Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 8. szám · / · Robert Browning: Amerre Pippa jár

Robert Browning: Amerre Pippa jár
I. Reggel.

Fent a domboldalon a növényházban. LUCA felesége, OTTIMA és ennek szeretője, a német SEBALD:

Sebald (énekel).

Hunyjad le virrasztó szemed,
Gondold, hogy már a nap nevet, -
Idd át az egész éjjeled!

Ottima:

Éjjel? Tán Rajna-menti éjetek?
Zárt ablak résén vérvörös sugár,
Nálunk ez reggel, lássuk csak! De lassan
Tapogatózz odáig! E magas
Geránium hogy burjánzik! Taszítsd ki
Azt a táblát! - Nem azt kértem, Sebald,
Hisz minden por reám szakad! Hát persze,
A zár bepattan! Nos, talán elég,
Vagy még keressek mást elrontani?
Egy csók s kibékülünk, Sebald! Ugy-e
Világos reggel? Hát ne szólj!

Sebald:

Emlékszem,
A házad így volt minden nap bezárva
Egész délig, a völgyön át bolyongva
Naponta néztem: a patakba mostak
Falusi lányok hangosan, s legények
A dombra felhajtották lassú ökrük -
De házad néma volt, behúnyt szemű -
És bölcsen, mert te mást érleltél itt,
Mint a természet odakint. Felnéztem:
Rozsdás vaspánt durva fehér fatáblán
Halottas csöndben, fényárban vakon,
Emlékszem még! - a parasztok nevettek!
"Az öreg alszik ifju asszonyával!"
E ház övé volt, szék, ablak - övé!

Ottima:

Mily tiszta reggel! Szent Márk ide látszik:
Az a sötét csik a harangláb. Nézd:
Vicenza tán... ott kéklik Padua,
Vállamon át, kövesd az ujjam -

Sebald:

Reggel?
Csak éjnek látszik, melynek napja van.
A harmat hol? Az üdeség? A fácska,
Mit este mászás közben megtiportam,
Még épp oly kókadt. A párkány porában
Itt a könyök-nyom.

Ottima:

A zsalút be, kérlek!

Sebald:

Csak hadd hajoljak ki. Itt nincsen vérszag,
bár rút a reggel -
Zárd ki a világot!
Hogy vagy most, Ottima? Egész világra
Átok, mindenre kínt! Dobjuk le már
Ez álarcot, hát mint érzed magad?
Ki véle!

Ottima:

Legjobb nem beszélni róla

Sebald:

A legjobb egyfolyvást arról beszélni,
Mígnem a szó csak szót jelent. "A vére"
E két szó például csupán "a vére"
És semmi több. Figyelj, most ujra mondom:
"A vére."

Ottima:

Hogyha bánnám tettemet -

Sebald:

Megbánni? Hát ki bánja vagy miért?
Hogy jut eszedbe? Mondtam egyszer is,
Hogy én megbántam?

Ottima: Nem, - mondom, e tett -

Sebald:

"Tett", "esemény", imént még "szenvedélyünk
Gyümölcse" volt - ördögbe e beszéd!
Mondd egyszerűen: Luca pipogya volt,
Én gyilkosa, te meg -

Ottima:

Itt van a bor -
Lehoztam, mikor elhagytuk a házat,
Kétfélét is. Vöröset vagy fehéret?

Sebald:

Hát nem vagyok tán gyilkosa? S mi vagy te?

Ottima:

A dómból itten vánszorog dolgára
A kapucinus Benedek, mezítláb,
Barna csuklyában. A templomba bent
Ott áll mindég a déli kapunál,
Azt hittem rég: a hideg barna falnak
Darabja csak, mikor egyszer kilépett,
Hogy átengedjen, - mondom, rég - de most
Néma alakja úgy rám nehezül,
Hogy inkább hinném a vakolt falat
Belőle lettnek, oly borzongató,
Ebből, Sebald?

Sebald:

Fehéret, vagy fehéret!
Nos, Ottima, ígértem, hogy újév
Nem lelhet többé régi szégyenünkben,
Hát nem is lel. Tölts még! Sötét szemedre!
Gondolsz-e még az átkos mult újévre?

Ottima:

Külföldi metszeteid nézegettük
Bor és gyümölcsnél. S törtem a fejem,
Hogy küldjem el. S csak arra, hogy övéin
Hiányzik a művész jegye, mozdult meg,
Hogy kutassa.

Sebald:

Hitemre! már nem él
Szemem előtt becézni téged.

Ottima:

Akkor
Becézz te hát! Hisz senki sem kívánja
Ezért az életed!

Sebald:

Halld, Ottima,
Vigyáznunk kell magunkra. Nyalni-falni
Egymást most nem szabad, több melegséget
Mutatni hangos gyermekes szavakkal,
Mint tegnap, mintha azt gondolnám, édes,
Hogy épp most egyre bizonygatni kell,
Hogy még szeretlek, igen, hogy szeretlek,
Szeretlek, Lucát bármi érte is -
Ez mutatná, hogy egyre látjuk őt,
Fehér vigyorgó arcát s az egészet!
Veszekszünk is majd néha még, szerelmem,
Mintha elválhatnánk, nem lennék ezzel
Megkötve - érted?

Ottima:

Édes -

Sebald:

Így megkötve -
Mert ingerelten most visszafizettem
Arcátlanságát, olyan biztosan
Tiéd vagyok? - ezért tiéd örökre?

Ottima:

Szerelmem, légy okos (tanács tanácsért!)
Több hó elött, szerelmünk kezdetén,
Mondjuk, azon a május reggelen,
Mikor a szedres halomra lopóztunk,
Ha akkor tettük volna ezt a dolgot,
Váratlan -

Sebald:

"Dolgot", már megint a "dolgot"!

Ottima:

Nos, Vénuszra, ha akkor itt találjuk
Férjem, Luca, meggyilkolt tetemét
Az ágy lábánál, így szoros lepelben:
Ily merőn nézted volna akkor is?
Mért nézed most oly makacsul? Mert itt van,
Itt éppen úgy, mint ott a puszta házban,
S nem látni nem tudod: én, hogy halott,
Még jobban gyűlölöm most - gyűlölöm -
Tudsz dnütt mara? Én ott megragadnám
Két holt kezét s szólnék: Gyűlöllek, Luca,
Még jobban, mint -

Sebald:

El, el kezed kezemtől!
A forró estet el - nem reggel ez?

Ottima:

Még vár ránk valami - tudod te is.
Segíts kivinni. Aztán alhatunk
Bárhol az egész nagy házban ma éjjel.

Sebald:

Mi lesz, mit gondolsz, ha hagyjuk feküdni,
Amint most van? Csak hadd feküdjön ott,
Míg érte jönnek angyalok, azóta,
Meglátod, máris oldalára fordult.

Ottima:

E poros ablaktábla most a tükröm.
Három-négy szürke szál! Így mondtad-e:
Hajam hulláma mossa nyakamat?
Nem, - így!

Sebald:

Nyakad odaadnám, Ottima,
Azt a két pompás vállat, kebledet,
Hogy ez ne lenne! Ölni? A világot,
Csak Luca éljen! Éljen s köpje rád
Undok szerelme kéjét s játssza csak
A meglepettet, ha belépek este,
Mivel hogy reggel is itt kódorogtam,
És parancsolja, hogy pusztuljak innen.
Én -

Ottima:

Lásd -

Sebald:

Nem, hadd végezzek! Azt hiszed,
Kimondni félek a csupasz valót?
Miről eddig beszéltünk, könnyű mind
Elbírni - van a bűnnek is jutalma,
Szerencsésnek kell lenni s vakmerőnek,
Máskép mire az ifjuság? Majd később
Sóhajthatunk gonosz multunk felett,
De mégis éltünk! Szükség volt a bűnre.
De enni Luca kenyerét, viselni
Ruháit s pénzével hizlalni zacskóm -
Így vétkeznek a regényhősök is?
Majd éhenhaltam, hogy tanítni jöttem
Zenére téged - éhen s te virágid
Adtad szagolni!

Ottima:

Szegénykém!

Sebald:

Ő adta
Az éltem szinte, hát ha szemrehányta,
Fenyegetve, gazságom s többet is tett,
Nem volt joga? nem volt természetes?
Mellettünk ült az asztalnál nyugodtan,
Miért hajoltál át az arcomig?
Hát nem kellett kezét emelni rám?
Nem a bűnért - most tíz nagyobbat is
Megtennék, hogy ez egyet eltörüljem!
És te - mit érzel? mit érzel irántam?

Ottima:

Nos hát - még jobban szeretlek most téged
S legjobban (rám nézz, míg veled beszélek!)
Legjobban bűnödért - cseppet se bánt,
Hogy ez az álarc, áltudatlanság,
Az együgyüségnek e tettetése
Lehull bűnünkről - ha így meztelen
Nem nézheted meg, akkor nézd le hát!
Nagy? hát legyen - a gyönyör, melyet ád,
Megéri, vagy se? Válassz: az vagy ez!
Ne szólj! A multat, odadnád a multat,
Úgy, amint volt, kéjt s bűnt együttesen,
A delet, hogy bevallottam szerelmem,
A kert csöndjét, - az az egy dolgozó
Méh is megszűnt zümmögni hirtelen
S csak abból sejthettük a rejtekét,
Hogy egy harangvirág himbálni kezdett,
Amelybe bújt - "Igen szeretlek!"

Sebald:

Én meg
Arcod eltoltam mind a két kezemmel,
Nehogy egész megtelj velem, - az arcod
Testem-lelkemre oly szomjasnak látszott!

Ottima:

És mikor mertelek már itt fogadni,
S rávettelek, hogy ide lopózz reggel -

Sebald:

Hogy néztem fel a kerti házra itt,
Míg a vörös tűz az ablak üvegjén
Sárgára hült.

Ottima:

Az én jelem meg az volt
Ha naptól lángolt ama gesztenyének
Dércsípte ága.

Sebald:

Te mindig nevetted
Nedves cipőm, - bokám felől a fűben
Kellett gázolnom.

Ottima:

S a királyi éj -

Sebald:

Julius éje?

Ottima:

Napja is, Sebald!
Az ég pilléri roskadtak a hőtől
És mélykék boltja ránk szállt csöndesen,
Olyan közel, hogy egymáshoz szorított
És rajtunk kívül mindent elnyomott.
Igy feküdtünk, míg a vihar kitört.

Sebald:

S hogy tört ki!

Ottima:

Erdő rejtekén feküdtünk,
Kutatva száguldott fejünk felett
S fényes fehér nyila áttüzdösött
A fenyőfáknak fojtó függönyén,
Mintha Isten küldöttje találomra
Meg-megmártotta volna fegyverét,
Keresve bűnös téged s engemet,
És mint a tenger, megdördült felettünk. -

Sebald:

Igen.

Ottima:

Míg rádterültem, a kezem
Kezedre, forró szádra szám s hajam
Szétráztam, hogy belétakarjalak.
Téged, Sebald -

Sebald:

Lassabban, Ottima -

Ottima:

S amint feküdtünk -

Sebald:

Ne oly hevesen!
Szeress - bocsáss meg - szívedre ne vedd -
Leheleted a bornál rosszabb! Lassan -
Ne hajolj rám. -

Ottima:

Sebald, amint feküdtünk
És lihegésünk fel-le ringatott,
Ki mondta: "A halált - meghalni most!
Bünhődni most - csak gyász tesz teljessé
Ilyen üdvöt!" - Ki mondta?

Sebald:

Fel hogy keltünk?
Álomban? Mért hogy vége lett?

Ottima:

Éreztem
Kibomlott fürtim zilált végeit
Mint fogta össze nedves ajakad -
(A hajam leesett, csavard fel újra!)

Sebald:

Csókollak, Ottima, most, most megint!
Igy? Megbocsátsz? leszel megint királynőm?

Ottima:

Koronázz véle háromszor körül,
Mint királynődet, lelkednek urát,
A bűnben nagyszerűt. Mondd hát utánam!

Sebald:

Megkoronázlak, én fehér királynőm,
Lelkem ura, a nagyszerű -

(Kívülről PIPPA hangja hallatszik, énekelve:

Tavasza itt az évnek
És reggele a napnak,
Reggel hét óra éppen,
Harmatgyöngyös az ág:
Szárnyal pacsirtaének,
Bokron csigák tapadnak,
Isten fent van az égben -
Mily boldog a világ!

(PIPPA átmegy a színen)

Sebald:

Isten az égben! Hallottad? Ki mondta?
Te mondtad!

Ottima:

Oh - az a kis rongyos lány!
Bizonnyal lépcsőnkön pihent, - az évnek
Ez egy ünnepnapját adjuk nekik.
Láttad selyemfonóinkat belülről?
A tíz selyemfonó most már tiéd.
Az én teljes árvácskámból szakít... Pszt!
Ne hallja meg - kiálts te néki!

Sebald:

Hagyj!
Menj, végy ruhát - takard be vállad!

Ottima:

Sebald?

Sebald:

Festéked le! Gyűlöllek!

Ottima:

Nyomorult!

Sebald:

Én Istenem, egyszerre mily üres lett!
Egyszerre most! - hogy elmult csodakép
A bája mind - s nem volt-e ritka bája?
Fehér arca kedvtelen szertemálik,
Vonásait nem fogja össze semmi,
Csak a barázdás homlok, gödrös áll
Maradt a helyén, - s még a haja is,
Mely szinte külön önmagában élt,
Holt szövedék!

Ottima:

Hozzám beszélj - ne rólam!

Sebald:

A telihold arc pompás kereksége,
Törhetlen nyugalma - mind összetört!

Ottima:

Hozzám - ne rólam! - hálátlan - csaló!
De hálátlanság a leggonoszabb!
Koldus - rabszolgám - hizelgő hazug!
Hagyj el! - árulj el! - látom, hogy mi hajt! -
Egy hazugság, mely jár, eszik, iszik!

Sebald:

Én Istenem, olajszín sima vállak,
Tudhattam vón, hogy nincsen vér alattuk!

Ottima:

Te gyűlölsz hát? Te gyűlölsz hát?

Sebald:

Azt hinni,
Hogy sikerül majd együgyűn a bűnnel
Megigézni, s hogy ő fölötte áll,
Bűne tulsága hogy fölötte áll
Az ártatlanságnak. E lányka hangja
Jóvá tett mindent. Legyek veszve bár,
Tudom, mit kell választanom, ne félj,
Erényt, vagy bűnt, tisztaságot vagy kéjt,
Valót vagy cselfogást! - Most már egészen
Látom, mit tettem! Ó, büszke vagyok,
Hogy ily kínt érzek - a világ okuljon -
Megtettem tettem s megfizetem árát!
Gyűlöllek - átod rád! Isten az égben!

Ottima:

Engem - nem, nem magad - csak engem ölj meg!
Enyém minden bűn - előbb engem - aztán
Magad - de - most - hallgass előbb meg engem -
Mindég meg akartam ölni magam - várj!
Keblemre dűlj: nem, hogy jobban szeress,
Mert rám hajolsz, Sebald, édes szivem!
Itt - itt egyszerre mind a két halált!

Sebald:

Az agyam elmerült - egészen el:
Csak annyit érzek... gyors időközökben,
Mintha vizek szakadnának le bennem,
egy poklos űrt betölteni - itt rohannak -
Fekete égő tenger forgatagja!

Ottima:

Ne hozzám, Isten - hozzá légy kegyelmes!

(Beszélgetés az úton, mialatt PIPPA a domboldalról Orcanába megy. Külföldi festő és szobrász növendékek Velencéből, JULES-nek, egy fiatal francia szobrásznak házával szemben összegyűlve)

Első: Figyelem! Az én helyem az ablak alatt van, a gránátalma-tuskó ott pedig hármat-négyet közületek el fog takarni, ha kissé összeszorultak, Schrammnak meg a pipájával együtt le kell hasalnia az erkélyre. Négy, öt - ki hiányzik? Mindenkire szükségünk van, mert nem tűrhetjük, hogy Jules bántsa menyasszonyát, ha a tréfa kisül.

Második: Mindenki itt. Csak költőnk van távol - soha nem akart valami nagyon jelen lenni, a holdkóros! Hogy viselkedik az a fickó, az a Giovacchino! Roppant szerelmes volt önmagába és szép kilátása volt rá, hogy sikere lesz, annyira nem zavarta senki - mikor egyszerre egy asszony is belészeret, és csupa féltékenységből kapja magát és elmegy Triesztbe - mindenestül, halhatatlan költeményestül, melyhez már előre hozzá van fűzve ez a sírvers, mint Bluphocks állítja: "Egy mammuth-vers fekszik itt, mit halálra lepke vitt". Úgy kell neki, az együgyűnek! Elcsavart rímpárok helyett, melyek mindegyike, mint egy kés, a vesétekbe vág, klasszikusan s egyszersmint érthetően kellene írnia, mint Bluphocks mondja: Aesculapius. Epos. Gyógyszerek jegyzéke: Hébeflastrom - Egy darab Hűsíti az ajkad. Phoebus-emulsió - Egy palackja Torkodat megtisztogatja. Mercur-pilula - Egy doboz s kigyógyul a...

Harmadik: Csillapodj, kedves fiam! Ha tíz órakor megvolt az esküvő, Jules bizonyára mindjárt itt lesz menyasszonyával.

Második: Jó! - A költő múzsája így mindenütt szívesen látott lenne, mondja Bluphocks, et canibus nostris... és a delosi ünnepséget nem ismernék jobban a mi irodalmi kopóink, mint ezt a fickót - ezt a Giovacchinot!

Első: A dologra most. Hol van Gottlieb, az újonnan érkezett? Ó figyelj Gottlieb, mi hozta Julesre ezt a kis barátságos bosszút, melynek kibonyolódásához most tanúkul összegyűltünk. Mindannyian megegyeztünk, mind egy követ fújunk, jegyezd meg magadnak, ha aztán Jules dühében ránk ront: én vagyok a szószóló - a vers, melynek Julest fel kell világosítania, a Lutwyche nevet viseli - de mindnyájan egyformán valljuk, hogy megsértett minket ez a pöffeszkedő kőfaragó, aki egyedül jött Párizsból Münchenbe s onnan közülünk egy egész sereggel Velencébe és ide Possagnoba, de innen egy-két nap múlva megint egyedül - ó, kétségtelenül egyedül! - fog továbbmenni Rómába és Firenzébe. Lakodalmára hadd kapja meg a részét ezektől a kicsapongó, elállatiasodott, szívtelen kontároktól! Hallották, hogy így nevezett mindnyájunkat: hát el van Schramm állatiasodva, szeretném tudni? És szívtelen vagyok én?

Gottlieb: Egy kissé bizony szívtelen. Mert bármilyen hetyke fickónak tartod is Julest, csupán ezért a hetykeségért azt akarod, hogy letörlődjék - hogy is szokták kifejezni? - életének hímpora. Már késő ezen változtatni? Nos, ezek a szerelmes levelek, melyeket az övéinek mondtak... Én nem tudok nevetni rajtuk.

Negyedik: Mert te nem olvastad a mi hamis leveleinket, amelyekkel ezeket kicsaltuk.

Gottlieb: Borzasztó lesz, ha fölfedezi az igazat.

Negyedik: Éppen ez a vicc. Kezdettől fogva velünk kellett volna tartanod: kétségtelen, szereti a leányt - szeret egy modellt, akit óraszámra megfizethetne!

Gottlieb: Ide nézz! "Hozzá volt szokva - írja - hogy Canova asszonyai legyenek körötte, márványban és a világ asszonyai mellette, húsban: ezek annyira alatta vannak, mint amazok felette az ő lelke vágyának - de most övé lesz az igazi..." Már megint nevettek! Mondom, a harmatot törülitek le ifjúságáról.

Első: Schramm! (Vegye csak ki valaki a pipát szájából) - elveszti Jules ifjúsága hímporát?

Schramm: Semmi megtartásra méltó nem veszett még el ezen a világon, nézd a virágot - rögtön hervad, mihelyt megtette kötelességét és betöltötte idejét, de gyümölcs követi s hol lenne a virág helye, ha még tarthatna? Épp úgy állíthatnád, hogy szemed nincsen többé a testedben, mert legelső kedvence, bármire szeretett is először nézni, halott és véget ért - mint azt, hogy valamely érzelmet elveszít a lélek, ha első tárgyát, bár mi volt is, ami először kielégítette, a maga idején valami más kiszorítja. Csak nézz folyvást, akár a test, akár a lélek szemével és nemsokára fogsz találni valami látni valót. Valamely férfi nem tudja már csodálni az asszonyokat? Következnek férfiak, holtak és elevenek, akiket csodálhat. Nem tudja már csodálni a férfiakat sem? - Itt van Isten, akit csodálhat: és a csodálkozás képessége ugyanabban az időben lehet eléggé öreg és fáradt első tárgyára vonatkozólag és mégis eléggé ifjú és üde, ami új tárgyát illeti. Így...

Első: Dugjátok a pipát ismét Schramm szájába! Hát látod! Nos, ez a Jules... egy nyomorult fecsegő - ó, a minap megfigyeltem kis játékait Possagnoban! Canova csarnoka - ismeritek: elébb határozott léptekkel megy el tucatszámra nagy művek mellett, anélkül, hogy rájuk egy pillantást vetni kegyeskednék, aztán hirtelen megáll éppen a Psiche-fanciulla előtt - nem mehet el a régi ismerős előtt egy bátorító bólintás nélkül - "Új helyeden, szépség? Viseld hát magad olyan jól itt, mint Münchenben. - Látlak!" Aztán megfontoltan a befejezetlen Piet"ŕ elé helyezkedik egy félórára mozdulatlanul, míg egyszerre csak felugrik és még az orrát is beledugja - mondom, bele - a szoborcsoportba, amely mozdulattal tudtodra adja, hogy éppen azt az egyetlen dolgot, melyet még nem sajátított el egészen Canova mesteri fogásai közül, a fúrónak bizonyos methodus szerinti használatát a térdcsukló tagozásában - végre azt is teljesen elsajátította! "Isten áldjon" hát szegény Canova - csarnokának már nem kell visszatartania utódját, Julest, a predestinált új márványban-gondolkodót!

Ötödik: Az asszonyokról beszélj neki - folytasd az asszonyokról!

Első: Nos, erre vonatkozólag soha nem tudott elég fennhéjázó lenni: Hogyan lennénk mi mások (mondta), mint ily szegény ördögök, amilyeneknek látsz, azokkal a lealacsonyító szokásokkal melyeknek mi hódolunk. Ő legalább is nem fog abban a piszokban henteregni: ő vár és csak a maga idején fog szeretni és addig beéri a Psiche-fanciulla-val. Én meg véletlenül hallottam egy Malamoccoban lakó fiatal görög lányról - igazi görögről - valódi szigetlakó, érted, Alciphron-nak "haja mint tenger moszatjá"-val - Schramm érti! - fehér és csöndes, mint egy jelenés és legfeljebb 14 éves - Natália leánya, esküszik rá - azé a boszorkány Natáliáé, ki modelleket szerez nekünk, óránként három líráért. Ezt a leányt választottuk tréfánk hősnőjéül. Először is egy illatos levelet kapott Jules - valaki látta az ő Tydeus-át az Akadémiában s az én képem semmi hozzá képest - egy mélységes hódolója kéri, legyen kitartása - nemsokára felfedi magát előtte - (kis barátnőm, a Fenice modellje, istenien másol). S kellő időben a titokzatos levélíró célzásokat tett a maga különös bájaira - halovány arc, fekete haj - röviden, ami éppen feltűnt nekünk malamoccoi modellünkön: még a nevét is megtartottuk - Phene, ami lefordítva tengeri sast jelent. Most képzeld el Julest, ki a mi csordánktól egy ily teremtés által megkülönböztetve találja magát! Legelső válaszában házasságot ajánl a figyelmeztetőnek, és képzelj el minket e levelekkel, kétszer-háromszor napjában kapni, küldeni! Én főztem ki a legnagyobb részüket: rokonok állnak az útban - titkot kell tartani - végül: lenne-e bizalma elvenni s csak aztán beszélni véle, mikor már oldhatatlanul össze lesznek kötve? Pszt - pszt - itt jönnek!

Hatodik: Mindketten! Isten szerelmére, halkan beszéljetek, magatokba beszéljetek!

Ötödik: Nézzétek a vőlegényt! Hajának egyik fele viharban, másik szélcsendben - bal halántékára lesimulva - mint egy habos ital, melyre az ember ráfúj, hogy hűsítse! és ugyanaz a régi zubbony, melyben a márványt pusztítja!

Második: Nincs oly szép mellénye, mint neked, Hannibál Scratchy! - szép, hogy az arcod még jobban kiemelje!

Hatodik: És a menyasszony! Igen, biztos, a mi Phenénk! Megismertétek volna e ruhában? Mily nagyszerűen halvány!

Gottlieb: Remélem, a lány csak nem veszi komolyan?

Első: Oh, az a Natália gondja! Mi Natáliával intézzük el.

Hatodik: Nem beszél - láthatólag egy szót sem ejtett ki. Már csak az a kérdés, eszébe jut-e feladatának többi része is, s fogja-e tudni helyesen elmondani az egész verset, amely majd Jules-nek megfejti a titkot?

Gottlieb: Hogy néz a lányra! Szánalom - szánalom.

Első: Bemennek - most csend! Ti hárman - ne közelebb az ablakhoz, vigyázzatok, mint az a gránátalmafa - épp ahol a kis lány ül, ki pár perc előtt dalolva ment el mellettünk!