Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 7. szám · / · Figyelő
Nagyszerűen használt Bánffy Miklós gróf drámájának az a majdnem évtizedes időköz, amely a Magyar Színház bemutatójától eltelt. Ma sokkal, de sokkal jobb darab lett. A nagyúr, mint annak idején volt. Úgy vagyunk vele, mint a "békebeli" zsaketünkkel, melyet tíz év előtt csináltak, és túlélve mindazt, amit azóta magunkra vettünk, minden új ruhánk között mégis ő a ruhatárunk dísze. Bocsásson meg a szerző, hogy a szekrényből veszem a hasonlatomat, de ott találtam meg a legjobban találót. A nagyúr is békebeli és szolid, tartós, kitűnő anyagból észült munka: jobb és becsületesebb mindannál, ami újat esztendők során át magyar szerzőktől a színpadon láttunk. Komoly akaratban és koncepcióra való törekvésben egyedül Pekár Gyula a kivétel, ő azonban Dantonával csak az akaratig és a törekvésig jutott el.
A mai fakó környezet csak csillogóbbnak mutatja Bánffy gróf drámáját, de a fényét mégis saját maga sugározza. És ez a fény egészen művészi. Egy-egy sugara olyan éles, hogy egy messze elmúlt kort világít meg. Látjuk és érezzük Attila világát, és nem a színesebb, de könnyebb mondai beállításban, hanem úgy, hogy elhisszük történelemnek is. Hogy ezt a levegőt így, a hűség látszatával ide tudta hozni a szerző, ez a legnagyobb értéke a darabnak Sok ereje mellett azonban nem tudott elég erős lenni ahhoz, hogy mindent az akcióban adjon. Az elrabolt fia után hegyen-völgyön át futkosó idegen asszonyra is szüksége volt, aki
A hőst magát azonban egészen a történet domborítja ki akkora plaszticitással, hogy szobor lesz belőle. Sötét, nehéz szobor, aki körül szinte egy egész világ csak a mellékalakok tömegévé törpül. Ez nagyszerűen sikerült. A rettentő nagyúr szobra csak akkor lesz emberré, amikor a szerelem megolvasztja a szívét. De csak egészen belül olvad meg, kívülről érc marad továbbra is. És a tragikuma? Egy szoboré, úgy-e, az lehet csupán, ha a földindulás romba dönti. És Attila mégis úgy hal meg, hogy egy gyenge női kéz láthatatlan tűvel mérget olt beléje. Ez nem a szobrok halála, de az embereké és Attilát akkor éri ez a végzet, amikor ott az ércteste belsejében a szíve a közönséges ember szívévé olvadt. Tehát mégis csak ember, aki nem nőhet az égbe és aki zuhanásában magával rántja az egész talpazatot is, amely őt egészen szobornak nézte. Ez is lehet tragikum. Tessék választani: hogy lett volna jobb. Az író a második megoldást választotta, amikor tulajdonképpen nem is választott, hanem belenyugodott abba, amit a história Attila végéről mond.
Az előadásról szólva,