Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 7. szám · / · Figyelő
Gustave Flaubert regénye. Fordította Tóth Árpád (Nagy Írók - Nagy Írások. I. sorozat, 10. kötet. Genius-kiadás).
Furcsán vagyunk az impasszibilitással. Alig ismerek kritikust, aki komolyan venné s ne iparkodnék kimutatni benne a burkolt érzékenységet, a palástolt szubjektivitást, nincs az a mély, tengermély stílművészet, amelynek opálos és hullámzó felülete alatt a kritikusi mérón talajt, mégpedig puha talajt ne értene. Az oka talán az, hogy az impassibilité olyan programszerűen indult s valóban minden program gyanús, mint minden könyv elé írt előszó: amellett, hogy valamire rá akarja irányítani a figyelmet, rendszerint valamiről el is szeretné terelni. Ha az impassziblitás irányának nincs meg ez a tudatos célkitűzése, talán maguk a kritikusok sütik rá követőire az érzéketlenség bélyegét vagy pecsétjét (felfogása válogatja!) Vagy Goethével nem így történt? Nem akarok abba a smokkságba esni, hogy csupán az ellentmondás kedvéért igazolni kívánnám Flaubert tudatos vagy tudattalan őszinteségét, nem is akarok vitába elegyedni Tóth Árpáddal, ki kitűnő bevezetésében a tarka illúziók mögött megsejteti velünk az öregedő író líráját: "És mégis!... És mégis, a munka más lett, mint amilyennek Flaubert szánta, a magányos éjszakázóra boltozódó csöndes ég, a lassan virradó erdők mögül előkúszó szelíd sugarak, az ablakhoz csörrenő, tovaforgó, lehulló levelek ellenállhatatlanul részt kértek a regény életéből s a keserű kiábrándulások könyve az elmúlás lírájával, egy menni készülő lélek bánatos hangulataival telt meg:
És mégis!... És mégis el kell mondanom, hogy az impassibilité nagy ellenlábasa és Flaubertnek mégis hű tanítványa, a kiapadhatatlan lírájú Zola a maga érzékenységének csápjaival úgy sorvadt vissza ettől a regénytől, mint a polip a folyékony levegő perzselő fagyától s bámulattal vegyes ellenérzését abban a formulában fejezte ki, hogy Flaubert e művével istenné lett, de egy isten hideg márványképévé, mely lassanként az érzéketlen közöny mozdulatlanságába dermedt. S igaza van, ez a két boldogtalan fajankó, kiken először csak mosolyogni tudunk, egyszerre csak úgy mered ránk, mintha a saját torz tükörképünk volna, a botlásaik a mi bokáinkat vérzik föl, az ő sivár küzdelmük a mi életünk hajótörésének lesz a szimbóluma. S hol keressünk könnyeinkre és sebeinkre vigasztalást? Az író, aki eleinte oly rokonszenves kacagásra indított, fásultan néz el fölöttünk s a gúnnyal együtt a részvéte is elpárolgott. Ki sajnálná a sok ezer Bouvard-t és Pécuche-t, akik vagyunk?
És mégis!... És mégis a sok megalázás után, amelyek keserű kelyhét fenékig kell ürítenünk, a vigasztalan jövőbe-látás után, melyet szívünkbe plántál, a megváltást mégsem tagadhatja meg tőlünk: a művészi megváltás, mely nélkül nem lehet el semmiféle remekmű: a sok Bouvard és Pécuchet elenyészik az idő végtelen forgatagában, amint elenyésznek a nagy világhódítók és államférfiak, elenyésznek az istenek is, de örökké élve marad a költő alkotása, mint Keats antik urnáján a táncoló legények és leányok halhatatlan nemzedéke. "Jove, passes but the poet's hymm abides". Ez a regény a vigasztalanság himnusza, az bizonyos, anti-prédikációja Carlylenak s végső akkordja: "dolgozni és kétségbeesni", mégis annyira ki tudja hangsúlyozni rejtély-voltunk fenséges hitét, hogy ez már maga vigasztalás. Parányiságunkért, rejtelmes egyéni elszigeteltségünkért, reménytelen küzdelmeinkért ez a bér: életünk és énünk szörnyű misztikuma, lelkünk letakart titokzatos arca melynek fátyolát meleg szellők lebegtetik: az elpusztíthatatlan élni akarás, a nyüzsgés, a munka vak ösztöne, mely annyi kudarc, tévedés, tévelygés, alvajárás után mindig visszavisz oda, ahonnan kiindultunk, mint két szerencsétlen hősünket az ütött-kopott íróasztalhoz:
Tóth Árpád kemény feladatra vállalkozott ennek a regénynek a fordításával. Hiszen az átstilizálás volt neki a munka könnyebb oldala: az ő színjátszó és mozgalmas nyelvének hullámzása pompásan simul a flauberti ütemre. De az a könyvtárra való tudás és kritika, amit Flaubert ebbe a munkába fojtott, olyan filozófiai problémák elé állíthatta nem egy helyütt a fordítót, amit a legtökéletesebb akribeia sem képes megoldani. Csupán kíváncsiságból végigböngésztem néhány lapot s pontosan összehasonlítottam az eredetivel, hátha rajta tudom kapni valami botláson. Megnyugvással, sőt örömmel hagytam abba a felesleges próbálkozást: a műszavakban oly szegény magyar nyelvet egy pár olyan ügyes kifejezéssel gazdagította a fordító, hogy a még az idők homályában késő nagy francia-magyar szótár jövendő szerkesztőjének ajánlom figyelmébe a munkát: érdemes fölcédulázni a filológiai halhatatlanságnak.