Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 7. szám
A város kapuja előtt, a hatalmas terméskövekből összerótt várfal árnyékában, mozdulatlanul, mint patinás bronzszobrok hárman ültek, keresztbe tett lábakkal a föld porában. Három emberalak, szürkére, barnára és penészzöldre aszott meztelen testtel. Az eleven élet nyüzsgő sodra hajnaltól napestig hullámzott előttük és nagy, tüzes, mélyen ülő szemekkel, jámboran és csodálkozva nézte az embereket három halott.
Esztendők óta ültek egymás mellett és nem tudták egymás nevét. Nem tudta egyik sem a másikról, hogy honnan jött, mi volt azelőtt, miért ült le ide és mire vár. Olyan társak voltak, mint a sírkövek a temetőben. A szél néha meglobogtatta a legfiatalabbnak haját, annak aki utoljára érkezett, de lesiklott a másik kettő sárrá tapadt hajpáncélján. Az éjszaka sötétjében el-elmásztak néha helyükről - másztak, mert járni csak az utolsó tudott - de a felkelő nap mindig ott találta őket változatlanul és mozdulatlanul az üléstől kikoptatott homorú mélyedésekben. A járókelők táplálták őket. Mindegyiknek volt egy edénye az adományok befogadására. Az edények ritkán voltak üresek. Az élet sodrában vergődő emberek áhítattal és borzadállyal hajoltak le a "szentek"-hez, és szívesen adtak azoknak, kik üres kézzel ki mertek ülni az élet folyójának partjára.
A három szentek nem beszélgettek egymással, de nem is voltak szótlanok. Minden kérdésre feleltek, minden adományt megköszöntek. A kutyákra, ha az edényekből a felesleges ételt kihabzsolták, éppen olyan bánatos szelídséggel néztek, mint az emberekre.
Ültek és várták a testi halált. Az életet elhagyták, de félrevonulásuk nem volt menekülés. Mikor a halállal kibékültek, kibékültek az élettel is és mint az érett gyümölcsök, csupa mézzé válva, várták a lehullást. Megköszönték a rizst, megköszönték a banánt és megköszönték volna az ehetetlen kavicsot vagy a rothadt húscafatot, ha valaki merte volna őket ilyesmivel megkísértetni.
Egy napon Mahinda királyfi első vadászatáról hazatérőben, kíváncsi szeszélyből a tornyos bástyák városa felé parancsolta kíséretét. A boltíves kapunyílás előtt megakadt szeme a három, guggoló, meztelen emberalakon. Megállította aranysallangos büszke nyakú paripáját és a magas lóról csodálkozva, részvéttel és kissé undorodva nézett le rájuk.
- Kik ezek? - kérdezte udvarmesterétől.
- Rajongók, koldusok vagy szerencsétlenek. Ne törődj velük, ó Mahinda, felelt kedvetlenül az udvarmester, kinek fájt, hogy ilyen csúnya és szomorú dolgok keltik fel a királyfi érdeklődését.
A királyfi nem törődött öreg udvarmestere szívfájdalmával és elmélázva, tűnődve tovább szemlélte a porban békésen üldögélőket, kik ügyet sem vetettek a ragyogó lovascsapatra, mely őket körülfogta.
- Kik vagytok? - kérdezte másodszor a királyfi, most már egyenesen hozzájuk fordulva.
Ott lent három fej egymás felé fordult, három szempár feltekintett révedezve a kérdezőre és nem felelt senki.
A királyfi türelmetlen lett, újra kérdezett és most már haragosan csengett fiatal hangja. A sorban az első halkan és csendesen megszólalt.
- Nem ismerjük egymást. Én a városból jöttem és ide ültem, hogy ne legyek útjában senkinek és hogy az emberek lássák, hogy az életet el lehet hagyni.
A királyfi kacagott.
- Na, ez érdekes bolond! Nézzük a másikat. Hát te ki vagy?
- Nem tudom, uram. Semmit sem tudok. Várom a halált.
- Na, és te? Te is a halált várod?
- Nem várom. Én már régen meghaltam, suttogta szelíden a harmadik.
Mahinda királyfi hanyatt dőlt a lovon, úgy kacagott. Odafordult udvarmesteréhez.
- Látod érdemes volt megállani. Te, ki mindent tudsz, hiába beszélted volna, hogy ilyen emberek is vannak, nem tudtam volna elhinni. Azt hittem, hogy csak az élet és az arany bolondítja meg az embereket, de úgy látszik, a szegénység és a piszok is el tudja venni az emberek eszét. Mi a véleményed bölcs Rillava?
- Vannak gyenge emberek, kik az élet változó szerencséje között nem tudnak megállani és gyengeségük megvetése helyett az élet megvetését választják. Vannak csalók és bolondok. Te erős vagy és királyfi, kezedben az élet és halál, uralkodásra születtél és emelt fővel kell elfordulnod mindenhonnan, hol emberi gyengeség kísért.
Az ősz Rillava, bár tudós volt és bölcs, nem szeretett a halálra gondolni. Minél nagyobb lépésekkel közeledett feléje a halál, annál makacsabban tanította az élet. De öreg testét ellenállhatatlan fagyos borzongás fogta el, ha a három eleven csontvázra nézett és mindenáron továbbhaladásra akarta bírni a királyfit. Mahinda királyfi azonban nem ment. Játszani akart. Szavak nem elégítették ki. Csiklandozta eszét a furcsa látvány, mint a gyermekét az új mozgó bábu, míg belsejébe nem tekintett.
- Kíváncsi vagyok - szólt gondolkodva Rillavához - nem lehetne-e ezeket a szerencsétlenek meggyógyítani... Ha a nyomor vette el az eszüket, könnyű rajtok segíteni. Próbáljuk meg. Szórjatok aranyakat eléjük, fordult hirtelen kíséretéhez és példát adva, ő maga is lehajította gyönggyel hímezett erszényét.
A három zsebnélküli ember elé hullottak az erszények és az aranyak - de hiába hullottak. Ölbe tett kézzel, nyugodtan nézték a csillogó érmek gurulását. Mikor az aranyesőnek vége lett és az ölbe tett kezek tovább is pihentek, kővé meredt a nagy ámulástól a lovasok csoportja.
Rivalla dühös hangja törte meg a csendet.
- Kutyák! Élő szemétdombok! Meg sem köszönitek a királyfi nagylelkű adományát! Szedjétek össze az aranyakat és kotródjatok, különben a királyfi rögtön leütteti a fejeteket.
- Ne zúgolódj Rillava - csitította a királyfi - te mondtad, hogy a hatalmasokkal és a bolondokkal szépen kell beszélni. Bízd rám a dolgot.
Ismét a guggoló alakok fel fordult és rászólt az elsőre:
- Miért nem szeded össze az aranyat? Amit fel tudsz szedni a tiéd.
- Köszönöm királyfi, de nem tudok felkelni, összezsugorodott a lábam. Nem veszek és nem árulok, minek nekem az arany?
- Gyaloghintón vitetheted magad, ha az aranyat összegyűjtöd. Csak nyújtsd ki érte a kezed.
- Kezem nem tud már markolni. Minden utam végére jutottam. Ha mindenképpen az élethez akarsz kapcsolni, adj egy ital vizet.
- Vizet kérsz, tehát élni akarsz. És az arany még sem kell. Bolond vagy.
A királyfi megvetően elfordult tőle és hátraszólt kísérőinek:
- Szóljatok a vízhordóknak.
- Nem kértem semmit. De örülök, ha adsz, mert adni jó. Én mindent odaadtam, én tudom.
A királyfi mérgesen rákiáltott:
- Szószátyár nyomorék! Ismerd be, hogy bolond vagy, különben olyan vizet töltetek beléd, hogy tüzes pokollá válnak a beleid.
Az ember pillája se rezdült meg és hangja nem változott, mikor felelt.
- Eleget beszéltem királyfi. Adj, amit akarsz.
Feje lecsuklott mellére és teste szoborrá változott.
Az udvarmester újra nógatta a királyfit, hogy hagyja abba ezt a hozzá nem méltó játékot. De a királyfi most már dühös volt. Érezte, hogy az érthetetlenség fátyola, mely az első pillanattól kezdve elválasztotta tőle ezeket az embereket, időközben tömör fallá dagadt és dühös volt, hogy nemcsak keze, hanem esze is tehetetlen. Fiatal volt, nem volt meg benne az ősz Rillava óvatossága és tovább ostromolta azt a láthatatlan falat.
Összeráncolt homlokkal, sötéten tűnődve lenézett a földre, az egykedvűen üldögélő alakokra, a por között csillogó aranyra... Felállt a kengyelvasban, végignézett ragyogó kíséretén, a pompás lovakon, a viruló egészséges arcokon és éppen vissza akart fordulni, mikor észrevette a leghátulsó sorban udvari orvosát. Hirtelen elhatározással magához intette:
- Van nálad gyorsan és biztosan ölő méreg? - kérdezte tőle.
- Van, Mahinda királyfi - felelte az orvos.
Erre ismét az első csontváz-ember felé fordult:
- Azt mondtad, adjak, amit akarok. Adtam aranyat, nem kellett. Nem kellett az élet, hát adok halált.
Hátraszólt az orvosnak:
- Öntess edényébe vizet és keverd hozzá méregporodat.
Várt, míg parancsait teljesítették, aztán folytatta:
- Előtted az arany és a méregpohár. Válassz.
- Köszönöm királyfi - hangzott csendesen és színtelenül a földről és a két csontkéz átfogta az edényt és habozás és sietség nélkül emelte a száj magasságáig. Aztán lassan, kimérten kiitta az egészet.
A lovascsapat megdöbbenve, megmeredt figyelemmel nézte a rossz tréfa váratlan végét.
Az ember, aki a mérget kiitta, néhány pillanatig nem változott, de aztán egész teste reszketni kezdett és rövid rángatódzás után, küszködve elvágódott a földön. Még néhányat vonaglott és porszínű teste, mint enyhe domborulat, lágyan odasimult az anyaföldhöz.
A királyfi dacos ajakbiggyesztéssel, keményre feszített nyakkal nézte. Az volt az érzése, hogy ez a három ember csupán azért van a világon, hogy őt bosszantsa. Amit ezen felül érzett, az olyan zavaros volt, olyan kimondhatatlan, hogy hatástalanul lent maradt lelke fenekén.
- Nézd meg, hogy valóban meghalt-e - parancsolta az orvosnak.
- Nincs kétség benne, királyfi. Ne kívánd, hogy testét megérintve, beszennyezzem magam. Aki az én mérgemet megissza, nem élhet.
- Látod Rillava - fordult kesernyés mosollyal az udvarmesterhez - ez az ember meghalt és adósom maradt egy felelettel. Ki az erősebb, én vagy ő?
- Te vagy bizonnyal, királyfi - sietett válaszolni Rillava. - Nem az az erős, aki meghal, hanem aki a halált osztja. De könyörgök, adj parancsot utunk folytatására. Hidd el, semmi jó sem származhat abból, ha erőszakkal beleavatkozunk olyanok sorsába, kik más világban élnek. A királyi sas és földtúró vakondok nem érthetik meg egymást. De ha a sas leszáll a vakondok kotorékjába, lehet, hogy megsérül a szárnya.
- Értem a példázatot, bölcs Rillava, de nincs kedvem megfogadni. Hogy ilyen furcsa szentek is vannak a világon, arra elfelejtettél megtanítani. Most már, hogy az egyiket megöltem, bele akarok nézni a másik kettőnek a veséjébe is. Ha félted sasszárnyadat, vonulj hátra.
Megvető mosollyal illette az ősz mestert, ki végre is meghátrált a királyfi makacssága előtt.
Mahinda izgatott hevességgel fordult a másik nyomorékhoz:
- Neked sem kell az arany? Te is a szennyet szereted és a lusta koldus életet? Hallottam, vannak bogarak, melyek piszokban élnek, de te emberhez hasonlítsz, beszélj, ember vagy valóban?
A kérdezett, ki az egész idő alatt csukott szemmel, lógó fejjel, mozdulatlanul ült a helyén, most felvetette tekintetét és egy pillanatig belenézett a királyfi szemébe. Aztán ismét legördült a nyaka és csak a földre nézett, miközben beszélt:
- Ember és féreg nagyon közeli rokonok, ó királyfi. De ne törődj velünk. Vágtass el innen gyorsan, ha élni akarsz. Te nem adhatsz nekünk semmit. Mi sem adhatunk neked semmit. De elvehetünk egymástól mindketten sokat. Te tőlünk a testi életet, mely nekünk nem kell, mi tőled az élet vakságát, melyben boldog vagy. Szaladj tőlünk, szaladj! Vagy pedig... - megakadt, gondolkodott és egy pillanatra feltekintett - vagy pedig, vesd le királyi ruhádat és ülj ide mellénk.
Nehezen, erőltetve préselte ki az egyes mondatrészeket. Látszott rajta, hogy nagyon rég nem beszélt már.
Mahinda türelmetlenül, gőgös kicsinyléssel hallgatta. Homloka redőkbe árnyolódott, mikor a nyomorék intett és fenyegetett és ajka mosolygott, mikor maga mellé hívogatta, de sem a homloki ború, sem a mosoly nem jött a szívéből ártatlanul. Titokban most már bánta, hogy szeszélye ilyen kalandba vitte, de ha a halottra nézett, kevélysége követelte, hogy igaza legyen. Lehetetlen - zúgott lelkében az ős tagadás - hogy a koldusság jobb legyen, mint a vagyon, a piszok jobb, mint az arany, a halál épp oly kívánatos, mint az élet... Kegyvesztett udvaronc is megissza olykor a mérget - a méreg nem számít...
- Hallgass ide, rokona a férgeknek! - szólt le, vidámságot erőltetve a lóról. - Udvaromnál sokféle bolond jár aranyos köntösben és hizlalja a testét étellel-itallal, de olyan bolondom még nincs, amilyen te vagy. Gyere hozzám, életed végéig ellátlak minden jóval. Vagy ha jobban tetszik, levitetlek szülőfaludba, gazdaggá teszlek és dicsérheted Istenedet emberibb módon. Csak egyet kívánok, ismerd be, hogy társad bolond volt, mikor a mérget megitta. De ha egyiket sem akarod és tovább papolsz az életről és halálról, fegyvereseket állítok melléd, kik gondoskodni fognak, hogy csakugyan ne tégy egyebet, mint várj a halálra. Határozz gyorsan. A választás nem nehéz.
Az ember csendesen bólogatott fejével és gyenge hangja mélyen és szomorúan csengett:
- Nem érthetjük meg egymást, királyfi. Az élet csak így szép... lent a porban... egyedül... meztelenül... Csak egy boldogság van: a béke... a végtelen, örök béke... mely benn vagyon a szívemben... melytől könnyű és meleg a szívem, mint a pihés madár... és édes és illatos, mint a hibiszkusz méze... A végtelen örök béke... mely, szerelmesen, hogy vártam, belopózott előre a szívembe... Kincs, hatalom az élethez tartozik. Az élet harc... Jöjjenek a fegyveresek.
A királyfi szívét mintha láthatatlan ujjak borzolták volna végig. Ezek a váratlan szavak, ez a csendes és mégis szenvedélyes hang! Nem ez volt, amit akart. Jöjjön lárma, fegyvercsörgés, friss, egészséges, férfiúi játék! Elég volt a sírok levegőjéből.
Megszorította térdével paripáját, megmarkolta a kantárszárat és megelégedetten fitogtatta izmait, mikor az ideges ló ágaskodva erőlködött, hogy lovasát elragadja.
- Indulunk rögtön Rillava. Ne búsulj, mindjárt a szabad szél veri arcunkat. Talán jobb lett volna nem megállni, de most már mindegy. Csak még szavamat akarom beváltani. Állíttass négy csatlóst a nyomorék mellé. Legyen kívánsága szerint. Éjjel-nappal felváltva őrködjenek, hogy étel vagy ital ne érintse ajkát. Ha azonban közben megunja a koplalást és elébem kívánkozik, kísérjék hozzám. Azt a harmadik bolondot pedig vitesd a palotámba. Ott akarok később vele beszélni.
Rillava nem helyeselte a parancsokat, beszélni akart, de nem volt ideje hozzá, mert a királyfi az utolsó szónál megeresztette paripája kantárát és a ficánkoló tüzes állat veszett szökéssel vágott neki a napverte sárga mezőknek.
Az ősz udvarmester fejcsóválva nézett fiatal ura után. Aztán kénytelen-kelletlen gyorsan intézkedett. A kíséret nagyobb felét a királyfi után küldte, ő maga pedig ott maradt a parancsokat teljesíteni.
- Jössz önként? vagy megkötözzünk? kérdezte kurtán és mérgesen a sorban a harmadiktól.
- Utolsó akarásom volt, mikor ide ültem. Tégy, amit akarsz. Nem kívánok semmit, felelt szelíden a csontváz.
A szolgák durván és undorodva felkötötték egy lóra.
Az időközben összecsődült tömeg közt zúgás és mozgolódás támadt. Rillava parancsára a csatlósok dárdanyelekkel kitágították a kört.
- Koldusaitok helyett itt hagyjuk az aranyakat. Ha elvonultunk, marjátok, tépjétek érte egymást, mint a kutyák. De most csönd!
Rillava szikrázó sasszeme végignézett a tömegen és a mormolás elült.
Négyen a megkötözött emberrel lépésben útnak eredtek. Rillava pedig a többiekkel vágtatva nyomult a királyfi után.
Az utolsó ló felvert pora még le sem hullott a földre, mikor az éhes tömeg rávetette magát az aranyra. Üvöltve, visítva, csattogó fogakkal hemperegtek a földön és a béke és halál birodalma véres csatatérré változott.
A négy fekete katona, mint négy ércszobor állt a mozdulatlan térdeplő mögött. Irigység, vágy de megvetés is ült arcukon. Az ötödik pedig behunyta szemét és nem látott semmit.
Másnap a királyfi nagy csatajátékokat rendezett.
Harmadnap gazellákat kergetett a pusztán, míg lovak és lovasok kimerülten összeestek.
Valami hajtotta, valami ismeretlen belső tűz, mely fagyos borzongássá változott, mihelyt tétlenül nézte a világot.
Negyedik nap hajnalán, álmatlan éjszaka után, néhány bizalmas szolgájával ellovagolt a tornyos bástyák városa felé.
Ott ült a város kapuja előtt a meztelen koldus, épp úgy, ahogy odahagyta, csak kissé görnyedtebben. Szemei még tüzesebbek, még mélyebbek voltak. Mögötte ott állt szilárdan és mogorván a négy fekete kopjás.
A királyfi néhány percig szótlanul nézte. Kényelmetlenül ült a drágaköves nyeregben, úgy érezte, hogy most nem lóhátról kellene beszélni, hanem suttogva lent a földön. De megemberelte magát és mégis megszólalt:
- Kívánsz-e valamit, szerencsétlen? Nem kísértlek tovább.
Az ember feltekintett, hosszú csontváz-arcából ijesztően és mégis jámboran csillogtak a fehér szemgolyók. Nem felelt. Tekintete rámeredt a királyfira... kebléből mély, süvítő sóhajtás fakadt fel és csendesen megcsóválva fejét, majdnem hangtalanul susogta:
- Köszönöm, köszönöm.
És mintha csak ezt a pillanatot várta volna, teste hirtelen összezsugorodott, kezei kerestek valamit és feje koppanva ütötte meg a földet. A királyfi vad iramban elvágtatott. Palotájába érve kereste a harmadik koldust. Megütközve hallotta, hogy a palota egyik földalatti börtönében van bezárva. Meztelen volt és piszkos, a szolgák jóhiszemű véleménye szerint csak börtönben lehetett a helye.
A királyfi leszállt hozzá a börtönbe.
A boltozatos pince közepén keresztbetett lábakkal, nyugodtan és mélázva ült a fogoly. Mellette egy kancsó víz és egy megkezdett kenyér.
A királyfi kiküldte a szolgákat és leült melléje a kőre. Onnan beszélt hozzá:
- Két társad már meghalt. Én ölettem meg mind a kettőt. Akartam látni, hogy csakugyan szeretik-e a halált. Öregek voltak és nyomorékok, nem szenvedtek sokat. A halál néha valóban megváltás lehet. De te fiatal vagy. Mondd, nem szebb-e a halált büszkén, emelt fővel, az életet élve bevárni, mint elrothadni a piszokban, elsenyvedni szűkölködésben, míg a halál már csak eltemetni valót talál rajtunk? Gyere velem, nézd, barátommá fogadlak. Tanítsd meg az embereket, akik ijedősek és kegyetlenek, mert félnek a haláltól, akik rosszak, mert nagyon szeretik az életet, tanítsd meg őket szeretni a halált. Nem mindenki jön hozzátok, mint én, tanulni. Gyertek ti az emberek közé és tanítsátok a békét, azt a nagy, csodás békét, melytől puha és meleg lesz az emberek szíve s melyet csak akkor ismernek meg, mikor már nem tudnak semmit. Látod, ide jöttem hozzád, leültem melléd, én a királyfi, máris jobb vagyok, mert nem rettegve gondolok a halálra.
Csend lett. A nyirkos boltozatról csattanva hullott le egy vízcsepp. A koldus küszködött a gondolatokkal, melyek hallgatáshoz szokott ajkán nem bírtak megszületni.
- Nem lehet, királyfi. Nem lehet, mondta ki végre. Nem lehet az emberek közé menni. Aki tanít, az már akar. Aki akar, azt az élet viszi, viszi és sodrában nincs megállás, nincs béke, nincs halál se, csak átváltozás. A nap hiába hal meg minden este. Minden reggel újra születik. Mert él, mozog és szórja sugarát. Majd ha egyszer az ég közepén megáll és saját lángjában magát elemészti, akkor jön el számára a nyugalom és az örök béke. Akit az élet meg nem tanít, azt nem tanítja meg senki.
- Talán igazad van. A tanítás nem használ - fűzte tovább gondolatait a királyfi - de mondd, ha valaki útja közepén megáll és megtagadja az életet, nem zavarhatja ki nagy, boldog békéjéből senki és semmi?
- Nem. Senki és semmi - felelt szenvedélyes meggyőződéssel a koldus.
A királyfi tűnődve, mintegy magának beszélt, mikor újra megszólalt:
- Az egyik megitta boldogan a mérget. A másik éhenhalt és boldogan mondta, köszönöm. De a méreg nem fáj és az éhség sem ilyen roncsolt testben. De mi lesz, ha igazi fájdalom jön, kín, mely görcsbe csavarja az izmokat és nem öl? Mondd, mi lesz akkor?
- A test kínja könnyű, ha a lélek nem siratja a test pusztulását... De ki gyötörne valakit, ki mindenről lemondott?
- Ki? Én - szólt a királyfi és fürgén talpra ugrott.
Farkasszemet nézett az aranyos köntösű és a meztelen ember. A kövön ülő lassanként belelátott a királyfi parazsas szemén keresztül fellázadt lelkébe és megadással hajtotta meg fejét.
- Te fogsz jobban szenvedni kettőnk közül, ha kínoztatsz, királyfi. De lelked meg fog tisztulni és talán így van jól.
- Nem félsz a kínoktól? Tüzes vassal fogom égetni testedet. Mondd, hogy félsz és elbocsátlak.
- A kín az életre fog emlékeztetni, tehát nem lesz jó. De rongyokban tépetheted le csontjaimról aszott izmaimat és lelkem boldog békéjét meg nem zavarhatod.
- Ezt akarom éppen látni.
Kiszólt a szolgáknak, kik parancsára rácsos üstben izzó parazsat hoztak. Mialatt a vasak tüzesedtek, keresztbefont karokkal, barázdás sötét homlokkal nézett a tűzbe. Így maradt akkor is, mikor a vas sercegve tapadt az eleven húshoz és a meggyötört ember hörgő panasza hullámosan vonaglott a boltozat alatt.
A pribékek tudományosan, szabályszerűen a lábaknál kezdték a sütögetést. A királyfi hallgatón nézte, mint válik le a csontokról a füstölgő, vékony izomréteg. És nem lépett közbe. A hörgés lassanként nyöszörgéssé csendesedett, a gyenge, kiaszott test alélni kezdett.
Most intett a királyfi. A pribékek hátravonultak. Az ájult ember egy idő múlva kinyitotta szemét. Rémülten megnagyobbodott pupillákkal bámult a mennyezetre. A királyfi féltérdre ereszkedett mellette és várta, míg szemük találkozik.
- Szenvedsz? kérdezte.
Az összeroncsolt ember alig láthatóan, de határozottan rázta a fejét. Szeméből lassanként eltűnt a rémület és arcának sovány izmai visszasimultak a csontokra. Ajka is mozogni kezdett és a királyfi néhány perc múlva szavait is megértette.
- Látod királyfi, senki és semmi!... Boldog vagyok... Meghalok.
De nem halt meg, csak újra elájult.
A királyfi kiküldte a pribékeket és a szolgákat, maga ment a börtön főajtajáig és elvette a kulcsokat.
Aztán visszaült a haldokló mellé.
Nézte annak királyian nyugodt sovány, zöld arcát. Az arcot, amelyre nem volt írva semmi. Sem szenvedés, sem vágy, sem félelem, sem kevélység. Miközben nézte, megjelentek lelki szemei előtt azok az arcok, amelyeket odafönn a világban gyerekkora óta látott. Egy sem volt ilyen. Ragadozók, leselkedők, síró gazellák és vicsorító majmok arcai. Apró kis tavak, melyeket minden hal és minden béka fölkavar, a legkisebb felhőfoszlány beárnyékol, egyetlen napsugár bearanyoz - és a végtelen nagy tenger...
A lágyan omló félhomályban, a nagy üres csendben körülölelte lelkét megfoghatatlan illata annak, amit nem értett, de amiről most már tudta, hogy van: a végtelen, örök béke még itt a földön, a halál előtt és a halál után. Szíve olvadt, melegen szétfolyt testében, mint a balzsam-olaj... nem is volt már teste, csak lágyan csörgedező nagy szíve, mely szét akart folyni, mint a patak, hogy magát megemésztve, felüdítse a sivatagot...
A sötét háttérből a pislogó parazsak pirosan szikráztak, mint éjszakai vérengző tigrisek szemei. Tűz, tigrisek, rubintok, boglárok, csaták és paripák... élet, élet, vak ragyogó élet, szép vagy csakugyan?... A királyfi sóhajtott. Szíve olvadása megállt és színes képek kergetőztek agyában. Aztán visszanézett a méltóságos, nyugodt arcra és a mély, égetett sebekre és a színes képek szétfoszlottak, mint a szivárvány, melyet felszív a nap. Gyerekjátékok! Gondtalan, szívtelen bohó gyermekek játékai. De kinek van kedve férfiszívvel játszani?
A zsarátnok pernyét szitálva halkan megroppant. A királyfi undorral gondolt a pribékekre, undorral a boltozat fölött sürgő ragyogó, céltalan jövés-menésre és irtózott a gondolattól, hogy valaki jöhet és ezt a csodás, békés magányosságot megzavarhatja.
A rács nyílásai között kiesett egy diónyi parázsdarab és odagurult a királyfi lábához. A királyfi mosolyogva felvette és tenyerére helyezte. A parázs szürkült, zsugorodott és a királyfi tartotta. Csodálkozott, hogy nem érez jóformán semmit. Nem fájt jobban, mint a tűszúrás.
- Kihűlt már - gondolta és elhajította.
Aztán bámulva nézte a tenyerén maradt mély, roncsolt sebet.
- Élsz még? Hallod-e? - rázta meg láztól vacogó fogakkal a haldoklót, ki újra kinyitotta szemét.
- Nézd, parazsat tettem a tenyeremre és nem fájt. Nem tudok felmenni innen. Irtózom a fénytől és az emberektől. Nem kívánom palotámat, ékszereimet, asszonyaimat, még lovamat se. Mit csináljak?
A haldokló nyitogatta száját, erőlködött, keble emelkedett és süllyedt és nagy nehezen néhány hang elröppent ajkáról. A királyfi csak ennyit értett meg:
- Béke...
A szemek ismét bezárultak, az arcon ismét rendbe illeszkedtek a redők és a csend felelt.
A királyfi ült és hallgatta a csendet.
A haldokló nap vörös sugarai, amint benyilaztak a szűk börtönablakon, ott találták még mindig ülve változatlanul és mozdulatlanul.
A másik már halott volt.
Mikor teljesen sötét lett, a királyfi felállt. Levetette gyöngyös turbánját, drágaköves saruját, selyem köntösét. Levetkezett meztelenre.
Aztán gyengéden lehámozta a halottról a szennyes ágyékrongyot, felövezte saját testére és megcsókolva a halottat, elindult a kijárat felé. A sötétségben rejtőzködve, lopva osont ki a palota egyik hátsó kapuján. Kiérve a városból, nekivágott egyenesen a sivár mezőknek. Tudta merre kell menni.
Soha ilyen könnyűnek nem érezte magát. Fiatal testét, amely először járt mezítelen a szabadban, átjárta a langyos esti szél, mintha teste nem is lett volna és minden vágyat, hatalmat, gondot és félelmet levetkezett szíve játékosan, mint a madár csapongott előtte.
A királyfi eltűnt és a tornyos bástyák városa előtt némán és boldogan várta a halált egy új koldus.