Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 8. szám · / · Robert Browning: Amerre Pippa jár

Robert Browning: Amerre Pippa jár
IV. Éj.

A dóm melletti palota. Monsignore kíséretét elbocsátva:

Monsignore: Köszönet, barátaim, nagy köszönet. Most főképp azért kívánok élni, hogy mindannyiatoknak leróhassam hálámat. Nagyjából már mindenről tudok. Mi, lakoma vár? Benedicto benedicatur... khe... khe! Hol is tartottam? Ó, mint megjegyezted, Ugo, az idő szelíd, nem is télies - de én, tudod, siciliai vagyok és didergek a ti júliusotokban itt! Bizony, mikor nyár dereka volt Messinában, amint mi papok processióban átvonultunk a nagy téren, Mária Mennybemenetele napján, láthattátok volna legvastagabb sárga viasztekercseinket kétfelé csavarodni, mint két hulló csillagot, vagy mint alvadt viaszt, önmagukba visszahullani. De menjetek, barátaim, csak menjetek! (A gondnokhoz) Te nem, Ugo! (A többiek elhagyják a termet.) Rég óhajtottam veled beszélni, Ugo!

Gondnok: Ugoccio -

Monsignore: ...guccio Stefani, ember! Ascoli, Fermi és Fossombruno-ból, - amire nézve fölvilágosításra van szükségem: ezek a számlák arról az időről, hogy te intézted szegény fivérem ügyeit. Khe! Sohasem fogom kimutatásaid harmad részét sem átnézhetni: végy csak ezekből a nyalánkságokból mielőtt megkíséreljük mégis; ennyire szégyenlős vagy? Nekem víz és kenyérhaj elég.

Gondnok: Éppen ezt az éjet választod, hogy kikérdezz?

Monsignore: Ezt az éjet, Ugo. Te kezelted néhai fivérem ügyeit idősebb fivérünk halála óta - 14 év és egy hónapja, 3 nap híján. December harmadikán, úgy találom, hogy ő...

Gondnok: Ha oly behatóan ismered fivéred ügyeit, óvakodni fogsz oly messze visszafordulni, - azok alig tűrik meg a betekintést, azok régen.

Monsignore: Bizony, bizony, khe, khe, - csupa csalódás idelent! Úgy látom, egy tetemes összeget kaptál e december harmadikán. Vagy ne beszéljek csalódásokról? Volt itt egy fiatal ember, Jules, egy külföldi szobrász, kiért mindent megtettem, hogy előrevigyem, hogy mindkettőnk által az Egyház nyerjen, elég szépen haladt is s egyszerre csak tudat velem valami csodálatos változást, amely az ő művészi felfogásában történt, itt a levele: "Egészen a mai napig soha sem volt lelkében világosan kialakulva ideálja. De mivel keze tudott a vésővel bánni, mások ideáljait kifejezve működött, - és épp a tökéletességben, amit ebben elért, előre látja a teljes kudarcot: öntudatlan keze követni fogja a maga régi, előírt útját s meg fogja ismételni végzetes ügyességgel a régi típusokat s nem fogja engedni soha, hogy az új oly kézzelfoghatóan jelenjék meg lelke előtt, - itt csak egy módja van a menekvésnek: a szűz típust szűz kézre bízni, ezért szobrász helyett festővé lesz s festeni fogja, nem faragni, annak charakteristikumait", - egy új iskolát kipattantani, talán mint Correggio: mit gondolsz, Ugo?

Gondnok: Correggio festő?

Monsignore: Balga Jules! És mégis, végre is, miért balga? Nagy kudarcot vallhat s bizonnyal fog is, de ha új festőnek kell támadnia, nem valahogy ily módon fog történni, egy költő vagy zenész által (oly szellemek által, akik valami más úton kapták és tökéletesítették ideáljukat) s most átviszik ebbe, megmenekülve a mi conventionális utainktól, pusztán csak, mert nem ismerik azokat, mi, Ugo? Ha nincs étvágyad, beszélj legalább, Ugo!

Gondnok: Uram tovább már nem rendelhetem alá magamat ez eljárásodnak: először kiválasztod a csoportot, amelynek én is tagja vagyok - aztán fokozatosan ritkítod - engem mosolyoddal mindég visszatartva - s így mégy tovább, míg végre szépen egyedül kapsz engem négy kőfal között, és most aztán? Hagyd a komédiát, vess véget a fecsegésnek - mi az, amit tőlem kívánsz?

Monsignore: Ugo...

Gondnok: Megérkezésed percétől fogva éreztem magamon a mosolyodat, amint amaz írásokból egy vagy más dolog felől kérdezősködtél - miért adta volna nekem fivéred ezt a villát, azt a podere-t [*] , - és biccentésed, a végén mit jelentett?

Monsignore: Talán, hogy nem kívánok hangos beszélgetést itt: ha egyszer köhögésre ingerelsz, Ugo! -

Gondnok: Mindenen, amim van, rajta a fivéred kézvonása és pecsétje: hát kérdezd, hogy miért? milyen szolgálatot tettem neki? - kérdezz!

Monsignore: Inkább nem - régi becstelenségeket lepleznék le - szegény fivérem gyöngeségeit árulnám el. Mellékesen, Maffeo di Forli (ami - elfelejtettem megjegyezni - a te igazi neved), feloldottak téged valaha az egyházi átok alól, amiért azt a templomot Cesena-ban kiraboltad?

Gondnok: Nem, nem is volt rá szükség - mert mikor meggyilkoltam fivéred barátját, Pasquale-t, az ő kedvéért...

Monsignore: Ah, hát téged használt abban az ügyben? Nos, meg kell neked hagynom, amint mondod, ezt a villát s azt a podere-t, nehogy a világ megtudja, hogy rokonságom ilyen jelentéktelen fajta volt. Maffeo, az én családom a legrégibb Messinában és őseim sok évszázadon át beszennyezték magukat mindenféle gonoszsággal az ég alatt: saját apám... nyugodjék békén! - nekem, tudom, egy kápolnát kell fenntartanom, hogy békén nyugodjék, drága két halott fivérem - eléggé tudod, milyenek voltak, én, a legfiatalabb, versenyezhettem volna velük a bűnben, ha gazdagságban nem is, de fiúkorom óta elkerültem közülük s így ez a pestis rám nem ragadt. Az én dicsőségem más forrásból fakad, vagy, ha ebből, hát az ellentét által csak - mert én, a püspök, a te gazdáid fivére vagyok, Ugo. Én remélem, hogy néhány hibájukat jóvá tehetem legalább, amennyiben fivérem gonoszul szerzett vagyona rám száll, meg tudom akadályozni bűnei következményeit, s egyetlen soldo sem fog kisiklani a kezemből. Maffeo, a kardot, melyet mi békés emberek eltaszítunk magunktól, ti furfangos gazfickók fölszeditek és gyilkosságot követtek el vele: a gazok megragadják az alkalmakat, melyeket az erényesek elmulasztanak. Mert, a magam örömére, minden más megfontolástól eltekintve, az én eledelem köleskalács, a ruhám zsákvászon s a fekvőhelyem szalma lenne, engednem kell ezért, hogy te, a földnek söpredéke, elcsábítsd a szegényeket és tudatlanokat az által, hogy oly fényűzést tulajdonítsz el, mely azok szerint bizonyára csökkenti a gyalázatot, amely vele oly megfoghatatlanul és kizárólagosan össze van kötve? Villákat és podere-ket kell átengednem neked, a gyilkosnak és tolvajnak, hogy ezek által újabb gyilkosokat és tolvajokat teremts? Nem... hacsak a köhögés beszélni engedne!

Gondnok: Mi vár reám? Meg akarsz büntetni engem?

Monsignore: Kell, hogy megbüntesselek, Maffeo. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elszalasszak egy alkalmat. Egész századok bűnét kell jóvá tennem és csak egy-két hónapom van hátra, hogy megtehessem. Hogyan merhetném mondan...

Gondnok: "Bocsásd meg a mi bűneinket" -

Monsignore: Barátom, mert én magamat féregnek, minden mértéken felől bűnösnek vallom, ezért utasítom el magamtól azt a viselkedést, amelyet te megdicsérnél talán: még tetőzzem szinte azzal, hogy megkegyelmezek? Én? - akiben nyoma sincs az oknak, hogy föltehessem, miszerint nem a legmegfeszítettebb igyekezet tart távol engem a halálos bűntől s még kevésbé másokat. Nem, én vétkezem, de nem akarom ezt megkettőzni azzal, hogy téged is vétkezni engedlek.

Gondnok: S ha e villák nem a fivéredéi, hogy adhassa, sem a tieid, hogy elvehessed? Ó, nagyon is hirtelenkedő vagy épp most!

Monsignore: Első, második - harmadik szám! - igen, el tudod olvasni a harmadik számú levélnek lényegét, melyet Rómából kaptam? Éppen arról szól, amit említsz, arról a gyanúmról, hogy megboldogult idősebb bátyámnak egy gyermekét, aki birtokait örökölte volna, kicsi korában meggyilkoltad te, Maffeo, most megboldogult fivérem felbujtására - s a pápa nem csupán azt köti lelkemre, hogy azt a Maffeot méltóan megbüntessem, de hogy ne kíméljek semmi fáradságot, mint ama gyermek örökségének gyámja, az Egyház számára, azt darabról darabra visszaszerezni, bármi módon, bármikor, bárhol. Míg te most a körmöd rágod, a rendőrség papírjaid lepecsételésével foglalkozik s csak a hangomat kell fölemelni, hogy a szomszéd szobából bejöjjenek embereim s nékik átadjalak. De szeretném, ha békességben vallanál és megkímélnél attól, hogy a hangomat fölemeljem. Nos, ember, hát nem ismerem a régi történetet? A következő örökös előtt álló örökös, s annak az örökösnek orgyilkos eszköze s összeesküvésük eredménye, s egy félelemmel és megvesztegetésekkel teli élet, és baljóslatúan mosolygó hallgatás! Megfojtottad vagy leszúrtad bátyám gyermekét? Ki vele!

Gondnok: Ily ósdi történet s ily rosszul elmondani! Hozott valaha ilyen eszköz ilyen eredményt létre? Vagy arcába mosolyog a gyermek, vagy - ami még valószínűbb - nem bolond, hogy egészen kiszolgáltassa magát megbízója kényének: - a gyermeket mindig elő lehet vezetni - mint te mondod - bármi módon, bárhol és bármikor.

Monsignore: Hazug!

Gondnok: Megütsz? Ah, egy atya feszíthet így! Ma éjjel végre nyugodtan fogok aludni, bár az akasztófa vár holnap, mert milyen életet éltem! Carlo di Cesena mindig elnézésére emlékeztet, valahányszor évjáradékát kifizetem (ami rendesen háromszor egy évben történik). Ha én kifogást emelek, mindent be fog vallani a jó püspöknek - neked!

Monsignore: Keresztüllátok a szitán, bitang! Bár ez egyszer igazat szóltál volna, de mindent át fogunk vizsgálni - hétszer átvizsgálni.

Gondnok: S az én ostoba gazdagságom hogyan nyomott! Birtokaim felére sem mertem igényt támasztani. Csak egyszer tárhassam ki a szívemet, dicsőíthessem Istent s aztán haljak meg!

Uram, e nem vagy oly kegyetlen, gyáva félkegyelmű, mint a fivéred, akit halálra ijesztettem - értsük meg egymást. Uram, én elteszem őt a láb alól - a lányt - itt a közelben van, nem ostoba, felfedezhető gyilkolással, ne szólj - te nem is tudsz róla és rólam! Minden nap látom - délelőtt is láttam: persze nem lesz itt semmi meggyilkolás, de Rómában az olyan lányok három év alatt elpusztulnak, és én oda tudom csalni őt - már hozzá is fogtam a dologhoz. Van itt egy bizonyos erős, kékszemű, rózsásarcú angol gazfickó, akit a rendőrség és én alkalomadtán felhasználunk. - Te beleegyezel, látom - nem, nem - nem mondom, hogy beleegyezel - de engeded, hogy mindenemet pénzzé tegyem s adsz nekem időt, hogy átkeljek az Alpeseken? Csak egy kis fekete szemű, csinosan éneklő Felippa, vidám selyemfonó leány. Mindmáig megvédelmeztem őt minden bajtól, mert mindég azt terveztem, hogy a te életedet megrontom vele! De most legjobb lesz egyszer és mindenkorra végezni: néhány nő, akiket én kerítettem, Bluphocksot, az én csinos gazemberemet, valaki másnak fogja feltüntetni, s ha Pippa egyszer be van hálózva! - érted? Az éneke által! Hát áll az alku?

(Kívülről PIPPA hangja hallatszik, dalolva:

Fejem fölött összehajlik az ág,
Lábam alatt fakad fű és virág -
Mi föld felett és ég alatt terem,
Gyermekkoromtól ismerem!
Mert a madárkák hangja mind
S a vadaké, nem szó, a szavaink,
Csak édesebbre váltan?
Mindezt kezdettől fogva kitaláltam!
És a napot olyan közelről láttam
S számoltam csillagot: Hetet meg egyet,
Akárha ujjaim számitanám:
S többé nem volt nekem titok,
Mért barangol a fehér hold az égen
S mikor arcának ötven változása éppen
Oly ismerősen nézett mind le rám:
Isten magához szólított!

PIPPA átmegy a színen)

Monsignore: (Felugorva.) Embereim

- mind, mind - ide be! Peckeljétek meg e gazembert - kössétek meg a kezét-lábát!

Mer - felét se tudom, mit mer - csak el vele, gyorsan! Miserere mei, Domine! Gyorsan, ha mondom!
 

Ismét PIPPA szobája. Belép

Lépjükben a méhek,
Csűrben egerek,
Bábjában a férgek
Eljátssza a telet,
De fénybogár s mező egere, kérlek,
Hogyan élnek?
Haha, Zanze, köszönöm a tanácsot:
"Orsóhalat, rá vörösbort s kalácsot" -
Az élet nyarát könnyen elfecsérelem
És félrevetem a holnapi gondot,
De tél siet a nyár nyomába s télen
A fénybogár s mező egere, kérlek,
Hogyan élnek?
Ne mondd hát nékem... mit is mondott?
"Ápold a körmöd, végy lábodra holnap,
Még inkább... (hogy is?) ...és kevésbé csolnak."
Mily hetyke lány! És hogy én egy ilyennek
Legyek társnője! De az még talán
Nem vétek, hallani az idegennek
Nevét, ki azt a tréfát mondta rám:
Bár mostanság, amennyire emlékszem,
Nem nézte meg fonónkat idegen -
Angolszínű dús fürtök, hozzá kék szem,
Amint mondja, semmi esetre nem.
Nos, ha vén Luca szavát állja, ebben
Az évben jobb sorunk lesz és cipőre
Jut úgy is, s nem járok szegényesebben,
Mint te, Zanze, tán mához esztendőre!
Bluph... valahogy! E furcsa név eszemben
Marad, ha Monsignornál hirtelen
Nem támad zaj, hogy megzavarja lent
Fecsegésünk: ó, talán ilyen dőre
Üres beszéd sérthette meg
A jámbor férfit, a szeplőtelent,
Aki - de, eh - ez egyre megy
Halandó embernek, úgy vélem,
Így büszkélkedni nincsen ok:
A legjobbak sem angyalok
S a legrosszabb tett sem riasztja meg
Az ördögöt, hát csak ne oly kevélyen!
Amely tanács nekem magamnak szól,
Hisz én voltam épp a szent Monsignor!
Luigi gyöngéd anyja is én voltam.
S te is, Luigi! - milyen kipirultan
Rohant el a toronyból, bizonyára
Valami nemes küldetés vár rája,
Mert most utiruhában láttam este
S a komor falka, amely léptét leste,
Olyan sötéten kísérte szemével,
Mint akinek biztos prédája vész el.
És én voltam a Jules menyasszonya
És előbb még én voltam Ottima
És mostan? - vége a komédiának!
Nappal bohóság, éjjel késő bánat!
Az újév elmúlt, rosszúl-e vagy szépen,
Kell hogy beérjem véle, bármilyen volt!
Már biztosan a liliom sincs ébren:
Kelj föl, im téptem néked egy barátot!
Nos, így nevezzed őt: árvácska - látod!
Ily ritka társad, tudd meg, soha nem volt,
Hármasra duzzadt szirmán hármas szemfolt
És hármas hímpor van a közepében,
Míg levelén és mind a többi részen
A régi nagyság és a régi helyes
Arány még most is meglátszik egészen -
S e kényes jószág neve mostan "teljes"!
Gondold, a virágok királya
Leányszemlét tart lugasába:
"Nézzetek, bimbók, az én nevelésem -
Így szól - ez Zanze, a hazája Brenta,
Addig tömettem, míg a sok polenta
Meghizlalta s az arca majd kicsattan,
Mint - nem, tovább ezt nem mondhattam!
És élénk színét nézzétek emellett:
Addig kapattam a bregenzi borra,
Amíg bíborra festődött az orra -
Fehér volt bezzeg, amíg vadon termett!
S csak e Zanze szeméhez mérten,
Melyet nem tudtam megnövelni,
Lehet mostan már elképzelni
A nagy eredményt, mit elértem!" -
Ó, szegény napom, véged mily komor!
Hogy hullhat bús felhőbe a bibor nap!
Ah, Pippa, a reggel uralma hol?
Vissza nem hozza többé semmi holnap,
Az éjszakára került most a sor -
Pacsirta, légy apostola a napnak,
Rigóknak s minden dalos madaraknak,
A többit messze hessegessék,
A napsugárt ne élvezhessék!
De te, bagoly barátom, éji torban
Harangozd őket kápolnádhoz
S a denevéreknek apácasorban
Énekszóval hosszan imádkozz,
Aztán denevérek, baglyok, nővérek és papjok,
Barát, apáca, mint egy kolostorban,
Gyűljenek tölgyfatörzs kamrádhoz!

(Miután vetkőzni kezdett:)

De egyet igazán szeretnék tudni:
Fogok valaha közelükbe jutni
Nékik, akiknek életét ma éltem,
Oly közel, hogy érintsem... vagy... úgy értem,
Hogy megindítsam s hasson bármiképen
A csöppnyi jó vagy rossz, mi tőlem tellett
Például, hogy ami selymet éppen
Én fonok holnap, ha munkába állok,

(Az ágyon ülve:)

Diszítse Ottima köpenye szélit, -
Ah, az én fontos szerepemet nálok
E reggel dala megigérte félig!
S valahogy beválik, bár mindjük mellett
Elmentem s nem éreztem semmi jelt.

(Amint lefekszik:)

Én Istenkém, fáradt vagyok imára.
A himnusz igazat mond bizonyára.

Minden szolgálat egy Isten előtt,
Kinek bábui a rosszak, a jók
És nincsenek itt elsők, utolsók. -

(Alszik.)

Fordította: Reichard Piroska

[*] * Birtok.