Gemeindekind.)
Anya nélkül nevelkedett és gyermektelen volt, de élete még sem lett szegényebb, lelke nem maradt üresebb a legboldogabbakénál. Nem mondott le egyetlen érzésről sem, melyet az élet megtagadott tőle. Halott anyja emlékét úgy ápolta, de két mostohaanyját is úgy megértette, oly hálásan értékelte, hogy a gyermeki ragaszkodás érzelmét nem kellett nélkülöznie. A mások gyermekei iránt való gyengédséget pedig oly erőssé fokozta szívében, hogy méltán mondhatta: "Legjobb vigaszt a gyermek hiányáért az nyújt, ha a másét szerethetjük". ("Den besten Trost für den Mangel an eigenen Kindern findet man in der Liebe zu denen der Anderen". Rittmeister Brand.) Sőt azt is, hogy "a gyermektelennek van legtöbb gyermeke". (Die Kinderlose hat die meisten Kinder". Gedichte.) Melegségének forrása kiapadhatatlan volt. Legmélyebb, legboldogítóbb, legodaadóbb szerette Isten és annak legértékesebb teremtménye, az ember felé fordult, de érzése átfogott és magához ölelt minden egyebet is, az állatot, hazája tájait, sőt még az élettelen tárgyakat is. Mert hisz az ő jóságos, szelíd lelke soh'sem szenvedett a "Tücke des Objektes"-től. Emberszeretetének legjellemzőbb vonása a türelem, a tolerancia. Egyforma melegséggel és megértéssel szemlél minden lelket, tekintet nélkül arra, hogy milyen vallás híve, milyen haza szülöttje, milyen meggyőződés hirdetője. Megható, hogy mily gyengéden emlékszik meg gyermekkori élményei feljegyzése közben családja zsidó háziorvosáról, és meglepő a "Kreisphysikus" című elbeszélésében e zsidó orvosnak minden előítélet és szigorúság, de minden részrehajlás, idealizálás és szentimentalizmus nélkül való rajza. A "tout comprendre, c'est tout pardonner" elve, melyet Ebner-Eschenbach úgy fejez ki, hogy "minden a megértés - értsd meg, ami megérthető." ("Verständnis ist alles. Begreife das Begreifbare". - Lotti, die Uhrmacherin) az osztrák költőnél ismét igaznak bizonyul. Csak a legmélyebb megértés, a legnagyobb bölcsesség tud ily elnéző és igazságos lenni. És az igazi vallásosság. Ebner-Eschenbach hite nem a paulusi dörgedelmes, harcos hit, hanem a jézusi szelíd és szerető, és ez a hit oly erős és természetes és magában biztos, hogy nem kell semmi előtt elzárkóznia, nem kell védekeznie vagy támadnia. Ebner bárónő annyira mélységesen vallásos, hogy ezt sem magának, sem másoknak nem kell bizonyítania. Egyik legszebb parabolájában (Geschieden) elmondja, hogy a hit és a szeretet régente, mint egy pár, boldogan és boldogítóan élt együtt. Míglen aztán a hit elhatározta, hogy térítő útra megyen, és hogy egyedül kell mennie, mert a hős csak magányosan állja meg a helyét. Azután eltévedt a sűrűben és sötétben és megváltozott, s mire hazatért, szegény szeretet minden hatalmát elveszítette fölötte. Azóta csak ritkán található együtt a kettő, és elszakadásukat az emberiség sínyli meg legjobban. Nos, Ebner-Eschenbach szívében a két érzés mindig együtt maradt. Az ő hite mindvégig hű volt a szeretethez, és frigyük sarjadéka a legszebb, legrózsásabb remény. Remény Istenben és remény az emberiségben, amelynek képességében a megjavulásra, a nemesbedésre sohasem kételkedett, és amelynek nevelésében annyira szeretett volna segédkezni. És ezért van az, hogy minden elbeszélése többé-kevésbé nevelő célzattal íródott, és hogy mindegyikből kiérezhető a javítás vágya, az etikai szenvedély.
Az osztrák arisztokrácia köréből vett erkölcsrajzokkal kezdte meg, némi sikertelen vagy félsikerű drámai próbálkozás után, epikai működését. Ezen mondain jellegű elbeszélései a leggyengébbek, hiányzik belőlük ama pajkos kecsesség és finom pointirozottság, melyhez a franciák szoktattak bennünket e genreben, és hiányzik a helyi szín csalhatatlan biztossága is, melyet Schnitzler vagy Hoffmannsthal bécsi mágnástörténeteiben és vígjátékaiban találunk. Az írót lelkiismeretessége néha pedánssá és nehézkessé teszi, az etikai tartalom túl súlyosnak bizonyul és majdnem megrepeszti a könnyű formát. De Ebner-Eschenbach nem sokáig választotta kizárólag abból a körből alakjait és témáit, melyben nevelkedett. Kibővítette leírásai határait, írt paraszttörténeteket, polgári elbeszéléseket, irodalmi szatírát és lassanként állást foglalt kora valamennyi problémájával szemben, bátran vetve fel a kérdéseket és örök idealizmusa értelmében válaszolva rájuk. Falusi történetei sajátságos keverékei a legrealisztikusabb megfigyelésnek és leírásnak a legideálisabb érzülettel. Parasztjai beszédét, mozdulatait, sőt cselekedeteit is a leghívebben leste el a természettől, csak gondolatviláguk szubtilisebb, emelkedettebb, differenciáltabb a valódinál. Főképp a parasztasszonyoknál találkozunk valami szemérmes büszkeséggel, nemes daccal és túlfinomult engesztelhetetlenséggel (Malan's Frau, die Unverstandene auf dem Dorfe, die Totenwacht.), melyet nem szoktunk meg a kunyhók lakóitól. Viszont tagadhatatlan, hogy nem hiányoznak a jóságnak, derékségnek, megbízhatóságnak földibb és planzibilisebb vonatkozásai sem. (Glaubenslos, stb.) Bizonyos az, hogy Ebner-Eschenbach olyan boldogabb Midas király, akinek ujja érintésétől a jóság és előkelőség aranyává változik minden. Minden jó rokonérzést vált ki belőle, minden rosszabb idegenül, bár nem megértés nélkül áll szemben. Legértékesebb művei közé tartoznak azok, melyek az uraság és parasztok, vagy jobbágyok közti viszonyt tárgyalják. ("Er lasst die Hand küssen." "Das Gemeindekind." "Jakob Szela". "Der Kreisphysikus.") A kölcsönös hatásokat és befolyásokat, az öntudatlan bűnt és felelőtlen gonoszságot az egyik oldalon, a gyáva meghunyászkodást és tompa tűrést, a másik a hirtelen felvillanó és újból elalvó megértést, a szolgai megadást és a néha jótékony, de többnyire vészt hozó zsarnokságot ezen viszonyban senki jobban meg nem látta, le nem írta, mint írónőnk. Különösen az "Er lasst die Hand küssen" c. elbeszélésében, melynek szörnyű történését csak az előadás módja tudja jótékonyan és művészien tompítani. Elmondja benne, hogy a földesúrnő, kinek egyrészt moralizáló, erénycsőszködő, másrészt pedig poétikus hajlamai vannak, mint óhajtja ifjú jobbágyát, a szép Mischkát nevelni és nemesíteni. Megtiltja a fiatal és szerelmes fiúnak, hogy kedvesével érintkezzék, mert csak általa és a törvény és egyház által szentesített frigyeket ismer el és tűr meg maga körül, s így engedetlenségre, erőszakosságra és lázadásra kényszeríti a szegényt. Végül szüleihez való viszonyába avatkozik, felcsap az öregek védőjének és a fiút botbüntetésre ítéli. Mikor Mischkát a deresre viszik, a grófnő éppen vendégei hódolatát élvezi, mely neki, mint ünnepelt szalonköltőnőnek egy idillikus pásztorjátéka előadása után kijár. (Megjegyzendő, Ebner-Eschenbach senkivel és semmivel sem bánik oly szigorúan, mint dilettáns írókkal. L. Bertram Vogelweid.) Alig tudja a kérlelhetetlen bírónőt humánus orvosa rávenni, hogy az executiót a beteg, megkínzott fiún ne azonnal hajtsák végre. De midőn a grófnő végre beleegyezik a halasztásba, már késő: egy iszonyatos kiáltás jelzi, és az alázatos, csúszómászó szolga undorító szava: "Er lasst hie Hans küsser, er ist tot" jelenti a delinquens halálát. A zsarnok grófnő unokája, kit már a legemberszeretőbb érzések töltenek el alattvalói, főleg Mischka utódai iránt, adja elő a történetet egy főúri hölgynek, kinek fülét már megütötte, de szívét még nem érintette a modern humanizmus szava. Biztosra vesszük, hogy a szegény jobbágy-mártír sorsának hallatára kivész lelkéből az utolsó előítélet, melyet a régi "jó" idők dicsérői odaplántáltak és felvirulnak benne a szeretet piros és az irgalom fehér virágai. A kettős visszhang, melyet a történet kelt, enyhítően és felemelően hat, míg az időközönként visszatérő refrén: "Er lasst die Hand küssen" bizonyos sajátos ritmust kölcsönöz e rövid, pregnáns történetnek, s egyszersmind jobban fest időt és környezetet a leghosszabb leírásnál. Szinte érezzük, hogy szenvedett a költő, miközben ezt az elbeszélést megírta, de szent haragja csak a múlté, a jövőé ép'oly szent optimizmusa. "Mert a jóban való hit kelti életre a jót" ("Denn der Glaube an das Gute ist es, der das Gute lebendig macht", "Die Unverstandene auf dem Dorfe.") és ezen hit Ebner-Eschenbach lelkében egy percre sem ingott meg. Ez világlik ki legszebb és legjellegzetesebb művéből, "Gemeindekind"-ből is, amelyben az örök jó diadalmas térfoglalását mutatja egy sors és emberek által bántalmazott gyermek szívében, amely pedig éppenséggel nem látszott alkalmas terrénumnak annak befogadására. A falusi élet változatos képei vonulnak fel előttünk, kastély és kunyhó közti vonatkozások, mezei munka és kocsmai verekedések, pap és tanító működése, s ami Ebner bárónőnél ritka, egy szenvedelmes, érzéki szerelem, s a sok tarka jelenetet egy mélységesen szomorú bevezetés előzi meg s egy gyönyörű, békítő, reményteli végső jelenet zárja le.
De nem csak a parasztok és az arisztokrácia életét ismerte és ismertette, egynéhány legszebb elbeszélését polgári keretekkel vette körül. "Lotti, die Uhrmacherin"-ban, "Die Kapitalistinnen"-ban, vagy "Wieder die Alte"-ban szerény, kispolgári existenciákat mutat be és figyelemreméltó a szorgalom, alaposság és gond, mellyel a magas állás hölgy bele tudott mélyedni a mesterség vagy kispolgári háztartás aprólékos részleteibe. Meglepően dús epizódalakjainak sorozata is, melyek között nem egy felejthetetlen akad, a "Wieder die Alte" törhetetlenül kemény és mégis oly jó bárónőjén és a "Gemeindekind" örökké tétovázó, nyugtalan, szigorú, de derék öreg földesúrnőjén kezdve, egészen a szolgák változatos seregéig. Az ő szolgáiról éppúgy lehetne egy külön fejezetet írni, mint papjairól, erdészeiről, tanítóiról. De talán mégis a szolgák a legérdekesebbek. A már említett, minden emberi méltóságból kivetkeztetett lakáj, a hűséges, született szolgáló: Johanna ("Das Schädliche"), kiről gazdája azt mondja, hogy "ha már nem lesz többé uraság, az ilyenfajta ember egy fonat szalmából tákol majd össze magának", ("Wenn es keine Herrschaften mehr geben wird, solche Leute werden sich welche aus einem Bund Stroh zusammenflechten") és a ragaszkodó Péter ("Rittmeister Brand"), ki imádott urát csak egy szeretett nő miatt hagyja el s aztán oly hamar talál módot arra, hogy mindkettőjüket hűségesen szolgálja és teljesen kielégítse - és még sokan mások. Majdnem azt hihetnők, hogy mennél kisebb egy ember és egy sors, annál közelebb férkőzik Marie von Ebner-Eschenbach szívéhez. Ama nagy és erős, és mégis oly lágy szívhez, mely lágysága ellenére is ment minden édeskés szentimentalizmustól. Mind ahogy ebben a női íróban általában semmi nyoma sincs a megszokott nőies fogyatkozásoknak és gyengeségeknek, mint ahogy ez az arisztokrata hölgy teljesen felszabadult köre minden elfogultságától, előítéletétől. Nem felületes és nem finnyás, nem kacérkodó és nem bőbeszédű, árnyalata sincs benne a hamis romantikának, a társadalmi konvenciók és a mondain élet rítusai kultuszának, de még az erotika túlbecsülésének sem. Az érzelem mindene, az érzelgést megveti, minden sorát a legmagasztosabb, legégibb szeretet hajtja át, de a szerelem legföldibb formái alig foglalkoztatják. Tiszta és bölcs, komoly és igazságos, alapos és becsületes, legjobb művein valami Goethén tanult harmónia, Kelleri kedélyesség és Tolsztoji részvét vonul végig. Szélesen és jóízűen tud elbeszélni, miközben néha felcsillan elnéző, enyhe humora, amely nem alapul, Fontane értelmében, "az élet fölényes szemléletén, vidáman souverain játékon az élet jelenségeivel" ("...das Darüberstehen, das heiter-souveräne Spiel mit den Erscheinungen dieses Lebens zur Voraussetzung"), hanem legjóságosabb megértésen, legigazibb részvéten, melyet csak az erős optimizmus tud enyhíteni.
Nyelvének jellegét csak az őszinteség, keresetlenség és bensőség adja meg. Mondatszerkezetei néha idegenül hatnak, felfedezhető bennük a francia syntaxis hatása, ami nem meglepő, ha meggondoljuk, hogy a kis Dubsky comtesset, kiből később a nagy Marie v. Ebner-Eschenbach lett, főként francia nyelven nevelték és hogy csak serdülő korában nyerte meg rokona és későbbi férje a német irodalomnak. Más szórendi sajátságait pedig, amelyeknek eredetéről nem tudnék pontosan beszámolni, talán a cseh nyelvben való korai jártassága magyarázza meg.
De ne elemezzük tovább apró hibáit. Nagy és szép és teljes az ő műve, szívből jövő és szívhez szóló, oly ember ajándéka, akire ráillenek ama szavak, melyeket egyik szép nőalakjáról mondott: "Mindent túlságosan szép világításban látott, és amit semmiképp sem láthatott szépnek, arra mentséget talált - de mindent látott." (Sie sah alles in zu schönem Lichte, und was sie in schönem Licht durchaus nicht sehen konnte, dafür fand sie eine Entschuldigund, aber - sie sah." Das Schädliche).