Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 5. szám · / · Szini Gyula: Aranyfelhő
Tíz óra után volt. A kapuk már zárva. Az utca sötét. Csak Döméék ablakaiból vettették ki fénykévéiket a száz gyertyaerejű villanykörték. Odafönn két izgatott ember készülődött valami előre elképzelt boldogságra. Böske az utolsó gombostűket húzta ki Döméné ruhájából. Viki már elrakta kézápoló szerszámait és Döme a fényes körmeiben gyönyörködött.
És ebben az izgalmas, túlfeszített pillanatban történt, hogy a végzet rideg ujja megnyomta a kapu mellett levő csengő gombját. A sors elég gyakran választja a végzet ujjául valamely államrendőrségi detektív egészen közönséges emberi ujját.
A detektív becsöngetett, a házmester kaput nyitott és néhány másodperc múlva Döméék előszobájában ott állt a törvény és rend embere.
- Döme István urat keresem - mondta a szobaleánynak határozott hangon, amelyet biztos fellépése is erősített.
Bevezették Döme szobájába. Döme, amikor a detektív belépett, kivette arany zsebóráját.
- Uram - szólt - valahová sürgősen el kell mennem. Mit óhajt?
- Bocsánat, hogy ilyen későn zavarom - mondta a detektív - de szigorú kötelességet kell teljesítenem. Ananké, államrendőrségi detektív vagyok.
Döme hirtelen fehér lett mint a fal.
- Mi... mivel szolgálhatok? - dadogta.
- Méltóztassék azonnal velem jönni a főkapitányságra - mondta csöndesen, de erélyesen a detektív.
Döme meg kellett, hogy kapaszkodjék egy szék támlájába. Hirtelen mintha egyet forgott volna vele a világ: színesen, tarkán, sugaras lobogásban, de - érezte - utoljára.
A detektív arca komor volt, mint a végzet. Erről mindent leolvashatott Döme. A detektív hivatalos szárazsággal vette elő jegyzeteit.
- Mi az ön neve? - kérdezte.
- Döme István.
- Ez stimmt. Hol született?
- Dunapentelén.
- Nem Földváron?
- Dunapentelén - ismételte Döme.
- Ez már nem stimmt - szólt a detektív. - És melyik évben született?
- 1874.
- Az baj! - mondta a detektív. - Önnek 1876-ban kellett volna születnie. Anyja neve?
- Tóth Mária - felelte Döme.
- Nem Hruskó Mária?
- Nem.
A detektív arca egy fokkal még komorabb, még borúsabb lett.
- Akkor nagy baj van! - mondta vészjóslóan - Önnek velem kell jönnie a főkapitányságra.
- De hát miért? - kérdezte Döme István és úgy nézett föl a detektívre, mint az áldozat a gyilkosára.
- Ön uram, jogtalanul felvett egy örökséget, amely másé. Az a Döme István, akinek az örökségét a neveik azonossága miatt ön vette fel, Földváron született, 1876-ban és anyja Hruskó Mária. Egyébként megállapítottuk, hogy ez az igazi örökös, ez az igazi Döme István már két évvel ezelőtt meghalt.
- Meghalt! - kapaszkodott bele ebbe a szóba Döme, mintha ez volna az utolsó kába reményszála.
- Mindegy, hogy meghalt - szólt a detektív. - Az örökség mégse önt illeti.
- Hát ki? - kérdezte Döme olyan arccal, amely ebben a pillanatban a síráshoz épp oly közel volt, mint az őrült felkacagáshoz.
- Valakit megillet, de nem önt - felelte a detektív. - Valaki végre is meg fogja kapni a milliókat.
Ebbe bele kellett nyugodnia Döme Istvánnak is. Oly bölcsen van berendezve az élet. Valaki mindig megkapja a milliókat. A sors mindig kijelöl egyeseket, akik megkapják a milliókat. Ezek közé Döme István semmi esetre sem tartozott. Lágyabb volt a keze, semhogy meg tudjon ragadni és meg tudjon tartani milliókat.
Most hogy hirtelen összeomlott körülötte a gazdagság álma és csak a valóság boszorkányszombatja vigyorgott rá, érezte Döme István, hogy valami titkos, szinte természeti törvény szól ellene. Ez a rejtett, elemezhetetlen, rettenetes törvény egész életén át ridegen elutasította Döme Istvánt a jólét, a szerencse terített asztalától. A szegénység stigmája ismét ott borongott a homlokán.
Egy könnycseppet törült ki a szeméből. És arca ráncai lassanként megnyúltak, lecsillapodtak, felvették a közömbösség valami kínaias vonásait, amiket az évek és gondok róttak rá.
Már újra - és csodálatos hirtelenül - nyugodt és egykedvű volt az arca akkor is, mikor benyitott a felesége szobájába.
- Katalin - mondta feleségének rekedt ünnepiességgel - ne menjen el a bálba. Nekem most el kell sietnem ezzel az úrral, aki odaát vár rám. Ha nem jönnék éjjelre haza...
Tollam gyönge, kezem lehanyatlik, amikor leírni próbálnám azt a hatást, amit ezek a szavak Katalinra tettek... A szavak maguk voltaképp nem mondtak semmit, de amit mondani akartak, ott tükröződött Döme István arcán, amely ebben a pillanatban olyan közömbös, olyan sötét volt, mint egy halálra ítélt fegyencé.