Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 5. szám · / · Szini Gyula: Aranyfelhő
- Hová mégy? - kérdezte Katalin asszony a férjét.
- A klubba - felelte Döme István. - Ankét van a drágaság kérdésében és meg vagyok híva.
El lehetne tűnődni rajta, hogy ezekre a drágasági ankétekre miért hívják meg épp a gazdag embereket, akik nem érzik a kérdés egész súlyát és miért nem hívták meg Döme Istvánt akkor, amikor még földhöz ragadt szegény ember volt és a kérdés véresen érdekelte?
Az ankéteket - ha rosszmájú akarnék lenni - gazdag emberek találták ki, hogy néhány kellemes órára kivonhassák magukat a házasélet vagy egyéb feszélyezettség igájából.
A drágasági ankétre nem ment el Döme István. Ellenben elment olyan helyre, hol a kérdést a saját zsebén keresztül tanulmányozhatta. Elment a "Nirvána" című bárba.
Társasága volt: egy képviselő, aki roppant fukar volt, de szívesen ivott a más számlájára, egy huszárfőhadnagy, akinek különös balszerencséje volt a kártyában, mindig rendezetlen viszonyok közt élt, polgári pályára vágyott, s leginkább egy bank főtitkára szeretett volna lenni, és végül egy hölgy, aki énekesnői pályára készült, de a hangja nem terjedt oly magasra, mint amily mélyre volt kivágva a ruhája a hátán. Ezek mind alkalmi barátok és ismerősök voltak, akik azelőtt szóba sem álltak volna Döme Istvánnal. Az újságíró tudta ezt róluk és csak társadalmi ambícióból mutatkozott velük. Hadd lássa a világ, hogy milyen válogatott társaságban fordul meg Döme István.
Gondolatai azonban messze-messze jártak. A Liliom-utca egyik kis szobájában ilyenkor már alszik Lonci. Csak a kiadóhivatalban szív feltűnően cigarettát és játssza a nőt, aki előtt semmisem titok és semmisem szent. Odahaza szigorúan nevelt polgári leányka, aki lefekvés előtt - este tíz órakor - szentelt vizet hint magára a falon lévő porcelántartóból, mielőtt elalszik az imádsága utolsó szavaival.
És mialatt Döme belemerengett csokoládé-flipes poharába, eszébe jutottak Lonci szavai:
- Maga téved, aranyos. Én nem vagyok olyan nő, aminőnek gondol. Én csak azé leszek, aki elvesz feleségül, vagy pedig...
Lonci itt hosszú szünetet tartott, amelyet a pontok jeleznek. Ez a "vagy" fúrta nagyon az oldalát Dömének. Mi lehet ez a "vagy"? Ezt elmulasztotta megkérdezni Loncitól. Döme így folytatta tovább merengését:
- Lonci nem az a nő, akit feleségül vennék. Katalin reggel a szájamba adja a pipát. Sajátságos, erről a csaknem paraszti selmeci pipáról nem tudok leszokni. Boldog vagyok, ha a sok ópiumos cigaretta után hazamenve rágyújthatok cseréppipámra és verpelétim enyhe bodraival kifüstölhetem magamból a "bár" minden kellemetlen utóízét. Ragaszkodom a pipámhoz és az énhűséges oldalbordámhoz, aki kitartott mellettem nagy szegénységemben. Most kergessem el magamtól, mikor szegényre végre rásüt egy kicsit a gazdagság napja?
A színes, édesen selymes ízű ital azonban felcsiklandozta Dömében a vágy ördögét.
- Lonci... Lonci... - búgta hirtelen maga elé s ha kéznél lett volna a cigarettázó szűz, sok évi házasságát is fölbontotta volna a kedvéért.
... Ha ezt Katalin asszony tudta volna!
A főhadnagy észrevette Döme nagy szórakozottságát. Kezére tette a kezét:
- Te mindig a Loncira gondolsz - mondta belső kárörömmel - "Nem érdemes egy nőért fejed falba verni" - idézte egy operettből.
- Te ismered Loncit? - kérdezte a képviselő a főhadnagytól.
- Ki ne ismerné Loncit! - felelte a főhadnagy. - A József körúton minden arra sétáló hölgyet ismerek. Lonci az a leány, aki minden áron férjhez akar menni. Egy főhadnagy barátom már az ölében tartotta a legénylakásán. Az utolsó pillanatban, mikor Lonci már tisztában volt vele, hogy barátomnak nincsenek "komoly" szándékai, kiragadta magát a karjaiból és "meglógott". Nem szeretnék a férje lenni. Ha egyszer férjnél lesz, az a nő férfiakat fog enni.
- Lonci földre libbent angyal - mondta magában Döme szerelmesen.