Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 5. szám · / · Szini Gyula: Aranyfelhő
Döme Istvánné nyugtalanul nézett az órára, amely már fél négyet mutatott. Ezer kérdés nyugtalankodott benne és ahány rovással előre ugrott a percmutató, a kérdések megsokasodtak és összebonyolódtak az eszében. Talán nem fizették ki az uramnak a pénzt? Hol marad ily sokáig? Elvesztette a dollárokat? És nem mer hazajönni?
Ki tudja elsorolni azokat a lehetőségeket, amiket féltékeny asszony el tud gondolni, aki várja haza az urát és aki hosszú házasélete alatt beletörődött abba, hogy az ő házába más hírrel, mint kellemetlenséggel nem kopogtatnak be.
Nagy idegességében lefutott a házban levő csemegeüzletbe és vásárolt egy üveg konyakot. Eszébe jutott a férje intelme:
- Konyak legyen idehaza, asszony. Mert vagy igaz az amerikai hír és akkor be kell rúgnunk, hogy el tudjuk viselni szerencsénket. Vagy nem igaz: akkor bánatomban, csalódottságomban le akarok részegedni a sárga földig.
A csemegés üzletben alkalmazva volt egy derék, szőke fiatalember, aki cirkuszi ügyességgel tudta vágni vékony papírszeletekké a füstölt árut. Ulászlónak hívták. Ehhez a névhez úgy jutott, hogy az apja írástudó ember volt, valami könyvelő és addig válogatott a kalendáriumban, míg ezt a furcsa nevet böngészte ki belőle a fia számára. Ulászlón meglátszott, hogy jobb család sarja. És mindig sok részvétet mutatott Döme Istvánné ügyes-bajos dolgai iránt. Igaz, hogy ezt a melegséget valamennyi vevőjével szemben egyformán sugározta, üzleti érdekből, de épp ezért a környékbeli nők körében bizonyos népszerűségre tett szert.
Szó szót követett és Döméné, akiből a nagy öröm kikívánkozott, elárulta Ulászlónak az amerikai örökség titkát. Ulászló még a szokottnál is nyájasabb lett, három csillagos "príma" konyakot vett le a polcról:
- Úgy számítom nagyságnak, mint a testvéremnek. Gyári áron - mondta legédesebb hangján.