Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 6. szám · / · Tersánszky J. Jenő: Rossz szomszédok

Tersánszky J. Jenő: Rossz szomszédok
Regény
6. folytatás

A próbák, a plébánia nagytermében folytak.

Együtt voltak már az összes résztvevők, mikor Feladlak úr hegedűtokjával s percnyi pontossággal a kitűzött órára bekopogott.

Finci káplán örömmel sietett eléje s maga vette el Feladlak úr hegedűtokját, hogy egy székre tegye. Aztán kissé illemtanárias kellemmel fordult a jelenvoltak felé.

- Hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy bemutassam maguknak új művészünket, Feladlak urat.

Feladlak úr a jelenlevők nagyobb részét így is többé-kevésbé ismerte s miután a férfiak barátságosan bólintottak s a hölgyek szívélyesen mosolyogtak, ezzel el is lett volna intézve a tömegbemutatkozás s befogadás s Feladlak úr állványához mehetett volna, hogy mindjárt a tárgyra térjen. Igen, ha a legközelebb álló nő félre nem érti mozdulatát s nyájasan kezét nem nyújtja. Erre persze Feladlak úrnak sorban le kellett kezelnie.

Szükségtelen itt minden jelenlevő hosszadalmas ki és miléte. Ott volt a két zene- s énekkedvelő Choretkó kisasszony. Egyik még polgári iskolás lányka, a másik, jellemére a legvirgoncabb, legnyelvesebb s legkacérabb mind közül. Ott volt egy hirtelenbarna, nemrég elvált asszony, oly eleven s hamis szemekkel, mint a fekete rigóé. Még hangja s mozdulatai is e kedves madáréinak feleltek meg. Lujzinak hívták mindazok, akik nem nagyságosasszonyomnak. Ott volt Mike Pál egy sarokban ülve s gordonkáját térdére fektetve. Ott állt Angyalossi Terike, kissé külön a többiektől a harmonium mellett, kezében egy kottalappal. Ott voltak végezetül a műkedvelő tagokon kívül két fogadott s fizetett trombitás a helyi rezesbandából.

Finci káplán nyomon követte Feladlak urat, kedvességeket hadarva kölcsönösen az ismerkedőknek.

Mikor aztán Feladlak úr a kezelésekkel Angyalossi Terikéhez érkezett, az kissé elpirult s valahogy a szükségesnél korábban biccentett fejével. Ám Feladlak úr meghajlásával egyidejűleg nem látta a más nők által bátran eléje nyújtott kezet. Csupán a nyújtás valami félénk szándékát. És így Feladlak úr illemtudóan maga mögé lógatva karjait, pillanathosszig tétovában volt. Míg ugyanakkor a káplán, aki előzőleg egy másik hölgy kérdésére figyelt és felelt még, egész jóhiszeműleg, hogy Feladlak úr már Angyalossi Terikénél is végzett az ismerkedéssel, karon csípte Feladlak urat s állványához vezette. Hátra csak a két fogadott s fizetett trombitások lettek volna ugyanis, kiket elégséges volt egy fejbólintással is tudomásul venni.

Nem is valószínű, hogy valaki a jelenvoltak közül jelentőséget tulajdonított volna annak, vagy hogy egyáltalán megfigyelte volna, miképp Feladlak úr Angyalossi Terikénél csupán egy meghajlással maradt. Ámbár női szemek. Kivált a Choretkó lányokéi! Mindegy. Való az, hogy Feladlak urat szerfölött bántotta ez újabb eset.

Szórakozottan hallgatta a káplán utasításait a hangjegyfüzet előtt, mely állapotát csak növelték az olykor ráfüggesztett s általa visszaküldött női pillantások. Végül is vállalkozott első olvasásra belejátszani a karba.

Ez alatt azonban így évődött magában Feladlak úr.

Hát hibáztatni, most alig hibáztathatja magát. Hisz előre kezet nem neki illett nyújtani. De meg kellett volna legalább hamarabb mozdítania. Mert, hogy a kislány nem nyújtotta, az nem volt afféle visszaadott kölcsön a tegnap elmulasztott kalapemelintésért, az kétségtelen. Az félénkség, vagy járatlanság volt a kislány részéről, jól látszott. Ostoba, bosszantó véletlen! Tegnap nem köszönti az utcán. Itt meg éppúgy tűnt, mintha egy sorba helyezné őt a két trombitásokkal. Minek veheti ezt? Hülyeségnek? Uborkafára kapott gőgnek? Föltétlen helyre kell ütni az ügyet! Csak most már a lányka kérjen a barátságból, ezek után.

Megkezdődött a próba.

Feladlak urat elfoglalta a kottájára való figyelem s némileg mentesítette kelletlen gondolataitól a káplán elismerése hibátlan játéka fölött. Hősileg igazgatta meg gallérjában a hegedűje alá tettzsebkendőt s igyekezett mentül művészibb s könnyedebb kéztartással fogni vonóját. Csak lopva pillogott időnként Angyalossi Terike felé. Oly bájos jószág volt. Annyira elütött viselkedése a többi, hivalkodó biztos s fecsegő nőkétől. Bármire elpirult.

- Ácsi, ácsi, ácsi! - oszlatta szét a káplán unos-untalan a hangokat s intette le a túlbuzgókat, mit fojtott női vihogás követett. Mike Pál már az ablakon kibámulva húzogatta vonóját gordonkáján, béketűrően.

Most újra belefogtak egy részletbe. Utána néhány pillanatig csönd lett.

Feladlak úr mintegy akkor vette észre először a szobát. Nehézkes bolthajtásait, ósdi bútorait, szőnyegeit, képeit, száraz füzérekkel körültűzködve s szobrait csináltvirág koszorúkkal nyakukban. Egy fából faragott fehér Jézust, mely rézsút függött alá barna keresztjén. A nyugvó nap az ablakon át épp lábaira esett, mintha melengetni iparkodnék az elgyötört tagokat, miken a festett vércseppek szinte elevenre váltak a fényben. És e hamvasszürke környezetben tarka, világos színekben nők, sötétebbekben férfiak s különös alakzataikkal hangszerek, valahogy épp oly élők mint megszólaltatóik, minthogy imént hallgattak el s most minden hallgat s mozdulatlan.

Feladlak úrban valami furcsa érzés suhant keresztül, mintha egy egész más valóság igézetéből ocsúdnék egy pillanatra s valódi valóságra. De mi őrjítő furcsaság e valóság?

Ki nem figyelt meg már madárrajt nagyon-nagyon magasban, amint nap ellen szállva egy pillanatra láthatóvá válik s már újra nincs, csak tovakavargó szürkeség. Ilyen ez.

Valaki elköhintette magát s a köhintésre megint mozgássá, hangokká, hangolássá, egy délutáni zeneórává vált a terem.

A zenészek felállása körül találtatott valami hiba. A vonósokat áttelepítették helyükről, hogy közvetlen a nők mögé kerültek. A káplán körülpillantott s felemelte pálcáját.

- Tessék, kezdjük!

A következő részlet Angyalossi Terike egy magánszámával kezdődött. De mielőtt a káplán lecsapott volna pálcájával, eszébe jutott még valami útbaigazítni való a két trombitások számára s előbb odament hozzájuk.

Ugyanakkor Angyalossi Terike, nyilván amúgy sem kis izgalommal lévén a magánszólam előtt, még azzal sem volt tisztában, vajon azt kezdik-e, vagy az előbbi részletet ismétlik meg? Azért kissé idegesen fordult legközelebbi szomszédja, a nagyobbik Choretkó lányhoz.

- Még egyszer az előbbit? Vagy tovább megyünk? - kérdezte.

A nagyobbik Choretkó lány, félig hátrafordulva, éppen az iránt érdeklődött Feladlak úrnál, hol végezte a tánciskolát? És Angyalossi Terike megszólítására megfordult ugyan, de aztán csak végigmérte a kérdezőt s válaszra sem méltatta.

- Pont éntőlem kérdi - jegyezte meg Feladlak úrnak.

Angyalossi Terike egészen belevörösödött. Talán nem is ehhez a Choretkó lányhoz akart szólni, hanem a kisebbhez, kivel együtt járt a polgáriba s csak a hirtelen szorultság késztette őt.

De e kis esetet észrevette Mike Pál is a sarokból. Fölkelt s odament.

- Igen, itt folytatjuk kicsi Nagysám - tette ujját a kottalapra. - Kérdje csak mindig tőlem, én szívesen megmutatom.

Azzal Mike Pál visszaült gordonkája mellé.

Feladlak úr minderre úgy tett, sőt legszívesebben maga előtt is úgy tett volna, mintha mit sem látott volna. Különben is eléggé gondja volt, hogy most mindjárt be kellett majd vallania a Choretkó kisasszonynak, miképp egyáltalán nem végzett tánctanfolyamot. Na legalább e kelletlen vallomástól szabadult meg a következőkkel.

Ugyanis, a nagyobbik Choretkó lány, utánozhatatlan pillantást emelve Mike Pálra, kissé bizalmasabban így szólt Feladlak úrhoz.

- Igazán nem értem Finci káplánt, hogy hozta ezt közénk! - s itt szeme Angyalossi Terikére utalt. - Hogy jó kereszténynek nem szabad lenéznie felebarátját, meg különben is egy énekkar nem magántársaság s ilyeneket ad be nekünk. No! pedig ha neki, meg egyeseknek mindegy, nekünk bizony nem a kicsi nagysám. Kuvik nagysám!

- Kuvik nagysám! - vette át e fura nevet egy másik hang a csoportból. - Kuvik nagysám! - ismételte egy harmadik. - Kuvik nagysám! Kuvik nagysám! - terjedt ajkról-ajkra halk vihogás s pillantgatás közepett. - Kuvik nagysám! Kuvik nagysám!

A káplán fölemelt pálcája vetette végét e kis mozzanatnak.

- Tehát hölgyeim és uraim!

Nos, az elhangzott magánbetétecske mégis a káplán eszélyességét igazolta a kis kiközösített mellett.

Kuvik nagysám hangja nem volt holmi csarnokokat betöltő visongás, de tiszta és elbájoló, mint az első fényen a fecskecsicsergés. S a gordonka ujjongva vette át szólamát, akár ha a szellő csalithoz érkezik.

Egy valaki kockáztatta meg csupán tetszését nyilvánítani, a nemrég elvált asszony.

- Aranyos volt, úgy éljek - szólt. - Ha így megy a misén is még megtapsolják magukat.

E szavak Mikéhez voltak intézve ugyan, de nyilvánvalóan inkább a kis kinézettet illették. A nagyobbik Choretkó lány súgta is mindjárt Feladlak úrnak, hogy hiszen méltó pártfogóra akadt a Kuvik.

- Haragszom! - szólt a pap. - Így beszélni a szent miséről. De a mosoly szemeiből egész más kedélyhangulatról tanúskodott.

A próbának vége volt.

A társaság aszerint oszlott kis csoportokba, amily irányban voltak távozandók. Minek értelmében Feladlak úrnak a Choretkó lányokhoz kellett csatlakoznia, Mike Pálnak szokott, mondani hivatalos kíséretével együtt.

Az utcán kis távolban ott tipegett elöl Kuvik nagysám. Ezúttal egyedül. De Feladlak úr aligha fájlalta a cserét. Önérzettel s lehetőleg kecsesen haladt a nők oldalán. Hisz bevallhatni, hogy voltaképp ez első ízben történt életében.

A csevegés természetesen Kuvik nagysámra is rátért újra s egyszer csak beleszólt Mike Pál is.

- Nagyon dicséretes, hogy megválogatják társaságukat - mondta -, egyet azonban nem kell elfelejteni, hogy a szívélyesség mindenha kötelező marad azért, kivált valódi úrilányoknál. Nem is szólva, hogy bizonyos ügyekről nem is illenék tudniuk, kivált valódi úrilányoknak. Az igazság végül az, hogy egy különben bájos s szerény gyermeket nem lehet felelőssé tenni származási foltokért, még valódi úrilányoknak sem.

- Ne papoljon tata! - torkolta le Mikét a Choretkó lányok legvirgoncabbja. - Maga, jól tudjuk, szerelmes a Kuvikba barátjával, Fincivel együtt.

- Örülök, hogy észrevette - válaszolt Mike s többé nem avatkozott a csacsogásba.

*

Ó tavaszi megújhodás jelképe, feltámadás ünnepsége, mily örökszép vagy ősi ékeidben! Mily megkapó s mily fölemelő csak látványul, hangulatul, még ha nem is telíted már a gyermeki káprázatokkal lelkünk.

Amint a templom félhomályában, a mormogó hívek fölött fölharsan a resurrexit s az orgona megeresztett sípokkal zúg rá s az ének ujjongón zeng rá, bizonyságára s dicsőségére a halálon győzedelmeskedett emberistennek.

Amint a sokaság megindul a kitárt kapukon át a szabadba s csilingelés, zászlók, tömjén s zsolozsmák közepett tarkán s lassan vonul tova a tavaszi napnyugtában, terebély, rügyeiket bontogató iharfák alatt.

Amint örök ábrándok s vigaszok lengenek meg színekben, hangokban, illatokban s a megcsúfolt jóság diadalmat ül a gonoszon s nyomorún, ha csupán pillanatok hiedelmeiben is.

*

A föltámadásra Feladlak úr együtt ment nagybátyjával. Darabonth Károly ezt éppúgy elvárta öccsétől, mint hogy keresztvetés nélkül nem nyúl az ebédhez. És Feladlak úr, ha külsőségeket betartott, hite felől alig kérdezte meg önmagát, miként ez életre teremtettek és tetterősek sajátja. Kisebb-nagyobb szorongatásokkor fölfohászkodott a magasságokba különben feledte.

Hát most is ott haladtak Darabonth Károly s Feladlak úr a körmenetben, födetlen s alászegett fővel, míg csak az vissza nem tért a templomhoz. Akkor kiálltak belőle s föltették fövegeik.

Nem messze, egy fatörzs körül álldogáltak néhányan a nagymosoda tagjaiból. Köztük Mike Pál is, szokásaként nem sok szót szaporítva.

Mike Pál s Darabonth Károly kezdettől fogva jó barátságot tartottak. A gyakornok szerette az öreg urat, mint ahogy valaki egy díszes, zsúfolt, értékes, de rendetlen lakás helyett olykor jobb találja magát egy üresebb, ridegebb, de tisztább s rendesebben.

Mikor az öreg úr s öccse a társasághoz léptek, ott épp egy fiatal úr beszélt s nyilván már előbbről keletkezett vitához kapcsolta a következőket.

- Mert tekintsük csak uraim, ha egy vadembert látok vasárnapijában, ugyebár megmosolygom. Holott tessék! Itt ment előttünk egy ember kékben, zöldben, lilában, ehhez csilingelnek, füstölnek, szokatlan mozdulatokat visznek véghez, szokatlan igéket hallatnak s ezt mégis komolyan nézem végig, legalább is mosolyognom nem jön rajta. Pedig kérdezhetem, mi különbség mindez s amaz ugrándozás közt, mit a nagyszellem bálványa körül végeznek?

Senki sem szólt. Ez csak megerősítette a fiatalembert hevében s hiedelmében, hogy sosem hallott eszméket hánytorgat s így folytatta.

- De ez még csupán kívülről vizsgálva. Vizsgáljuk csak belülről. Itt ment egy ember, kinek kenyere voltaképp örökös képmutatás, mégis fölháborodást okozna, ha csak párhuzamba is mernénk állítani egy színésszel. Mert hogy sokkal eszesebb és mert sokkal több alkalma van elmélkedésekre, semhogy egy szemernyi hite lehetne, ki kétkedhet?

Erre már többen is akarnak szólni. De váratlan mindet megelőzte Mike Pál. Ráhagyták tehát.

- Kedves Uram - szólt - ne haragudjék, de nem egészen értem Önt. Ha már oly felülről szemléli az emberi gyarlóságokat, akkor miért nem veszi őket együvé, azaz miért hagyja ki belőle azokéit is mindjárt, kik, mit Ön is, nem hódolnak holmi nevetséges babonáknak? Miért nem szól így: az élet, teljesen ismeretlen indokokból, e bolygón, önnönmagára eszmélve egyik alakulatában, az emberben, rémületében, elhagyatottságában s nyomorúságában, okáért, céljáért s irányáért fürkész s sóvárog. Hogy milyen eredménnyel? Minek menni példákért a vadakhoz, vagy akár az ázalagok metélőihez s kotyvasztóihoz. Kérdezze Ön meg csak itt, e pillanatban, önmagát, mi az, hogy itt áll, hogy szól, hogy érez, hogy él, hogy ezt mind tudja, mégis mi ez? Mi az, hogy ért? Mi az, hogy: Én?! Aztán mosolyogjon ezen is. Mert mit kérdez, mit keres és miért keres? Talán vigaszt keresne valami őrjítő értelmetlenség elől, nemde? Nos, mi is marad? Csak ez marad s csakis ez a fontos: a vigasz! Ha nem babonákban s tévhiedelmekben, ábrándokban, élvekben s találgatásokban, akkor más őrületekben. De mit akar Ön akkor mástól s másoktól, ha nekik ez megvan s Ön helyette semmit sem tud adni nekik. Mit akar Ön tőlem, ha én abban találom vigaszom, hogy keresztet vetek, a másiktól, ha mellét üti, a harmadiktól aki kolompol, füstöl, vagy ugrál, a negyediktől, aki a tébollyal néz farkasszemet azon, hogy mi az, hogy a tébollyal néz farkasszemet, mert él s ez rettenetesen értelmetlen? Hát így együtt talán inkább lehet mosolyogni mindezen. Berzenkedni azonban emberi gyarlóságokon, mintegy önnönmagunk felől nyugalomban, persze, persze, ez kedély, önbizalom, de főleg jóhiszeműség dolga. Így, megengedem, tökéletes igaza is lehet Önnek. Ért engem? Nonono! esze ágában sincs!

Itt Mike Pál furcsát s rövidet határozott, valahogy inkább magának.

- Kissé bekaptál öreg! - ütötte őt hátba valaki barátságosan. - Nagyon beszédes vagy máma.

De épp jött a káplán a társaság felé s ez véget szakított a vitának.

A káplán Mike Pálért s Feladlak úrért jött, amint előzetes megbeszélés szerint még egy utolsó próbát voltak tartandók a zenekar azon tagjai, kiknek magán számaik voltak. Így Mikén s Feladlak úron kívül Kuvik nagysám s a nemrég elvált asszony.

A káplán hívására azonban Darabonth Károly is velük tartott s Mike, Feladlak úrral már el is indultak előre.

- Néha oly boldog vagyok, hogy utálni tudom magam - szólt egyszerre Mike. - Utálni, mert bosszantó. Sem elő nem idézhetem, sem meg nem gátolhatom ezt az állapotot. Épp oly független énemtől, akár az időváltozás, holott gyökeréig áthatja. Hisz van is erre egy szép népi kiszólás: Örül, mint a bolond a fülének. Bolond tényleg. Mit mondjak Önnek? Lehetett valaha valamily nagyon hév vágyam. Lehet szó nőről, lehet törekvésről, lehet akármiről, igaz, hovatovább minél kevesebb. Mindegy! szóval volt és tegyük teljesedett. Erre következett volna? Nos úgy-e, ez az állapot. Csakhogy alig következik. Így, tisztán sosem következett. Soha. Esetleg zavarta tudomisén mi. De hát akkor nem jogos-e eleve lemondani minden küszködésről? Hisz miért teszünk mindent, miért élünk, mondani, nem ezért az állapotért? Ezért, mely elbujkál előlem, ha keresem s jön, ha nem várom. Egyszerűen belém áll, egész következetlen. Meglehet egy kellemetlenség hozza s akkor sem tehetek ellene. Mondhatom magamnak: szerencsétlen! hisz úgy meg kell majd fizetned az ellenkező véglettel, hogy belegebedsz! Nincs hatása. Rajtam van. Csupa furcsa, érdekes, megható, mulatságos s színes minden, amire gondolok, amit hallok, látok. Elhiheti, ha mondom, hogy imént könny szorult torkomba, mikor a resurrexit-et hallottam. Előbb kiviszik aljas gonosztevőként legnagyobb vigasztalójuk, mindegy! áltatójuk! hogy aztán éppúgy akasszák személyére minden álmuk s fohászuk s nyomoruk, mint bitójára füzéreiket. De mit hadarok itt össze kartárs úrnak selejtes badarságokat a világ legmindennapibb jelenségeiről. Neuraszténia, alkoholméregezésekkel súlyosbítva. No mindegy, azért ezek pocsék szavak. Hanem itt vagyunk.

A plébániánál bevárták követőiket s azalatt a hölgyek is megérkeztek.

A terem levegője fesztelenebb volt a rendesnél s barátságosabb. Valahogy mondjuk affélét érzett: magunk közt vagyunk. Különösen a nemrég elvált asszony volt pajkos kedvében. A káplán likőrt hozott, cigarettával kínálta a férfiakat s cukorkákkal a nőket. Az átvett zeneszámok pedig tökéletes hatással s lendülettel hangzottak el egyig.

Darabonth Károly tetszésében valóban olyas mozdulatot csinált, mintha tapsolni akarna.

- Nem megmondtam! - kacagott a nemrég elvált asszony. Aztán szájába dugva egyet a káplán nyalánkságaiból megjegyezte. - Hallja Fincike, ezeknek a habcsókoknak csakugyan olyan nem-e-világból-való ízük van. De még ne kezdjen korholni, mert még egyebet is akarok mondani - s ezzel a nemrég elvált asszony az egész társasághoz fordulva így folytatta. - Nem tudom, az ördög incselkedik velem ma, de nem vették észre maguk is, hogy amit én énekelek, annyira hasonlít ehhez a dalhoz, hogy imént nem sok híja így énekeltem tovább.

Itt a nemrég elvált asszony dúdolni kezdve a szent éneket, dallamából átsiklott egy közkedvelt románcba, mely természetesen szerelmi bánatról s csalódásról zokogott. Ám ugyanazt egyszerre csak Kuvik nagysám is elkezdte zümmögni.

- Hogy van? hogy van? - nyúlt egész váratlan Mike Pál gordonkájáért, furcsa kedvre kapva s megzengette a húrokat.

A két nő erre hangosabban, szívesebben s szöveggel kezdett dalolni.

Semmi sem hatott volna különösebben, mint e helyen s az előbbi zengzetek után ez utóbbi dallamok. Az üdv epedésére a gyönyör sóvárgása. Az örök után a hiú. Az ég után a föld.

A két nő s kísérőjük érzékeiben dévaj s mégis túlcsapó hangulat kapott s talán maga a dal csinálója is csodálta volna, hogy ekként is meg lehet szólaltatni szerzeménye olcsó s érzelgő bánatát.

Csupán Darabonth Károly s Feladlak úr álltak ott kissé szánandóan, akár önnön mérsékletük bábui, mosolyogva is, feszengve is. Meg a pap, kinek már több joggal esett zokon e léháskodás s zsörtölődni is, mosolyogni is kísérelt. Míg aztán mintegy megszabadította mindhármuk kísértéseiktől a végül kerekedett általános hahota.

Mike Pál aztán, szokásaként kissé eltűnődve, sóhajtott egyet és felállt.

- Mi az? - ingerkedett vele a nemrég elvált asszony. - Talán maga is csalódott?

- Hát - válaszolt Mike -, hogy az igazat bevalljam, bizony igen. De ha kívánja, hogy egész szabatos legyek, akkor úgy kell tájékoztatnom, hogy régebben sokkal többször csalódtam. Többször, mit mondjak? Huszonnégy óránként is. Most már huszonnégy nap is eltelik csalódás nélkül. Hogy szerelmeim is bennem? Hát, ha régebben is, akkor most már attól tartok, idestova csak rajtuk lesz a sor. Mivel azonban ez nem vigasz nekem, tehát ihol megiszom még ezt a kis pohár szívvidítót.

A nemrég elvált asszony, ha Mike alamuszi arcára tekintett, nem tudott kacaghatnékjától bosszankodni.

De kinn már jócskán esteledett s Darabonth Károly indulásra szólította a társaságot.

Nos, Feladlak úr, bárha még alig néhány szót váltott Kuvik nagysámmal, annak pillantásaiból semmi olyast nem vett ki, hogy ellenszenves volna a lánykának s ez mindjárt Feladlak úrban is bizonyos rokonszenveket gerjesztett. Így, egész szívesen vállalta volna út hazakísérnie. Csakhogy búcsúzkodáskor úgy intéztetett s maga Darabonth Károly intézte úgy, hogy Feladlak úr a nemrég elvált asszony lovagjául jutott, míg Kuvik nagysám maga az öreg úr s a gyakornok közt indult más irányban. Persze Feladlak úr mind ennek még akkor alig tulajdonított jelentőséget, ha csak azt nem, hogy nagybátyja sem nagyon óhajtja számára Kuvik nagysám társaságát. Ám, ha hasonló egyáltalán megfordult akkor Feladlak úr fejében, egy kicsikét máris igaza volt.

*

Hanem, a másnapi nagymise zenekarának kétségkívül nagy sikere volt a műértőknél. Kevesebbet lehet természetesen mondani a kevésbé műértőkről. De semmi, sőt ellenkezője állítható a műértetlen, egyszerű híveknél. Hogy is fejezhető ki pontosan? A nép köreiben osztatlan s általános megbotránkozást és fölháborodást kavartak a zene és énekművek betétestől, mindenestől. E keresetlen lelkek pocsék cincogásnak nevezték a művészi kar működését s gyalázatos majomnak a káplánt, aki színházat csinál a templomból.

- Tökéletes igazuk van! - állt pártjukra Mike Pál. - A templom az övék s joggal zendülnek föl, ha még azt a helyet is el akarják bitorolni tőlük azok, kik így sem hagynak nekik egyebet annál. Ők a saját hangjuk akarják hallani. Mert mindenki a saját hangját szereti hallani. Ez alól senki sem kivétel, sem a jámborok, sem az elvetemültek, sem a gazdagok, sem a szegények, sem a varjak, sem a macskák.

(Folyt. köv.)