Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 7. szám
Szomorúan csörgött az elhagyott szökőkút, a park kanyargó útjait
mezítlábas suhancok seperték, síró talicskákra hordva a gyűrött, vörhenyes
láthatatlan lomha bogarak: arcomon mászkált az őszi nap tüze,
és fáradtan néztem a domb napos foltjait, a zümmögő darazsakat és a
Jó, hogy te is eljöttél... Egy öreg, pápaszemes bácsi ült velem szem-
botjával firkált a homokba, aztán elment, ujságját ott felejtve a lócán.
Kedves, talán beteg is vagyok én: valami megfoghatatlan szomorúság
szüntelenül felszállva, lehullva, mint ahogyan kövér könnyeivel játszik
Ma egyszerű vagyok, egyszerűbb és őszintébb, sokkal becsületesebb, mint
csak nyugalomra vágyom: kiszökni az életből és meztelen lélekkel futká-
Tudom, hogy mosolyogni fognak majd rajtam, de jobb nekem a harcnál
öl, aki harcol, és én irtózom a vértől, és a cifra szavak hidegen hagyják
Egyszerű vagyok, igaz, hogy kissé megtörve csillog feléd szemeim bánata,
hogy nem tudok szebb szót mondani neked, hozzád-simulóbbat, csak ezt:
De hiába! -: én gyenge vagyok, és összetört a nap, a sok rossz és
és igazán nem a vers kedvéért mondom, hogy nyomorúltabbnak éreztem
Jobb így, - egyedül vagy veled - ott hagyva a társaságot, a kávé-
nagyképüen fejtegetve a művészet követelményeit! - Óh tiszta élet!
Csókold meg égő szemeimet, és menjünk szeretettel az egész közön-
meglátogatni a csodálkozó őszirózsákat, vagy menjünk a kardliliomok
vagy a hársak alá, ahol kipirúlt arcú fiúk és lányok diabolóznak.