Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 6. szám · / · Gyergyai Albert: Bérczy Károly
Barátai, Bérczynek főleg választékos modorát, előkelő megjelenését, s lovagias előzékenységét dicsérik, nem hagyják említés nélkül európai műveltségét, derűs életbölcsességét, s önérzetét és népszerűségét a főúri társaskörökben. "Ő gentleman kíván lenni - mondja róla Arany László - de csak oly művelt férfit tekintett valódi gentlemannek, aki szóval, tettel, viselettel soha illemet, törvényt, jogot nem sért, ki egyéni és polgári kötelességeinek mindig eleget tesz, adott szavát megtartja és súlyos körülmények közt is mindig nemesen viseli magát." - Életrajzírója pedig - akit minden feljogosíthatott volna arra, hogy szabadon s érzelgés nélkül vázolja Bérczy írói pályáját - ugyanilyen hangnemben s ugyanazzal az elnéző kegyelettel variálja és bővíti az elődeitől örökbe nyert adatokat. Tőle tudjuk többek közt, hogy egy iskolába járt Madáchcsal, hogy egy kedves kutyáját Görgey is megkedvelte, hogy a sportok s az angolok iránt való szeretetét Széchenyi oldalán nyerhette, akinek évekig tollvivője volt, s hogy - ámbár nem egyszer szállt síkra az angol regényirodalomért, amelyből le is fordított egyet-mást - kedvelt könyve mégis csak a Feuillet "Jeune homme pauvre"-ja maradt, s ezzel a kezében is halt meg. Műveiről azonban, határozott megállapítások helyett, kissé színtelen általánosságokat, s jóindulatú körülírásokat kapunk. Talán még Zichy Antal a legőszintébb, amikor átmenetképpen azt mondja róla beszédében: "Az embert még sokkal feljebb kell helyeznünk benne, mint az írót." - Vajon ez-e az igazság? Aki, mint Bérczy, kezdettől fogva, s nemcsak műkedvelőként élt az irodalomnak, függetlenül, s némi családi hagyományon is buzdulhatva, [*] akit szerencsés sorsa és tehetsége folyton kora legjobbjai mellé állítottak, s akit, mind e külső serkentés mellett, szívbaja nem akadályozott meg abban, hogy öt-hat kötetre terjedő novellát, pár tucat verset, néhány értekezést és úttörő sportműveket is írjon, [*] annál az irodalmi kedvtelés bizonnyal hivatottsággá érlelődhetett. Másrészt a személyéhez kötött tulajdonok nem tűnhettek el nyomtalanul, s az ízükből, illatukból maradnia kellett valaminek, nemcsak Anyeginben, novelláiban is.
Úgy látszik, hogy Bérczy Károly elejétől fogva végig a szerény és szemérmes írók családjába tartozott. A szerénység és a szemérem vonzó társas tulajdonok, nagy kérdés, hogy miképpen érvényesülnek az irodalomban. Akik csak magánéletükben tartózkodók, s mihelyt az irodalomba lépnek, nincs korlát, amit szét ne törnének, s nincs lepel, amit föl ne lebbentenének, azok, lényegükben, nem is tartózkodók, s tudatosan vagy tudattalanul, bizonnyal és csak azért sápasztják szürkére életformájukat, hogy aztán a művészetben annál ragyogóbb bőségben élhessenek. Nem így a szerénynek született író, aki tiszteli a tekintélyeket, s képzeletét és képességeit eleve határok közé szorítja. A szerény író mértékre jár, nagy minták nyomdokain, sose magában, neki is van mondanivalója, neki is vannak vágyai, de ezeket iparkodik kora kívánalmai szerint idomítani. A szerény írót ízlése óvja bizonyos túlzásoktól és merészségektől, de azért az újat sem veti meg, ha látja, hogy tetszéssel és eredménnyel alkalmazható. Irtózik a verejtéktől, a végzetes erőpróbáktól, s a tragikus feszültséget legtöbbször egyezménnyel oldja fel, mert ízléses, finom és óvatos. Mivel nem bízik önmagában, némi féltékenységgel tekint föl szabadon tovavitorlázó társaira, mert semmitől sem fél jobban, mint a súlyos magánytól. Amikor például Gyulai és még mások után, Bérczy is szembeszáll a francia tárca-regénnyel, gondosan megjegyzi kétszer is, hogy nézete nem "egyéni", hanem "Európa első kritikai tekintélyeinek nézeteivel egyező!" [*] Bölcsnek látszik, pedig csak félénk, s elmélyedőnek, pedig csak tartózkodó, ezek az ő gyöngeségének előnyei. Viszont sok mindenről le kell mondania, s olykor Bérczyről is elmondható, amit egyik novellahőséről, Bergről állítanak: "Egyetlen hibája a túl szerénység, melynek követelései és ambíciói nincsenek, s mely minden ellenkövetelés előtt rögtön behúzza csigaszarvait." [*] Nem megy a dolgok legmélyére, mivelhogy fél mindattól, ami homályos és alaktalan, s pátosza sose hagyja el a földet, mert a magasban szédül. Igazi változatosság híján, részletmunkákkal, elemző pepecseléssel takargatja belső, lényegbeli egyhangúságát, építő-ereje hiányát pedig sima hajlékonysággal pótolja. E simulékonysága révén, bizonyos filigrán munkákban relatív remekműveket is alkothat, ilyenkor aztán másodrangú kérdés, ki és hogyan formálta az illető művet, megvan, csodáljuk, mestere nincs, mert fölégett s elpárolgott munkájának hevében. - Olykor, főképp fiatalságában, a szerény író is megrészegülhet, idegen példán, vagy a maga borától, forradalmat vár, kapukat dönget, s úgy látszik, mintha szabadulni vágyna belső és külső láncaitól, óvakodó helyhez kötöttségétől s ernyedt és megunt okosságától. De aztán magától lelohad minden, a szerény író visszatér otthonába, és elfojtott vágyait, meddő nekilendüléseit, és egész ki nem élt ifjúságát tán sohasem, vagy csak egészen későn, akkor is félénken, halkan, szégyenkezőn, esetleg idegen mezben meri megmutatni, önmagának és a közömbös világnak.
Ilyen lehetett Bérczy Károly, ilyennek mutatják írásai, ha összevetjük őket életadataival. Még alig húsz éves és már író: balladákat ír, mint akkor Garay, történeti s népies beszélyeket, mint Jókai, Kuthy, Degré és mindenki, érzelmes, lágy, szelíd kis dalokat, mint Bajza, s mint a Cipruslombok Petőfije. Az ily érzékeny és finom alkatú lelkek mindig megtalálják azt a mintát, amely fejlődő képességeiknek alakot, irányt és serkentést nyújt, az ő dolguk aztán, mint vergődjenek ki belőle. Bérczy megérez minden fuvallatot: szobaköltő a szobaköltőkkel, s romantikus a romantikusokkal, de vigyázva, mérsékelten és sose teljes átengedéssel. Drámát is írt, természetesen, de ez csak kéziratban maradt fenn, Bitorlott Szerelem címmel, [*] benne van, Bérczy tizenkilenc évével, a franciának nevezett színpad-romantika minden kipróbált fegyvere. Gályarab és tisztes kalmár, bősz apák és rokonszenves fattyúk, levéltitkok és felismerések, örökségi harcok, tőr és méreg szolgálnak itt illő ékül a polgárleány és a főúr szerencsétlen szerelmének. Különös, hogy a hős nevét, az ifjú Ladár Iván grófét, aki mint könnyelmű csábító lép fel, de akinek szépsége, szeretetreméltósága, áldozata iránt felébredt szerelme s végül tragikus halála révén minden szívet meg kell nyernie - különös, hogy a Ladár nevet Bérczy álnévül választotta, s évekig írt e név alatt a negyvenes évek lapjaiban. Talán, bizonyos futó barátságok s megvesztegető példák nyomán, [*] a fiatal jurista főúri életről ábrándozhatott, nagy utakról és nagy szerelmekről, ragyogásról és magasságokról, s e legelső, kissé anyagias, inkább külsőséges ábrándjait ebbe a kétesfényű formába öntötte.
Novelláinak java részében virágzik a divatlap-romantika, a francia romantikának ez a másodkézből való vérszegény mása. George Sand, Balzac és Hugo helyett, nálunk inkább Sue, Paul de Kock és az idősebb Dumas hódítottak, főképpen a negyvenes, és még az ötvenes években is, mert hiszen a forradalom, legalább ezen a téren, nem sokat másított az irodalmon. Ártalmatlan, epidermális, kissé handabandázó divat volt ez, érdekesség-hajhászó témákkal, s ünnepies és dagályos modorbeli cikornyákkal. Volt valami koravén, könyvszagú és halva született ezekben a lagymatag vérfertőzésekben, fából faragott boszorkányokban, unalmas andalúziai delnőkben, cselszövőkben, csábítókban és angyali ártatlanságokban, s Bérczy is sokáig és kedvvel időzött el e játékos és már-már iparszerű szörnyűségeknél. Egyik beszélyének hősnője a forróvérű Giuditta hercegnő, aki egy magyar "festész" kedvéért elhagyja hazáját és palotáját, de amikor megtudja, hogy kedvese mást szeret, "vágytársnéját" meggyilkolja "a Borgiák tőrével", a hűtlen festőt pedig, e "hideg magyart" tőrbe csalja egy malomban, rágyújtja a tetőt, de maga is ott vesz a tűzben - s mindezt "Három éj" [*] alatt, alig pár rövidke lapon. A romantika itt oly teljes és annyira eláraszt minden sort, hogy a huszonhároméves Bérczy szinte szóhoz se juthat tőle. - Néhol népiesebb, bár nem magyarosabb. A Két Szív Szerelmében [*] a földesúr fia elcsábítja, akár a Wakefieldi Papnál, a falusi lelkész unokáját, aztán egy tábornok leányának kezd udvarolni, az öreg pap belehal szégyenébe, a leány kórházban hal meg, az úrfival pedig egy vetélytársa végez, akit aztán, e jól végzett munkája után, a Duna habjai nyelnek el. - Történetinek nevezett beszélyeiben sűrűn találkozunk régi ismerőseinkkel, akik ekkor még újak lehettek: a magyar hősért égő török odaliszkkal, vagy az izmaelita tőzsér leányával, aki, apjával és hitével dacolva, keresztény lovaghoz megy feleségül. A Két Serlegben [*] - két méreggel telt serleg - Salamon király űzi játékát Gizellel, a "vadonok névtelen gyermekével", itt már a couleur locale sem ismeretlen, Ricci, az olasz cselszövő, örökkön corpi di Bacco-t emleget, s az Árpádok hadinépe volgamenti szittya regékkel mulat. - Az Első Országh [*] sötét hátterét Zsigmond király udvara formálja, Országh-gal, ez "érdekes ifjú" Józseffel szemben Cillei Borbála játssza Potifárnét, s már-már megejti bájitalával, amelyet a Gellérthegy boszorkányától kapott, de Nagypéntek éjjelén fölismeri benne tulajdon fiát, akit egykor, leánykorában, a világba taszított... - Didier-nek [*] hőse egy agg összeesküvő, aki sikertelen kísérlete után az Alpokon át szeretne elmenekülni, de egy vérdíjára éhes fogadós kiszolgáltatja üldözőinek, mindezt egy magyar utazó beszéli el, akit franciaországi útjában, a véletlen összehozott a lelkifurdalásába beleőrült fogadóssal! Az elbeszélésnek itt már hangja is van, folyékony, kissé komázó, kissé romantikusan leereszkedő hangja, némi hamis alpesi idill-festéssel, ami Rousseaunak kedves öröke. A fogadós felesége így békíti meg haragos urát: "De mért pörölnénk oly tárgy fölött, melyre eset sem fordulhat elő?... jer kedvesem, pihenj kissé, én majd behívom a gyermekeket, s aztán feltálalom a kis vacsorát". -
Azonban az igazi Bérczy korával együtt leküzdi a romantikát. Házassága, kezdődő szívbaja, legbensőbb hajlandóságai, s legtekintélyesebb barátai egyaránt szelídebb, s tisztább vizekre irányítják. alapjában sose lehetett a lobogó szenvedélyek s a harsogó követelések embere, csak vágyódott, álmodozott, engedett az erősebbeknek, s mindinkább befelé, magába fordult, s a távolban cikázó kísértések mindjobban tünedeztek az égaljon. Témáinak hangja, levegője egyre mélyebb és meghittebb, nagy barátai tanácsát követve, [*] hol ezzel, hol azzal próbálkozik, kedélyes rajzokkal épp úgy, int bevégzett s kidolgozott igazi elbeszéléssel, meglátja, bizonnyal mások nyomán, az Al-dunát, a Tiszát, a budai hegyeket és a Kárpátokat, meglátja a magyar fürdő-élet humorát, s míg elméssége és derűje révén olykor már-már belekapcsolódik Kisfaludy víg elbeszéléseinek talajába, elmélyedésben és erkölcsi erőben eléri, legalább két ízben, Kemény és Gyulai színvonalát.
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]