Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 7. szám
Komoly s nehéz szavaid úgy világítottak
mint Kalchedon topáza ujjadon. - Azóta
más hitre tértem. E kevély öntudatosság,
e pontos, ésszel-épített élet - (te mondtad
a büszke szót) - gyöngébbnek bizonyúlt a földi
öntudatlan csiráknál. És a föld csirái
napfényre törtek bennem. Ez a fény kicsattog
örömeimből: friss kalászok rétek, erdők
nőnek szememben, a bozontos tölgyek izmát
karomba loptam, hangomat barlangok öble
hömpölygeti Attika sziklás partjain túl.
Nem maradok veled, patás kentaurokhoz
indulok a vadonba s a mezei nők víg
lakában este cimboráimmal a tűznél
leheveredve telt tömlők és duda mellett
dalolok nekik, én, kacagó Dionysos!