Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 6. szám · / · Figyelő · / · Babits Mihály: Megjegyzések Földessy Ady-könyvére

Paizs Ödön: A magyar kultúra harca Nyugatmagyarországon

A "Nyugat" egyik múlt esztendei számában vázolni próbáltan a magyar kultúra harcát a megszállott Felvidéken és azt vizsgálgattam, hogy az ország integritásáért vívott harcainkban mennyire lehet segítségünkre a mi drága nyelvünk. Mostanában Nyugatmagyarországon jártam és megkíséreltem feltenni ugyanazt a szemüveget.

A Felvidéken csak jó tapasztalataim voltak, míg Nyugatmagyarországon megremegett a lelkem. Azzal tisztában kell lennünk, ha Nyugatmagyarországot bármilyen rövid időre elszakítják tőlünk, akkor örökre le kell mondanunk róla. A Felvidéken hiába erőlködnek a csehek, Erdélyben a románok, a délvidéken a szerbek, mohóságuk megtörik a magyar kultúra erős bástyáján, ott mindenütt él a magyar gondolat. Rövidebb vagy hosszabb ideig tartó megpróbáltatásról lehet csak szó, ezeket az országrészeket csak lemetélhették rólunk, de az új homonkulusz-országokhoz nem tudták odaragasztani. Nyugatmagyarországról nem beszélhetünk ilyen nyugodt biztonsággal. Ha ez a földterület egyszer belekerül a nagy német kultúrtengerbe, a kis szigetecskén átcsapnak a hullámok és nincs többé feltámadás. Nem szabad egy pillanatra sem elfelejteni, hogy amíg hivatalosan a vergődő, feloszlásnak indult politikai hullához, Ausztria kadáveréhez való csatlakozásról beszélünk, addig az igazság szerint az ország egy darabja a nagy német kultúregység vérkeringésébe kerülne és néhány esztendő alatt a most még idegen test teljesen felszívódna.

Hiába ámítjuk magunkat, a határmenti falvakban már sok ember gomblyukában kivirít a búzakalász, a nagy német birodalomhoz való csatlakozás híveinek nyílt-titkos jelvénye. A kis házikókban Vilmos császár arcképe hódít. A tragikum mindig megkapja a nagy tömegek lelkét. Ha a császár ma is imperátor lenne, nem tudna olyan legendásan harcolni az egységért. Akkor politikai nyilatkozatai inkább kötnék meg emberei kezét, míg így hívei korlátok nélkül, zavartalanul száguldhatnak a fantázia szárnyain.

Külpolitikánknak egyetlen helyes célja csak az lehet, hogy minél több szállal fűzzük a magyarsághoz ezt a vidéket. Sopron és vidéke érzelmeiben, politikailag lehet Magyarországhoz hű - mint ahogy ez is az igazság -, de kultúrája inkább német, mint magyar. Ennek eddig meg is volt a maga oka, amely azonban már megszűnt. Közel volt Bécs és az osztrák császárváros ragyogása messzire vetette fényét. Egy nagy birodalomnak volt a puha székhelye, ahol felhalmoztak minden kincset, ami valamennyi tartományban termett. Budapest akkor hiába próbált rivalizálni. Ma az élet egészséges gyökerei inkább Budapesten kapaszkodnak a földbe. Régebben határsorompó sem volt Bécs felé, ma rövidebb az út Pest felé...

Sopron nem parvenü város, múltja tizenhárom próbás. Régi apró házai Nürnbergbe lopnak bennünket, a magyar Alföld ide nagyon-nagyon messze van. A nagy távolságot egy idevalósi bennszülött húzta meg, amikor felsóhajtott: "Uram, nincs nekünk semmi bajunk a magyarokkal, csak az anyanyelvünkön, németül tanulhatnának a gyermekek az iskolában..." A helyzet színezésére még hozzáfűzte: "A harctérről írtak haza a fiúk magyarul, vagy magyar betűkkel németül. Az öreg szülék nem tudtak eligazodni az íráson." Eddigi politikánknak ez az öntudatlan kritikája nagyon bántott, de egyúttal irányt mutatott a helyes út felé. Az nem elég, ha az iskolákban minden igyekezettel magyarul tanítottak, arról kell gondoskodni, hogy a magyar kultúra a vérébe menjen át minden embernek.

Szomorúan állapíthatjuk meg, hogy a magyar irodalomnak alig van valami kapcsolata Sopronnal. Ezen feltétlenül változtatni kell. Azt természetesen nem fogadhatom el "irodalmi kapcsolatnak", hogy Gyóni Géza mint rosszul fizetett redaktor egy hónapos szobában rövid ideig itt nyomorgott és halála után kikotorták emlékét, sőt a házikó fala még emléktáblát is kapott. Nem lehet eltagadni, olvasnak most is itt magyar könyveket - németet többet - de téma és érzelemközösség nincs valami sok az író és az olvasó között.

Talán a múltba mehetnénk vissza. Egy-két régi protestáns pap-költőt még csak kiáshatnánk a feledésből, akik a teológia tanárai voltak, de a közönséggel való kapcsolatuk még a maguk korában sem volt valami erős. Van magyar irodalmi társaság is. Hat-nyolc taggal kezdte, eddig nem nagyon mozogtak, de most az érdeklődés a kör felé lendült. Minden módon, minden eszközzel meg kell csinálni a magyar irodalommal való közvetlen kapcsolatot.

Meg kell könnyíteni minden érintkezést az ország népével. Ha áldozatba is kerül, ennek a vidéknek legyen a legjobb közlekedési kapcsolata Budapesttel, az újságok és a könyvek minden akadály nélkül induljanak meg hódító útjukra. Hihetetlen, hogy utazásaim közben mennyi mindenféle propagandára bukkantam, csak kultúrpropagandát nem találtam sehol.

Vannak magyar újságok, de nem valami kiválóak. A nagynémetek már minden anyagi áldozattal egy nagy újságlepedőn terjesztik elveiket. Az osztrákok "Burgenland"-jukról díszmunkát adtak ki, amelyben a soproniak hiúságát legyezgetik, mi pedig aluszunk.

Ugyanezt mondhatnám el a színházról. Amikor ott voltam, épp valami rossz operettet játszottak. A hátam mögött valaki szidta az előadást. A barátja keserűen akart más véleményt kicsiszolni belőle: "Legalább mégis magyar szó! Becsüljük meg! Eddig tíz hónapig hallottuk, de ha az osztrákok idejönnének, legfeljebb két hónapig lehetne benne részünk!"