Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 4. szám · / · Figyelő
Remsey Jenő festőművész a róla és művészetéről írott cikkünkre (l. a Nyugat XIII. 21-22. számát) a következő levéllel válaszol. Mint nagy érdekű művészi vallomást közöljük írója szíves engedelmével a levelet.
Gödöllő, 1921. január 24-én.
Kedves Barátom!
Végre hozzájutok, hogy a "Nyugat"-ban munkáimról írott bírálatát megköszönjem, s egyben néhány észrevételt is fűzzek hozzá, mint az egyetlen recensióhoz, mely munkáim lényegébe igyekezett szeretetteljesen behatolni - s mely éppen ezért legközelebb is jutott azok megértéséhez.
Legelső sorban bírálatának egyes - talán nem is a leglényegesebb - külsőleges megállapításai ellen szólok néhány szót.
Mikor én Gödöllőre jöttem (1909. szept.), kész művészi életprogram élt bennem. Ezt az életprogramot itt röviden a következőkben foglalhatnám össze: "Nagy, dekoratív (monumentális) stílusban - melynek alkotó elemeit az ős chaosból magam akartam minden segítőtárs nélkül kikovácsolni - kifejezni életem nagy, visionikus reminiscentiáit." - Ez súlyos, egész életet betöltő program, s nekem legjobb lett volna ezzel valamely klastromba elvonulni -, de ez valamely végzet folytán nem így sikerült, s én Gödöllőre kerültem.
Persze - itt studírozni nem lehetett - itt iskola nem volt, modell nem volt, s ha lett volna is, nekem ahhoz, hogy modellt tartsak, soha pénzem nem került. Itt én, ha ragaszkodni akartam volna a természet után való rajzolás fényűzéséhez, teljes tétlenségre lettem volna kárhoztatva, vagy beállhattam volna tájképfestőnek.
Maradt tehát egy különös mód - mely, azt hiszem, párját ritkítja -, elkezdeni az én életprogramom kifejlesztését modell nélkül, iskola nélkül - emlékezetből, benső emlékezésből. - Vízióimnak stílusban való kivetítését megkezdettem tehát, olyanformán, ahogy azt az első festő ősök tehették. Én tehát elmondhatom, hogy az én művészetem lelkem ősanyagából szűzen, ősnemzés útján jött létre - tehát igazi primitív művészet. Természetesen azért egy ilyen művészet még sincs mintaképek nélkül. Mert én is, mikor vízióimat vászonra vetettem - célul a legnagyobbak, a tökéletesek stílusniveauját tartottam szem előtt. Az én mestereim, példaképeim, a magukból óriáserővel stílust teremtő titánok voltak - akiknek munkái mindig elsődleges hatásúak, annyira, hogy senki előképekre nem emlékeztetnek. Michelangelo, Tintoretto, Dürer, Cranach, Breughel, Botticelli - s különös lesz, amit most mondok, Axeli Gallén, ez az ős-kovács.
Én a magam életének érzéseit, emlékeit olyan stílusban szerettem volna kifejezni, amely olyan eredeti, magamból való, és elvitathatatlanul szuggesztív, mint eme felsoroltak művészetének stílusa.
A víziók megvoltak hozzá. Az én életem szörnyű sötét háttérre rajzolódik ki. Ebben nem volt hiány. Én a moďrákat sötét és kegyetlen nőszemélyeknek tanultam megismerni, akik inkább Erynnisekhez hasonlítottak. - Ebben tehát nem volt hiány. - Eszközökben azonban igen. (Volt olyan félévem, hogy vászon s festék híján semmit nem dolgozhattam.)
Mivel azonban élnem kellett - s a világon senki nem állott a hátam mögött -, hát dolgoztam, úgy, ahogy lehetett. S innen erednek munkáim különösségei. Mert olyanok ezek a dolgok, mint valamely kemény matériából, fogyatékos eszközökkel kifaragott képei egy olyan ember emlékeinek, akit egy elhagyott, puszta szigetre tettek ki - s akit a Teremtő Istenen kívül mindenki elhagyott. De azt hiszem, éppen ezért hatalmas bizonyítékai a teremtő őserő mindeneket legyűrő erejének. Mert ha hibásak - itt-ott elnagyoltak -, nem az én hibám. Hát ki segített abban nekem valaha, hogy én az én alkotó erőmhöz mért eszközökkel, méltó felszereltséggel, méltó feladatokat oldhassak meg? - Viszont ami erejük van, az én erőm - s minden akadályok dacára is a teremtő szeretetnek erejét sugározzák, úgy, hogy mindenkinek észre kell vennie.
És itt van az, amit különösképpen szeretnék az ön bírálatával szemben is hangsúlyozni.
Az én művészetem nem pesszimista művészet. A pesszimizmus a világ rútságának, a földi élet nyomorúságának és megvetésének vallása. Én pedig nem erre akarom tanítani az embereket, mert igaz, hogy az én figuráim az emberi nem megtépettjei, a megvetettek, s megnyomorodottak, a hajlékaikból kivertek sebesedett testű s lelkű seregéből kerültek ki eddig - de én az emberi szemeket nem elriasztani akarom az élet eme sötétségétől, hanem azt akarom, hogy a lelkek világossága ide, erre a sötétségekre áradozzon, koncentrálódjék, s művészetemmel elsősorban erkölcsi hatást igyekszem elérni. Szeretném, ha e képek láttára az emberi szívekben ugyanaz a lelki processus indulna meg, amely processus az én lelkemben indul meg, valahányszor az emberi szenvedés mélységei fölé hajol - s ha szemeim elé vetődvén az élet meggyötörtjeinek eltorzult arcú valamelyike - én nem elriasztásul örökítem meg legborzasztóbb, kétségek poklába taszító torz vigyorgásában -, hanem megkeresem az emberi arc ama kifejezését, mely leginkább elárulja a páriába rejlő embert - az átható tekintetet keresem a félkegyelműben is, azt, amely az értelem még meglévő sugarát vetíti a szemlélő lelkébe. "Nézz a szemembe - mondják az én embereim a jól táplált s gyanútlan szemlélő kényelmes embertestvérnek - lásd, ember vagyok. Ember vagyok, kinek lelke a tiéddel egyazonos Istenségből eredezik."
Én nem akarom pesszimizmussal tölteni el az emberek lelkét - s ha munkáim diszharmóniákat keltenek a szemlélőkben, ez azért van, mert a lelki élet végtelenségeire figyelmeztetik őket - s a materializmus eme korában ez nekik díszharmonikus. Kényelmetlen, mert gondolatokat kényszerítenek elő. De ez nem az én hibám.
Az ember én előttem különös, szinte sugárzó szentség színében jelenik meg, akkor is, amikor mások csak a rútságot, s a súlyos Karmák arculat eltorzító fintorát látják. Én igyekszem e rútságok mélyére leszállni, s az emberi lélekben rejtező fönnséget felhozni e nagy mélységekből, s az embert az isteni lélek átható sugárzó fényébe öltöztetni - még akkor is, ha az a legmélyebbre süllyedett sors koldus-mezében mutatkozik is. A fennséges határai nem végződnek be a harmonikus szépségek, a mindeneknek tetsző angyali arcok s alakok ábrázolásánál, kitágulnak azok, s a szeretet magasztos érzésében magukba ölelnek minden emberi sorsot, bár a legirtózatosabbat is.
Így azt gondolom, nem pesszimista, hanem optimista művészet az enyém, mert én az emberi fönnség szeretője s keresője vagyok, s a világnézeti bázis, melyre dolgaim épülnek, szemmel láthatólag s kétségtelenül a legnagyobb jó, az örök hatalmú lelkiség szeretete.
Ezt ön nagyon jól megérezte, s bírálatának harmadik bekezdése a legszebb s legigazabb bírálat, mely az én életem eme sok szenvedés szülte szülöttjeiről eddig elhangzott. Mert megérezte a világnézeti bázist, mely munkáimat egységbe foglalja - s ennél jobban egy művészetet jellemezni nem lehet.
Világnézet, magasabb rendű erkölcs, jó szándék embertestvéreinkkel szemben - ezek nélkül maradandó művészi munkák nem alkothatók. Én e részben nyugodt vagyok dolgaimat illetőleg. Mert ha munkáimat formai (l'art pour l'art) szempontból kifogásolhatják is, de embertársaim iránt való jóakaratomat senki kétségbe nem vonhatja. S ha csak példát nyújtottam is arra, hogy a művészetet igenis lehet az erkölcsi jó szolgálatába állítani -, úgy nekem még ez az egy eredmény is elég ahhoz, hogy a megkezdett úton nyugodt lélekkel tovább haladjak.
Remélem, egyszer - jobb idők beálltával ellátogat errefelé.
Köszönti sok szeretettel
híve Remsey Jenő