Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 6. szám · / · Földessy Gyula: Töredékes gondolatok a költészet metafizikájához
S amint a mozgató erőben, úgy a célban is megvan a közössége minden emberi alkotásnak. Bármennyire is szakadozzék-hulljék szét az ember szellemi tevékenysége az egy végcél felé való törtetésben, bármennyire is válnak és különböződnek ki az öncélúságok és autonómiák megszámlálhatatlan sokaságával a száz- meg százféle ismeret- és foglalkozáskörök az egy nagy cél egységéből - voltaképpen csak azért, hogy az elmét lenyűgöző, nagyszerű feladat-teher nyomásától szabadulva, könnyebben oldhassák meg éppen az örök cél érdekében és szolgálatában az ő részletfeladataikat - a részletek igazsága végül mégis csak az egy-örök Igazság mágneskörébe vonzódik fel. A módban, a módozatárnyalatokban, amelyek révén az ember a Végtelenben köt ki, számtalan a különbözőségek hányfélesége, de a tudomány, a vallás, a művészet legnagyobb alkotóinál a végső törekvések egycélúsága szembeszökően kétségtelen. Minden tudós, filozófus vagy művész, aki az egész emberiség reprezentánt alakjává tudott felnőni, szükségképpen a világnézet magasságáig kellett hogy emelkedjék, egyszóval feleletet kellett adnia az Élet végső kérdéseire, ami köz-vélemény szerint csak a tudomány és vallás feladata volna.
Az emberi alkotások indítóokának egyvoltát és épp úgy ezek céljának közösségét meggyőzően igazolják a primitív kultúrák, amelyekben az Élet érzésének s egész élésének metafizikus egysége még nem szakadt szét. De ugyanezt az egységet látjuk az ókori görög kultúrában is, melynek legnagyobb és ránk maradt értékei: mitológiája, költészete, szobrászata, építészete máig örök mintái és okulási forrásai a művészi alkotásnak és megújhodásnak. Ez a kicsi, de nagy fejlettségű kultúra filozófiai termékeiben is, Thalestől Platóig, a képzelet erejével nyilatkozik meg (jó ideig igen gyakran művészi-verses formát is használva), akárcsak művészi alkotásaiban és csírájában mégis magában foglalja mindazt, amit a keresztény kultúra tudósai és filozófusai évszázadokon át az értelem hidegebb nyelvén hirdettek az emberi lég legnagyobb problémáiról. A régi nagy kultúrák, a hindu, a zsidó, a görög népek műveltsége mind pregnánsan bizonyítják: mennyire egyforrású és egycélú minden szellemi tevékenysége az emberiségnek, hogy minden alkotás egy nagy hajtóerőnek: a végtelenben gyökerező s a végtelen után vágyó képzeletnek megvalósulása. S amilyen egységben olvad össze a régi és primitív kultúrákban az igaz, szép és jó, épp olyan egység felé tör az egész emberiség egyetemes kultúrája is: a materializmus minden naiv vallási felfogásnál naivabb világnézete már úgyszólván teljesen csődöt mondott s a szélesebb látókörű gondolkodás már megfigyelheti, hogy vegyül mindjobban egybe a mai ember életlátásában mindaz, ami a XIX. században még széteső és öncélú részletnek látszott, hogy érintkeznek mindinkább egymással a különféle tudományágak, hogy kapcsolódnak mind egységesebb és filozofikusabb, egymást segítő és kiegészítő ismerettömbökké.
Mikor Beethoven azt mondja, hogy "a zene magasabb rendű kinyilatkoztatás mint minden bölcsesség és filozófia": a művésznek az egész világot átfogó hódító intuíciójával nemcsak azt állapítja meg, hogy igazi értelme és jelentősége szerint minden emberi törekvés egy cél felé fut, hanem azt is, hogy ennek a célnak elérésében a művészet fölötte áll minden egyéb szellemi működésnek. A dolgok lényegét és valóságát a művészet közelíti meg az emberileg legelérhetőbb egész értékűséggel, mert kifejezési módjai összehasonlíthatatlanul magasabb rendűek az értelem porban csúszó okoskodásánál. Míg a tudományos tevékenységben a képzelet legelsősorban csak mint megindító erő, mint intuitív rugó szerepel s azután sokszor cserbenhagyja a tudóst, hogy az munkáját az elbizakodott földi értelem segítségével dolgozza ki s azzal igazolja, amit vele az intuíció megláttatott, addig a művész vele szemben csak úgy alkothat nagyot és egészet, ha művét mindvégig az egész-értelem, tehát a képzelet hatalmával folytatja tovább és fejezi be. A tudományos vizsgálódás nem maradhat meg a képes, szimbolikus beszédnél, vagy ami ezzel egyértékű - ha halványabb és vértelenebb is - az elvont általános eszméknél, a tudományos képzelet pőrére vetkeztetett mítoszainál, kénytelen figyelmét a tapasztalat korlátai közé szorítani: a részletekre térni s ezzel az alacsonyabb rendű szempontok kerekednek az élet és természet nagy meglátásai fölé. Hogy csak egy-két összehasonlító példát használjak: az emberi lélek megértésében, megmagyarázásában a legtudósabb pszichológus se versenyezhet a művésszel, sőt nincs az az anatómus, aki az emberi testet, nem a maga különleges szimbolumtalanított funkcióiban, de a maga messzire magán túl utaló egységes épületében jobban látná és értené, mint egy nagy képzőművész. Amit Arany a költőről mond, hogy az a szépet minden esztétikusnál jobban érzi, az az igazságra is áll, a költő, a művész ezt is jobban "érzi" s így tudja is, mint bármely filozófus vagy tudós.
Elébe kell álljak annak a naivul előtolakodó szószaporító ellenvetésnek, hogy a tudománynak és művészetnek sajátos feladataik is vannak s ezek tekintetében mindegyik egyformán tehetetlen a másik országában s mindegyiknek megvan a maga önhatalma a maga területén. Ez bizonyos és az is, hogy a tudománynak is volt és van - és nem kicsinyelhető - hatása a művészetek fejlődésére és egyes alkotásaira is, nemcsak megfordítva s ami az emberiség egész haladását illeti, az egyik épp olyan esszenciális tényező, mint a másik, de a nagy, általános, egységes, közös célokat nézve, a művészet felsőbbrendű, primerebb emberi megnyilatkozás, mert folyton ösztönző motívuma: a képzelet vagy a végtelenség-ösztön okán közvetlenebb és szorosabb kapcsolatban marad az emberiség végső rendeltetésével, minta munkája kivitelében a képzelettel sokszor szakítani kényszerülő tudomány. A művészet képzeletes-játékos karaktere a jézusi igére vall: "bizony, mondom nektek: valaki úgy nem vészi az Istennek országát, mint a kis gyermek, semmiképpen nem megyen bé abba." A művészet a maga primitívebb-gyermekibb-ősibb értelmi mivoltánál fogva sokkal inkább mentes volt azoktól a felfuvalkodás-burjánoztatta tévedésektől, melyekbe a fejlődő, eredeti forrásától elszakadó tudományos értelem beleesett s a XVIII. és XIX. század legnagyobb alkotó művészeinél nagyon figyelemreméltó, hogy az ő metafizikus életlátásukkal milyen magasan fölötte állottak a kortárstudósok materializmus felé hajló életfilozófiája fölött.