Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 6. szám · / · Figyelő · / · Babits Mihály: Megjegyzések Földessy Ady-könyvére
Földessyt megbotránkoztatja, hogy én Ady jambusairól azt mondom, hogy nagyon gyakran elég gyengék.
- Mi lesz ebben a megállapításban az Ady-sorok "fülbe-mászó" muzsikájából? - kérdezi. Két dolgot felejt el. Az egyik, hogy ha Ady sorairól azt mondjuk, fülbemászók, nagyon ritkán gondolunk éppen a verscsengésre. Horváth Jánosnak igaza van, hogy e sorok "egy meg-megújuló hallucináció makacsságával üldöznek, fülünkbe csengenek" stb. - csakhogy ennek a titka sokkal inkább rejlik a szavak értelmének szuggesztív erejében, mint a vers csengésében. (Nem igaz tehát, hogy Horváth ellentmond önmagának, mikor "diszkrétül érvényesülő" zenéről beszél.) -
De másrészről: a fülbemászó zenét talán az ütemek merev szabályossága hozza létre? Szó sincs róla: az édes és leghibátlanabb zene éppen az ezer apró szabálytalanságból szűrődhetik össze, melyek mögött a sejtett ideális vers-téma csak azt a szerepet játssza, amit a láthatatlan és szilárd csontváz a pihegő és változó körvonalú eleven hús mögött. Mindenki tudja például - legalább minden költő tudja - hogy a jambusi sor első lábának nemcsak hogy nem kell tiszta jambusnak lenni, sőt éppen a legszebb jambusi sorok közé tartoznak azok, amelyek trochaeussal kezdődnek. Ezért a szabálytalanságért nem kell Adyig menni, a legklasszikusabbaknál is megvan ez (pl. Aranynál, találomra:
[*]
Csönd van és csöndben barangolok én
E kis Quignol-országocskán keresztül
Hol füröszt mindent piszkos, őszi ár
S ömlik a könny nádasgunyhó-ereszbül...
Hát mi az ördög ez, ha nem a legorthodoxabb jambus?