Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 8. szám
UJÉV NAPJA
SZÍNHELY:
Nap!
Színaranya végre
Az éj peremén át kicsordul az égre,
Felhőkehely szélén gomolygva kicsap,
Amelyben eddig visszafojtva főtt,
Mert a tömör sötét felhő-darab
Hasadását még csak parányi hab
Sem érte belőle egy óra előtt,
De aztán hulláma hullámra hágott
És elfojtani többé nem lehet,
Lobog, pirul az egész napkelet,
Arannyá vált s elönti a világot.
Ó nap, ha egy hullámod elfecsérlem,
Tizenkét órás kincsemnek egy cseppjét,
Fényed, pillantásodnak legkisebbjét,
(Mit adnod kötelesség vagy gazdag ajándék)
Választott tetted vagy véletlenséged,
(Amit Isten rád szabott vagy szeszélyes szándék)
- Napom, ha elpazarolnálak téged:
Asolot szégyen, engem átok érjen!
Ünnepi órák lassú kék folyója,
Mely ott ered, hol e föld minden jója,
Szeszélyes perceid váltakozása,
- A föld komoly s bohó kedvének mása -
Enyém legyen mind! De vélem ma sokkal
Jobban kell bánnod, mint a gazdagokkal,
Kiknek a sorsa megengedi könnyen,
Hogy adományid úgy vegyék közönnyel
S mondjanak arról le, mit ma nem adsz,
Mert nap, ünnepnapom, ha megtagadsz
Engem, kis Pippát, a mult évi bánat,
Mit ma leráztam, holnap ujra támad,
Míg ha jó leszel hozzám, egész évre
Erőt adsz ismét minden szenvedésre.
Más férfiak, nők, akiké a világ
És akik urai mindenik napnak,
Holnappal pótolják, ha inséges, a már
Mit ma keveset, máskor sokat kapnak:
Nekem egy napot át Isten kegyelme
Hogy ami földi, égivé emelje
S beragyogja egy év sok sötét napját!
Vegyük Asolo négy legboldogabbját:
Hullasd gyönyörű gőgös Ottimára
Reggel esődet, megzavarja mára
Sebald szerelmét? Mig vadul csapod
Esőddel a növényház-ablakot,
Annál forróbban öleli meg őt
S csókolja, hát mért bánná az esőt?
És ha dél táján borul el a fény,
Jules és Phene, menyasszony s vőlegény,
Csak egymást látják, esküdnek ma délbe
S míg a templomból jönnek kéz a kézbe,
Szívükben napfény és derű fakad
A legkomorabb égboltod alatt!
Vagy próbálj mást: legyen ködös az este:
Luigi s anyja szomorkodni kezd-e,
A hölgy és gyermeke, akiknek párja
Békés öregség, boldog ifjúságra
Bizonnyal nincs. Ha te mogorva kedvben,
A vidám város annál melegebben
Fogadja őket! S vihart küldsz az éjnek?
Monsignore, kiről annyit beszélnek
S kit Asoloba, ahol a fivére
Lakott, Rómából várnak szent misére,
Lelkét feloldni: tán az éj viharja
Van oly merész, hogy békéjét zavarja?
Szelid imáján mennydörgés megbékül
Az angyaloknak segítsége nélkül!
De Pippának - ma egyetlen rossz óra
Árnyat vethet tizenkét hosszú hóra,
Mikor fáradtan fon orsót orsóra!
És én itt lopom a napot!
Ha! merész napfény, megkapott
Korsom egy loccsanása most,
Ki minden üldözőn kifogsz!
Nagyon mély volt tán mosdótálom?
Maroknyi víz kiolt, ha álom
Fog el s ragyogó részecskéid
Fel-fel futnak keringve körbe,
Gyógyíthatatlan szertetörve -
Mennyezeten egybenőve!
Meglásd, ez észre térít!
Ki először oltott tüzet, azt hitte tán,
Hogy láng majd így fut láng után
Ide-oda tántorogva, ily kuszán...
De napsugárom hová hullt,
A fény hová gyűlt, a megtörten ingó?
A turbánliliom hát kivirult?
S rózsás, mind Szent Ágnes mellén a bimbó,
Húsos, mint taraja a pulykanyaknak!
Ha a koráll kivirágzik a ringó
Tengermélyben, tündérek láthatnak
Ilyen virágot, bizonnyal ily lámpa
Szór vörös lángot a komor zöld árba!
Királynőd vagyok kis virág
S szirmaid bíborát
Megőrzöm minden kártól -
(Jobban, mint az ág
Ölelő levelével)
- Zsizsiktől és bogártól!
Ablakon át kacérkodj hát a méhvel,
Gúnyold ki és gyönyöröd közepett
Szeresd királynőd, imádj engemet!
- Ki mást imádnál? Nem vagyok talán ma
Ami csak tetszik? Hát mi tessék máma?
Hogy teljék reggel, dél, est s éjszakám ma?
Holnap Pippának fonni kell s selymet
Tejért, kenyérért s megint egy év elmegy:
De ez egy nap mindennél ragyogóbban
Játszathatnom képzeletem hevét,
Képzelhetem - és így legyen valóban-
Hogy kéjét ízlelem s hordom nevét
A négy legboldogabbnak Asoloban!
Lásd, valaki szeressen ott a dombon,
Amint ezt a szót a világ használja:
Mert én vagyok ma Ottima, ha mondom!
A kert, nagy kőház, mely túlnő a lombon
És az üveges növényház enyém,
Ahová udvarolni hajnaltájra
Sebald lopódzik, míg Luca, a vén,
Odafönt alszik s így, míg ajtóm zárva...
Hogy is... adok okot pletykára bőven -
Ottima tán az utóbbi időben
Nagyon bízik, hogy elnémítja mégis
Szeme a leggonoszabb fecsegést is -
Hogy fecsegünk mi a városba lenn!
De szerelem, ó van jobb szerelem!
Ez napom első ajándéka volt csak
S az újabb fittyet hány a gúnyolóknak:
Mert a mi jegyeseink nem ma délben
Hagyják-e el Possagno templomát?
A házuk Orcana völgyébe lát -
Mért ne lehetnék a menyasszony éppen
Mint Ottima? Hisz különben is láttam
Megérkezni az esteli homályban -
Hogyha látás egy villanat a halvány
Hószín arcán és fényes hajfonatján,
Melynél csak szempillája feketébb,
Csodálom, hogy fátyla valamikép
Be nem takarta, mert volt gondja,
Hogy sápadt orcáit bevonja.
Menyasszony, nézni csak Jules! - ne feledd,
S alig érinteni - az ilyenek
Virágként gyöngéd ápolást kivánnak
S mintha már leheletre hullanának!
E hölgyek sorsa lágy, kényelmes élet!
Mi hogy lehetnénk ily fehérek -
Ó, mentsd meg homloka szűz gyöngeségét,
Őrizd e lábak kecses könnyüségét,
És úri utjáról soha
Ne lépjen le e kis boka,
Ne kelljen néki, mint nekem,
Járni az utcát térdig meztelen!
Hogy fog Julesnek csak ennyi üdvöt adni:
Első gyermeki csókján megriadni?
Ó, nem irigyelem!
- Nem, nem irigylem! - sőt ha engedelmet
Adnátok is, hogy válasszak, talán
Azt hiszitek, hogy ezt választanám,
Eféle új, leigázó szerelmet?
Enyém kezdettől fogva dédelgessen
S ne féljek, hogy elnyerjem, elveszthessem!
Szerelem kihül, gyűlölni tanul,
Szülő szeret csak változatlanul:
Ha majd anya s fiú, a gyöngéd pár,
Beszélget este tornyukba betérve:
Luigi legyek, míg a gyikok téli
Mohos tanyáját fölverve beszéli
Egy a másnak - két összebújt madár -
Megannyi kedves tervét az újévre.
(Mert a sétájukon most mindig abban
Az ó toronyban alkonyul reájuk,
Csevegve szeretőknél nyugodtabban,
De mégis kedvesebben, mint barátok)
Engem gondozzon és nekem reméljen,
Szeretete varázsként óvjon, védjen:
Luigi én!... Ha azt tudnám csupán,
Milyen volt anyám arca s az apám!
De - végre is - a legjobb szeretet
Az Istené, hát mért nem élhetek
Ebben, mint Monsignor az éjszakát
Ki itt tölti, holt fivére lakát
Beszentelni s cserébe Isten jobban
Megáldja őt, kinek mindünkért dobban
A szíve: csak ez áldás idejében
Lennék e szent, szeretett pap helyében!
De - mintha máris részem volna benne:
Vagy újév himnusza nem erről zengne?
E soroknak mi más értelmük lenne?
Minden szolgálat egy Isten előtt:
Ha - mint egykor az Éden látta őt -
Jelenléte földünket tölti be,
Akarata munkál mindenkibe:
Bábui vagyunk a rosszak, a jók
És nincsenek itt elsők, utolsók.
Ne mondjátok "csekélység". Mért? avagy
Több fáradságba kerül, mit ti "nagy
Esemény"-nek hívtok? Az élet e
Tetteknek sűrű, nehéz szövete,
Belőle csak egy szálat adjatok,
Min erőm fennakad vagy győzni fog!
S többet, többet! - arra megyek - igen -
És boldogságukat nem irigyen
Nézem, - hisz éppen annyi vagyok én is,
Embernek hasznos, kedves Istennél is!
Milyen gondot okoz nekem
Az én egyetlen ünnepem!
De csak süssön a nap! Mért zúgolódjak?
Ó én napom, hiszen vezetsz te
Harmattól hamvas ösvényekre,
Fenyvesbe, hol gallyaktól vak a lég,
Ahol sosem repült még fecske
S tücsök sem mert dőzsölni még.
Nem, soha még!
(Az utcára lép.)
• II. Dél.
• IV. Éj.