Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 7. szám
Testvérkém, fáj hogy egyedűl vagyok,
fáj a nappal ezer ugráló szine,
fáj, hogy annyian megszólítanak,
de azért senki se simogatná meg homlokomat.
Gyöngédebb vagyok én az almafavirágnál
és a lehelletnyi holdfénynél is szelidebb.
Fehér galambok alszanak álmaimban:
nem szabad fölébrednem, hogy fel ne riasszam őket!
Ha felriadnának, meglátnák, mily gonosz vagyok,
milyen irigy és hazug és civakodó.
Ezért kell mindig csöndben maradnom, akkor is
ha ijjedt harangokat dobál be a szél az ablakokon.
Sírok, -
és szavaim halottan hullanak lábaimhoz.
Sírok, -
és a szomszéd fa ne hallja meg könnyeimet...