Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 6. szám · / · Földessy Gyula: Töredékes gondolatok a költészet metafizikájához
A művészetek között nincsenek értékbeli különbségek, a költészet nem a "legtökéletesebb" művészet: az efféle minősítés merőben szubjektív és nem vet számot azzal, hogy legkiválóbb műveiben minden művészet eléri az emberiség elérhető teljességét és egészségét az alkotásnak. A kölni dóm, Hamlet, egy Beethoven-szimfónia, Michelangelo Pietája vagy a Mona Lisa nem kisebb és nem nagyobbak egyik a másiknál, mert mindannyiukban egészben és fokozhatatlanul lüktet a Végtelen. De az emberi értelemre ható közvetlenségében a költészet közelebb áll ahhoz a feladathoz, amelyet minden emberi tevékenység végső céljául állapítottunk meg: az Igazság, a Végtelen megismeréséhez. Azért, mert a költészet a gondolatot szavakban, a beszéd harmóniájában fejezi ki, nyilvánvalóan egyetemesebben érthető módon tolmácsolja a Lét örökigazságait, de másrészről a költészet anyaga: a szó nagyon megkötött és kevéssé kielégítő megnyilatkozási közege a Gondolatnak. Bizonyos ugyan, hogy minden művészet érzi a tehetetlenségét a szellem anyagba kényszerítésénél, azonban a többi művészetek éppen logikai meghatározatlanságuknál fogva mélyebben rántják bele a lelkeket a Végtelen misztikumába, képesek az emberben olyan lelki rezdüléseket is keletkeztetni, amilyeneknek megmozdítására minden szó kevés, hogy úgy mondjam: a Gondolatot, a Végtelent a maga szóra-fordíthatatlan szűz tisztaságában éreztetik meg az emberrel. Az Élet-titkok megsejtetésének az a hatalma, mellyel a zene remegteti meg az emberi lelket a zengő hangok kimeríthetetlen melódiáival, magasan fölötte áll a költészet csak szóba foglalható muzsikájának. A képzőművészet nagy alkotásainak méltó fejtegetéseiben is mindig érzi az ember, mennyire szóba önthetetlen azok nagyszerűsége, mennyivel több azok értéke, mint amit belőlük szóra tudunk váltani, velük szemben a legkiválóbb esztétikus is akárhányszor az ámulat közhelyeihez kapkod, hogy elragadtatását közölhesse. Kétségtelen, hogy a nagy költői alkotások méltatása is alig lehet egyenértékű a méltatott művekkel, de azokért és azokban az esztétikus helyett maga a költő beszélhet s az esztétikai élvezet tárgya: a költői beszéd az értelemmel mégis megfogható. Ami a költészetnek fölénye a többi művészetekkel szemben: a Végtelen szóban kifejezhetése: az egyúttal bilincsbe-kötöttsége, inferioritása is. Különben ilyen viszonyban vannak egymással az összes művészetek, mindegyikről elmondhatjuk egy másikkal való összehasonlításban, hogy amennyivel több az egyik a másiknál, ugyanannyival kevesebb is.
Az ellentét ritmikus képletébe burkolózó élet-tényeknek jelképes erejű példája, hogy a Végtelent legegyetemesebben érthető, szavakba foglalható módon ábrázoló művészet: a költészet: maga az egyetemesség tekintetében is korlátozottabb minden más művészetnél, mert mindig
A költészet a legfajibb és - bármilyen ellentmondásnak is látszik - a leganyagiasabb, legföldibb művészet. A szó, a hang mint alakítandó közeg, minden más művészet közegeinél inkább anyagiasítja és korlátozza a gondolatot. Az emberi elérhetetlenségek legnagyobb szimbólumait, a sziszifuszi, tantaluszi gyötrelmeket kell idéznünk, ha a gondolat szóra váltásának nehézségét akarjuk jellemezni. Régi dolog, hogy bizonyos fogalmak szavai a különböző nyelvekben nem fedik egymást, ennek a ténynek súlyát nemcsak a versműfordító érzi, hanem még a legkönnyebb prózai értekezés fordítója is s ennek a nehézségnek titka gyökerében nem a nyelvek különféleségével, hanem az emberi nyelvnek a gondolatot csak küzdelmesen kifejezhető mivoltával magyarázható. Minden nyelv, úgyszólván, külön harc a gondolat megvalósításáért, a hang, a szó meglelkesítéséért s ebben a harcban minden fogalomhoz-szóhoz más és más ízek-hangulatok évednek, amelyek szinte minden szónak külön meghatározottságot, individuumot adnak. Az első gyermeki átélések emlékéig kell visszamennünk, amikor először ízleltük-ropogtattuk a különösen hangzó szavakat, amikor először viaskodtunk a gondolattal, hogy belekényszerítsük azt a szó tartályába: hogy megértsük azt az idegenséget, mely a különböző nyelvek ugyanazon fogalmat kifejező szavai között van. A hangoknak is vannak megkülönböztető hangulataik és asszociációik, melyek - még ha teljesen is fedik egymást a különféle nyelvek szavai - más lelki mozdulásokkal járnak. A szónak van valami misztikus kapcsolata a gondolattal, mely minden nyelvben más és más s ez mutatja a gondolatnak elanyagiasodását abban a küzdelemben, mely voltaképp a szó, a hang átszellemítéséért folyik.
A költészetet a folyó-beszéddel összemérve - a felszínes gondolkozás, "a józan ész" "magától értetődő" naiv laposságával szemben - úgy fogom föl mint egy fejlettebb, tökéletesebb, igazabb, valóságosabb beszédet, mint a legmagasabb rendű megvalósulását annak a törekvésnek, hogy az ember a gondolatot szavakban testesítse meg. A próza, vagy helyesebben: a nem kötött beszéd alkalmatlanabb közeg arra, hogy vele az Igazságot megtaláljuk, mert szabálytalanabb voltánál fogva nem valósodhatnak meg általa azok a nyelvi törvények, melyeknek egy nyelv hangtani, szótani, mondattani, logikai és pszichológiai struktúrájának adottságaiból kell kialakulniuk, a kötetlen beszéd híjával van annak a ritmikus rendnek, amely a Valóság törvénye s így a maga laza és formátlan mivoltában a Valóságot csak esetlenül és gyámoltalanul tükröztetheti vissza. Azt lehetne erre felelni, hogy a prózának is megvannak a maga formai követelményei, a gondolkozás törvényeihez, formáihoz ennek is alkalmazkodnia kell s ez igaz, de a ritmus hiányában még a fejlettebb széppróza is mélyen alatta marad a hangok és szavak összhangjától támogatott verses beszédnek. Ha pl. a mi irodalmunkban egy Berzsenyi, Kölcsey vagy akár Vörösmarty prózáját összehasonlítjuk a versükkel, mennyire elavultak, élvezhetetlenek prózai írásaik verseikhez képest és régi igazság az is, hogy egy nyelv prózája a maga színét, erejét, kifejezőképességét főképpen az illető nyelvnek versköltészetétől kölcsönzi, attól tanulja. Az, hogy a prózától is megkívánjuk a jól hangzó, numerózus beszédet, a mondatok arányos tagoltságát, a mondanivalók jó megszerkesztését-rendbefoglalását: ez is a ritmusnak az emberi lélekben diktáló parancsszavára történik így s tulajdonképpen azt jelenti, hogy ami a prózában értékes, az a versköltészet nagy törvényeinek követése. S hogy kiegészítsem azt, amit a bevezetősorokban írtam a tudományos és művészeti alkotások egymáshoz való viszonyáról, mozgató okuk és céljuk azonosságáról: a művészetnek, a költészetnek katekzohén módszere az, melyet a tudományos értekező is követ, mikor írásában nagyobb-kisebb részekre, fejezetekre, pontozatokra osztja tárgyát, mikor meghatároz és feloszt, szétbont és összerak, amikor rendszerbe foglalja a tudását. Az az eljárás, hogy a tudós a prózaíró munkáját megalkotja, csak egy gyarlóbb, kevésbé "egész" módja a művészi alakításnak, egy tökéletlenebb, inferiorisabb "művészet", mely eredeti feladatától és módszerétől félre-útra sikolva autonóm emberi működéssé fejlődött, de mint ilyen is csak úgy boldogulhat igazán, ha alkotásaiban a művészet eszközeit használja föl.