Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 5. szám · / · Szini Gyula: Aranyfelhő

Szini Gyula: Aranyfelhő
1.

Döme István méla egykedvűséggel szívta angol fapipáját a rozoga íróasztal fölött. Szabályos kerek betűi egymás mellé sorakoztak a papíron és füstfelhők közt olyan sárga, ráncos arca, mint a közömbösség valami kínai istenségéé.

- Eh bánom is én!

Finom lakktopánok csusszantak végig a parketten, reverenda suhogott. Nyájasra borotvált arc, kedvesen ájtatos forgású szem jelent meg egy pillanatra Döme szeme előtt:

- Jó volt a cikke, Döme úr.

- Köszönöm, főtisztelendő úr. - Döme arcáról annak az embernek az öröme sugárzott, aki biztos benne, hogy elsején emelni fogják a fizetését. Valami külön verőfény ez.

És még ott ragyogott ez az arcán, mikor belépett a levélhordó. Nagyalakú, száraz bélyegzővel lepecsételt levelet nyújtott át Dömének. Az újságíró az átvételi könyvbe belefirkantotta olvashatatlan aláírását és a szerkesztőségi nagy ollóval felvágta óvatosan a levelet.

Az amerikai konzulátus értesítette benne, hogy a Chicagóban elhunyt Döme Gáspár örökségi ügyében haladéktalanul jelentkezzék.

- Döme Gáspár? - tűnődött el az újságíró. - Az apámnak három fivére volt, kettőt ismertem közülük, a harmadik - akinek a nevére nem emlékszem - Törökországba vándorolt ki. Ez lesz az amerikai Döme Gáspár. De a sorsnak micsoda vargabetűjével jutott ki Amerikába?

Döme most már nem tudta tovább írni a politikai cikket. Odament a közgazdasági rovat vezetőjéhez:

- Faragó úr, hogy áll a dollár?

- Ötszázkilencvenen - felelte Faragó szakértői pontossággal.

- Mondjuk kerekszám: hatszáz - dünnyögte maga elé Döme és visszament íróasztalához. Papíroson kiszámította, hogy ha csak ezer dollárt hagyott hátra az amerikai Döme Gáspár, akkor is hatszázezer korona örökségről van szó.

- Hogyisne - dörmögött Döme - majd nekem lesz olyan szerencsém, hogy hatszázezer koronát öröklök! Soha életemben körömfeketényi szerencsém se volt, majd most negyvenöt éves koromban fog rám mosolyogni a nagy Rima!

És a nagy Rima, a szeszélyes és csapodár nő - meghazudtolva a véletlennek azt a törvényszerűségét, amit a játékosok "formá"-nak neveznek - ezúttal csakugyan rámosolygott Döme István hírlapíróra, a "Hit és Haza" című hetilap munkatársára.

Másnap az amerikai konzulátuson tudtára adták, hogy Döme Gáspár csizmadiamester, Chikagoban, Illinois államban elhalálozott és tízezer dollárt hagyott unokaöccsére, Döme Istvánra. Tízezer dollárt!

És amikor a szerencse igazán mosolyog, akkor kegyessége nem ismer határt. Döme Istvánnak, miután megfelelően igazolta magát, tízezer dollárt fizettek ki olyan könnyűséggel, mintha csak pár rongyos koronát számoltak volna le eléje.

Zsírfoltos, szakadozott öreg tárcája alig tudta befogadni a dollárokat. Egy csomó rongyos papírcafatot kellett előbb kivennie belőle, hogy helyet szoríthasson az amerikai pénznek. Szegény emberek bankók helyett afféle haszontalan, nem értékesíthető papírossal gyömöszölik tele a tárcájukat, hogy legalább külsőleg hasonlítson a gazdagok duzzadt erszényéhez.

És amikor szédülve, szívében valami kellemes, dallamos és szinte táncos lüktetéssel az utcára ért, ez a dollároktól vemhes tárca tartotta benne ébren az öntudatot, hogy gazdag ember lett belőle.

Szegény ember, ha pénzhez jut, az első percekben úgy érzi, hogy korlátlan lehetőségek nyíltak meg előtte. Régen alvó vágyai zsongnak föl benne. Csak később kezd el számolni, de elég hamar rájön arra, hogy a pénz az, amiből soha sincs elég. A gazdag ember is ismeri - talán jobban és bővebben, mint a szegény - a deficitet, a "tartozik" rovatot és az anyagilag lehetetlent.

Negyvenöt évi koldussága után Döme István elhatározta, hogy három napig számolatlanul fogja költeni a pénzét. Három napig olyan úr lesz, mint a mesék nábobja. Három napig marokkal fogja szórni a pénzt. Akkor aztán jön majd a komoly számvetés, a bevételek és kiadások rendszerezése, a gazdag ember független, de kellemesen szabályozott élete.

Valahogy sejtette, hogy ez a három nap lesz életében az, amely a maga üdeségével, meglepetéseivel, örömeivel soha többé vissza nem tér.