Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 6. szám · / · Figyelő · / · Babits Mihály: Megjegyzések Földessy Ady-könyvére

Kosztolányi Dezső: Rabok

Tíz elbeszélését adja ki Földi Mihály. Két regénye után azzal a műfajjal jelentkezik, mellyel feltűnt nagyon fiatal korában. Nekem legkedvesebb és leginkább tetsző - eszközök, művészi megoldás tekintetében - a "Szép Karcsi" című, mely úgyszólván egész kötetét jellemzi és pontosságával, biztos vonalvezetésével a többször említett "Peterzilka bácsi"-val vetekszik, azzal az elbeszélésével, melyhez hasonló csak igen kevés termett a magyar irodalomban. Egy öregedő parádéskocsis lelki rajza ez. "Orra bunkószerűen kidagad arcából és kékes rögökkel van teli... néha már elfárad, ha egy kedves vendégét emeli az ő sajátos előkelőségével kocsijába... a szeme néha vérbe borul, ha egy ostorrándítása hajtás közben - bizony - már nem cserdül éles sikollyal... Kár, hogy az a két szeme, amely nemrég oly finom hanyagsággal szúrta át a fényt, most így délfelé kocsonyás létől zavarosodik s hogy még nézi a világot, de már nem látja..." Ezekkel az egyszerű szavakkal az író egy idegen életet bűvöl elénk s ennek apró történéseibe oly önzetlen, magafelejtkezett szeretettel mélyed bele, melyre csak igazi és mély írói tehetség képes. Az őszülő, legénykedő kocsis utolsó kalandját látjuk, a vénség előtt. Egy szemrevaló leánnyal kezd ki, a szép Pólival, aki a bak e még mindig hódító gavallérját - évődés közben - arra figyelmezteti, hogy már lejárt ideje. Karcsi egy ízben fölveszi a széplányt kocsijába és kiviszi a városon kívül, neki ereszti a lovakat, melyek elragadnak, úgy vágtatnak, hogy majdnem fölfordítják mindkettejüket, csak a rendőr állítja meg őket. A kocsis kajánul leteszi a leányt, künn a mezőn és öreglegényesen, víg ostorpattogással hazahajt. Az elbeszélésben nem történik egyéb. De az alakok annyira élnek, hogy a természet erejével hatnak ránk. Ez a művészet azon a realizmuson épül, mely bármily célra is tör később és bármily irányba is hajlik el, minden művészet alapja, az írói tudás záloga, kizárója a csalásnak és szemfényvesztésnek. Maga az elbeszélés - az öregedő férfi rohanása az ifjúság felé - erősen jelképes, de ezt mi olvasók érezzük, mi vonjuk le a tanulságot, az író egy kimondott szóval se céloz erre. Érdekes, hogy Földi Mihály, aki különösen regényeiben szeret eszmei, társadalmi és bölcseleti magasban lebegni, kis rajzaiban a földön jár s akkor alkot legtökéletesebbet s leglelkibbet, mikor egy embert hideg figyelemmel ír le, mint egy tárgyat. A messzelátó, mely csillagokat keresett az űrben, közeli arcra rögződik s megmutatja minden ráncát, foltját, szemölcsét. Stílje öntudatos, de ösztönös is. Amint egy-egy megállapítását ismétli, engedve a valóság-érzés babonás parancsának, abban részvét, alázat és humor van. Fölösleges szót sohase mond és sokszor hallgatással beszél. Ő tudja azt, amit Jules Renard, az írásművészet mestere ajánlott egy fiatal írónak, egy most nyilvánosságra került levelében. "Ön - szól a francia író - azt írta nagy zavar. Kérem, tegye egymás mellé e két kifejezést:

zavar

nagy zavar

s döntse el, melyik több."