Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 4. szám

Fenyő Miksa: Elmúlt hetekből

(Jászi Oszkár könyve)

A két forradalom - a Károlyi-féle és a bolsevista-forradalom jelentőségéről írt könyvet "Magyar kálvária - Magyar feltámadás" címen Jászi Oszkár, a radikális párt szellemi vezére, a Károlyi-kormány tagja. Confessio akar lenni ez a könyv, perbeszállás önmagával, mintegy konfrontálás mindazokkal a vádakkal, melyek ellene már a Károlyi-uralom idején, de különösen a bolsevizmus bukása óta elhangzottak. Jászi Oszkár - így mondja ezt előszavában - nem ellenségei rágalmainak visszautasítása, nem is az emigráció okulása céljából írta ezt a könyvet, hanem mert "a további hallgatást tűrhetetlennek érezte önmagával szemben?" Olcsó dolog volna ebből azt a következtetést levonni, hogyha Jászi, aki gőgjének, önérzetének sáncát veti maga és ellenfelei rágalmai közé, mégis szükségesnek tartja a perbeszállást, hogy akkor nyilván magának is kételyei vannak afelől, vajon helyes volt-e mindaz, ami történt s vajon nem terheli-e őt a történetekért valamelyes felelősség? Olcsó dolog volna tehát olybá tüntetni fel a könyvet, mint Jászi lelkiismeretének megmozdulását, holott azt gondoljuk, hogy valójában az a szkeptikus szellem bírta a könyv megírására, mely kell, hogy minden igaz történetíró tollát befolyásolja s amely történeti szkepticizmusnak olyan pompás képviselőit ismerjük, mint Renant vagy Tolsztojt. "Senkinek sincs annyira igaza, hogy az ellenfelének ne volna igaza", talán ez az a kétség, mely Jászi Oszkár elé meredt, amikor a könyv megírására szánta el magát, az a szkepticizmus, mely kell, hogy a forradalmak legfanatikusabb rajongóiba is beleakassza a maga kérdőjeleit, amikor látják azt az egész tragikus zuhanást, csaknem jóvátehetetlen összeomlást, mely a forradalomra elkövetkezett. Távol áll tőlünk - s ezt mindjárt a cikk elején kijelentjük - hogy mi a történeti szellem megtagadásával, mindazért a katasztrófáért, ami bekövetkezett, egyeseket, vagy akár csoportokat felelőssé tegyünk s távol áll tőlünk az is, hogy a felelősséget a post hoc propter hoc alapján konstruáljuk meg: de azt igenis szívesen látjuk s annak morális és esztétikai szempontból jelentőséget tulajdonítunk, ha azok, kik "az eseményekben fontosabb szerepet játszottak" valahogy kívül helyezkedve a dolgokon igyekeznek a maguk és mások részére számot adni mindarról, amit cselekedtek, megvizsgálják ennen intencióikat, megvizsgálják a helyzetet, amelyben az intenciók érvényesítésére törekedtek, de azzal a kérlelhetetlenséggel, amellyel mások dolgait szokták vagy szoktuk megbírálni s abban az erkölcsileg magas rangú tudatban, hogy azzal, amit írnak, nem annyira az események folyását változtatják meg - mit is tehet egy penna ezek áramával szemben - nem is a piedesztált oltalmazzák meg, melyre annak idején érdemelten vagy érdemtelenül felkapaszkodtak, hanem példát adnak életükkel, életük igaz confessiójával, mindazzal, amit akartak, elértek, elhibáztak vagy elrontottak. Ez a nehezebb, a nemesebb feladat. A könnyebb, az emberiségre értéktelenebb a leszámolásnak az a módja, ahogy Napóleon memoárjából ismerjük, ki az oroszországi hadjáratról szólva megállapítja, hogy "ez a háború nagy célokért, a véletlenek kiküszöböléséért, a nyugalom megalapításáért folyt. Utána egészen új láthatár, új feladatok, teljes jólét és boldogság nyíltak volna meg az egész emberiség számára. Európa ily módon csakhamar egyetlen nagy nemzetté forrott volna össze s mindenki, bármerre járt volna is, mindenütt közös hazában érezte volna magát. Én kimondottam volna, hogy minden folyó mindenki által egyformán hajózható, hogy a tenger közös és hogy az állandó nagy hadseregek pusztán csak az uralkodók testőrségévé zsugorodjanak össze". Ez is konfessio, de hol ebben a példa, amely tanít, amely "lelkiismeretünket szabadítja fel."

Vajon Jászi írása melyik kategóriába tartozik? Mielőtt e kérdésre felelnék, előrebocsátom a következőket. Aki e sorokat írja, minden forradalomnak, még az ellenforradalomnak is esküdt ellensége s ideálja az a Schopenhauer, aki vagyonát a frankfurti forradalom letörésekor elesett katonák özvegyeire és árváira hagyta. Mégis minden averziója mellett a forradalmak, tehát az októberi forradalom iránt, leszámolt azokkal a vádakkal, melyek a forradalom regimejét érték s megállapította magában, hogy ezekből mi és mennyi írandó a háború s a háború elvesztésének számlájára. E sorok írója tudja, hogy nem Károlyi Mihálynak (akit különben jelentéktelen és vezetésre egyáltalán nem hivatott embernek tart) és társainak propagandája őrölte fel seregeinket, hogy Erdélyt s amit a román imperializmus még hozzá kaparintott, nem azon az emlékezetes aradi tanácskozáson vesztettük el, hogy nem a belgrádi kirándulás fosztotta meg az országot területének háromnegyed részétől, tizenhárom millió polgárától, közöttük több mint három millió magyartól s hogy a bolsevizmus, mely Károlyi uralmát felváltotta, nem valami démoni elhatározása volt Károlyinak vagy kormányának, hanem szükségszerű történeti fejlemény legfeljebb ha Fluch der bösen That. Mindezt tudja s tudja azt is, hogy Jászi Oszkárt, ha néha tán mértéktelen ambíció, de mindig becsületes szándék vezette politikájában s komoly szeretet a föld iránt, ahol ma nevét gyűlölettel említik, s mégis... Jászi új könyvét nem tudja a példaadó írások közé sorolni. Elfogult könyv, melynek írója még nyakig ül az eseményekben s nem tudott ezektől a történelmi távolság hűvösségébe húzódni, ellenkezőleg az akcióra készülő pártember szemével és szenvedélyességével nézi és ítéli meg az eseményeket. Amit lehet is, szabad is, de amely körülményt könyve megbírálásánál nem szabad szem elől tévesztenünk.

Azzal kezdi fejtegetéseit, hogy beszámol damaszkuszi útjáról: hogyan lett a Mitteleurópás Jászi Oszkár az entente-barát Károlyi Mihály hűséges fegyvertársa? Amit Jászi a maga Mitteleurópa koncepciójának védelmére elmond, hogy tudniillik ez nem a militarista, a háború esetén autochton termelést produkáló Mitteleurópa volt, "hanem mindazon népek demokratikus és pacifista szövetsége, melyeket a geográfiai és gazdasági egymásra utaltság vaskapcsokkal fűz egymáshoz", ellensúlya, a cári, autokrata, elnyomó Oroszországnak... amit erről mond, azt annál is inkább elfogadhatjuk, mert sokan voltak nálunk - jómagam is -, kiket ugyanaz a megfontolás és törekvés hajtott Németország felé. Idáig rendben van, de sehogy sem tudjuk megérteni, hogy miért kellett 1917 derekán Jászinak az entente-hoz pártolnia, miért kellett a caldariumból hirtelen a frigidariumba lépnie s most már a demokrata, a pacifista eszmék érvényesülését az entente országoktól várnia. Vajon csak ez a két lehetőség kínálkozott, csak ez a két lehetőség jelentette a demokráciát: Mitteleurópa vagy entente-barátság? Ha igaz az, amit szerző mond, hogy 1917 dereka óta minden kritikusabban látó ember tudhatta, hogy a háborút elvesztettük (én bizony nem tudtam, én bizony reméltem, hogy győzelem és legyőzetés nélkül, becsületes békével fog végződni a háború s az ilyen visszafelé jóslásnak nem is vagyok barátja) akkor a kritikusan látónak azt is tudnia kellett, hogy ha ez így van, akkor rajtunk nem segít semmiféle "éljen az entente!" kiáltás, akkor a mi sorsunk meg van pecsételve s a szomszéd Shylockok kivágnak a testünkből annyi font húst, amennyire az entente államokkal kötött szerződések őket felhatalmazzák. Ezen akkor már változtatni nem lehetett, ez akkor már a mi sors-tragédiánkban el volt döntve s ha Tisza Istvánnak sok mindent szemére lehet hányni a magyar nemzetiségi politika szempontjából, 1917 derekán az egyedüli lehetőség az ő koncepciója volt: a dualizmus és a német-magyar szupremácia. (A mi nem jelenti azt, hogy a mód helyes volt, ahogy ezt érvényesíteni törekedett s nem jelenti azt sem, hogy egy győzelmes vagy becsületes békével végződött háború után nem kellett volna e szupremáciás politikát egy méltányos, a nemzetiségek kultúr és politikai jogait teljesen elismerő politikának felváltania.) 1917 derekán tehát az entente felé orientálódni fejvesztettség és kapkodás volt s számunkra nem volt más lehetőség, mint megmaradva Németország mellett, a szövetségen belül törekedni arra, hogy Németország hajlandó legyen a békére és engedményekre. Ha Jászi itt keményebben nézett volna szembe önmagával, akkor be kellett volna látnia, hogy Károlyi Mihály politikája sem a magyarság, sem az emberiség érdekeit nem szolgálta s hogy Németország kiszolgáltatása az entente-urai kénye-kedvének a legnagyobb csapás, mely a kultúremberiséget érhette. (Németország döntő győzelme éppen ilyen csapás lett volna az emberiségre, csak éppen hogy ezt mi könnyebben viseltük volna el.)

Ami hibát a régi regime-nek felró a demokratikus jogok kiterjesztésének megakadályozása körül: ebben lehetetlen Jászinak igazat nem adni. Való igaz, hogy a magyar politika vezető körei még 1918 októberében is azzal a rendíthetetlen nyugalommal nézték az események fejlődését, melyet nekik egy ezeréves ország megrendíthetetlenségébe vetett bizalmuk adott s ahelyett, hogy módot adtak volna a hivatottaknak a demokratikus reformok megvalósítására, tumultuózus parlamenti jelenetekkel - melyekben Károlyi judíciumnélküli handabandázásának ugyanannyi szerepe volt, mint a párturak istenadta vakságának - pocsékolták az időt. Jászi szerint, ha Károlyi négy héttel előbb jön, akkor az ország kikerülte volna a bolsevizmus s a rákövetkező korszak megrázkódtatásait. ("Ha Cleopatra orra hosszabb lett volna, akkor a világtörténet másként alakult volna.") Jászi szerint Hadik kísérlete a "régi rend levitézlett uraival" valójában Windischgrätz, Vázsonyi és Szterényi intrikája volt a feudalizmus érdekében. Hát ezzel a naiv és történetietlen megállapítással nehéz szembeszállni. Én azt mondom, ha Károlyi Mihály négy héttel előbb is jön, ugyanazzal a judíciumtalan suggestibilitással, ugyanazokkal a szövetségesekkel, melyek csak egymásra licitálva tudták vagy igyekeztek pozíciójukat a tömegek előtt erősíteni, ugyanazzal a külpolitikai koncepcióval a különbéke (Németországtól és a monarchiától külön) elszántságával, egész osztályoknak a balra félretolásával (Károlyi Mihály abból, hogy őt nem lőtték főbe, tudhatta volna, hogy Magyarországon az arisztokrácia nélkül kormányozni nem lehet) szerintem épp olyan biztosan elérkezett volna a március 21-éhez, mint ahogy ide október 31-én indulva el, szükségszerűen elérkezett. Én hiszem ezt és a magam hite iránt csak az a körülmény tesz szkeptikussá, hogy Jászi az ellenkező tételre ugyanily vakon esküszik. Ami pedig azt illeti, hogy a Hadik-kormány a feudális rend kreatúrája volt a régi rend levitézlett uraiból összeállítva, ez vagy rosszhiszemű állítás, vagy pedig azt bizonyítja, hogy Jásziban a pártember állandóan elnyomja a történetírót és így nem képes pártérdekeit nem szolgáló szempontok mérlegelésére. Hadik kormánya akkor "forradalmi" kormány volt, nem kokárda letépő, lapokat matrózokkal igazgató, minden intézmény szilárdságát meglazító értelemben, hanem abban az értelemben, hogy hirtelen és komoly elhatározással az alkotmányos tényezők ellenállását leküzdve vagy leküzdésüket szilárdan elhatározva, szánta el magát a demokratikus reformokra, melyek méretükben és becsületességükben semmivel sem maradtak volna el a Károlyi-kormány reformjai mögött. De Jászi Oszkár megállapítja, hogy egyedül Károlyi Mihály volt hivatva az ország megmentésére s az országot azok döntötték a végromlásba, akik a kormányrudat nem adták négy héttel előbb a kezébe. Hadik János hívei ugyanezt állapítják meg Hadikról s Tisza István hívei pedig szentül meg vannak győződve hogy az országot egyedül az ő regime-je menthette volna meg. Clio mosolyog, mert ő mindenkinél, még Jászinál is jobban tudja.

Amit Jászi Oszkár az októberi forradalomról s a Károlyi-korszakról mond, könyvének legérdekesebb része - de mint vallomás, mint "önmagával perbeszállás" szintén nem elégít ki egészen. Ha Jászi tudta azt, hogy "az elkínzott, elvérzett, eltetvesedett, félholtra koplalt frontkatonák" hazaérkezése valami szörnyű istenítéletet fog felidézni, akkor azt kell kérdeznie önmagától, vajon azok, kik a forradalmat szították - elismerem, jóhiszeműen és egy szebb jövő reményében - nem adják-e meg a lökést, a fizikai lehetőséget e szörnyű istenítélethez s nem volna-e jobb, okosabb, tartózkodni minden olyan cselekvényből, mely erőszakosságával, kihívó erejével, erőszakra, végzetes túlzásokra ragadja a joggal elkeseredetteket s a jogtalanul zavart keresőket. Jászinak igaza van, mi mindannyian lőporos hordón táncoltunk, de nagy felelősség terheli azokat, akik ilyenkor égő fáklyákkal világítanak be szörnyű könnyelműségünkbe. S ugyanezt vethetjük szemére a katonai kérdés kialakulása dolgában, mellyel egyébként, mint előadásából kitűnik, ő maga sem volt megelégedve. Elmondja ugyanis, hogy ha még egy Lindernél nagyobb tehetség képes is lett volna a fölbomlás alatt álló régi seregből egy megfelelő gárdát összeállítani, "ez a feladat már azért is keresztülvihetetlen volt, minthogy a koalíció döntő befolyású partnere, a szociáldemokrata párt hallani sem akart a régi fegyveres erő fenntartásáról és kezdettől fogva - Pogány József vezetése alatt - rendszeres propaganda folyt a vasúti állomásokon a hazatérő formációk leszerelésére, hazaküldésére s forradalmasítására." De hát azt kérdezzük tisztelettel Jászi Oszkártól, hogy van az, hogy ő, aki, mint tanulmányából kitűnik, olyan sok mindent előre látott, hogy van az, hogy ezen a ponton vak volt s nem látta, hogy a szociáldemokrata párt az akkori viszonyok között, az akkori mentalitás mellett, önnön propagandája foglyaképp ha hatalomra jut, ez szükségképp a hadsereg utolsó maradékainak szétzüllesztésére vezet. Pedig ha csak valamennyit is sikerül ebből a hadseregből megmenteni, ha csak valamennyire is sikerült ezt harcképes állapotban tartani, akkor bizonyos területek tekintetében birtokon belül maradván, talán a trianoni szerződés egyik-másik rendelkezése másképp ütött volna ki. Talán, mondom, mert hiszen biztosan semmit sem tudunk, de ezért a "talán"-ért érdemes lett volna meggondolni a dolgot, még ott a szakadék szélén, ahol - belátom - már nehéz volt meggondolni. Mindezt pedig nem azért mondom el, hogy a haígytörtént volna-haúgytörtént volna naiv játékát ismételgessem, hanem annak az igazolására, hogy mennyire nem jut eszébe Jászi Oszkárnak kételkedve nézni vissza azokra a cselekményekre, melyekben neki vezetőszerep jutott. Ami, ha nem is szól az ember ellen, de szól a történetíró ellen.

Egyébként, ismétlem, ez a fejezet tanulmányának legérdekesebb része: pompás és őszinte képét írja meg a Károlyi-regime kül- és belpolitikában egyaránt való tehetetlenségének. Ha ezért legelső sorban az entente-ot okolja, ebben teljesen igaza van és nagyon is érthető az az elkeseredés, mellyel az entente politikájáról úgyis mint magyar ember, úgyis mint pártember szól. De nekünk ismét csak a skepsis kérdését kell hánytorgatnunk, nekünk újból azt a kérdést kell felvetnünk, hogy van, hogy mindezek tekintetében Jászinak, aki tudhatta, hogy a diplomácia mindenütt a világon diplomácia, hogy a militarizmus mindenütt a világon militarizmus, a forradalmat megelőzően egyetlen kételye nem volt. Ami Aradon történt, az éppen nem válik Jászi Oszkár szégyenére, azt szégyellheti az entente, azt szégyellheti Románia, de Jászi Oszkár - rebus sic stantibus - bátran vállalhatja a felelősséget. Aminthogy később nem egy magyar politikus, kinek a forradalomban semmi szerepe nem volt, sőt aki megtalálta az utat az új idők új igéihez, külföld számára írott cikkeiben bátran tollára vette a szót: Keleti Svájc. Amit a Károlyi-kormány utolsó idejéről, a bolsevizmus fenyegető rémének közeledtéről, a kommunizmus kitöréséről ír, rám az őszinteség, a valószerűség hatását teszi.

A proletárdiktatúráról írt fejezetében író előrebocsátja, hogy személyes részvétele a forradalomban véget ért ugyan, de a kommunizmus idején is mindenről pontos információkat kapott úgy, hogy megfigyelései és ítélete nem egy távollevőnek széljegyzetei, hanem "egy végig átgondolt és szigorúan verifikált kutatás." Hát ebben a legkeményebben ellentmondok a szerzőnek: sem a tényekről nem volt kellően informálva - legalább is fejtegetéseiből nem ez tűnik ki - sem pedig a dolgok lényegét nem állapítja meg helyesen. Én például sehogy sem tudok belenyugodni abba, mert a szerzőről való fogalmammal sem vág össze, hogy Jászi Oszkár a bolsevizmus regimejét valami tudományos kísérletfélének tekintette, melynek eredményeitől várta a kommunista világrend igazolását, vagy lehetetlenségeinek bizonyítását. "A feloszló Radikális Párt tagjainak azt az utolsó tanácsot adtam, hogy a politikai felelősségben való részvételt ne vállalják ugyan, de viszont ne szabotáljanak, mint az orosz intelligencia, hanem szellemi és igazgatási munkával támogassák az új rendszert. Ezt a tanácsot nemcsak azért adtam, mivel a szellemi munkások ellenállása úgyis hiábavaló lett volna s a rendszer kegyetlenségét és brutalitását céltalanul csak fokozta volna, hanem azért is, mivel óriási jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy a kommunista rendszer gyakorlatilag kipróbáltassék." Nem szimpatikus tudvágy és jobb szerettem volna, ha Jászi Oszkár más testamentummal távozik az országból, ha valaki tudta azt, hogy a bolsevista uralom össze fog omlani s hogy erre az összeomlásra az fog következni, ami következett, akkor nem volt szabad ezt a tanácsot adnia. De legalábbis a dolgok felől való teljes informálatlanságát bizonyítja, mert különben nem mondaná azt, hogy a "szellemi munkások ellenállása hiábavaló lett volna." Ellenkezőleg: hogy a rendszer ideig-óráig fennállhatott, az annak tulajdonítható, hogy a forradalmak felszabadító hatása alatt a szellemi munkások, egész légiója látta elérkezettnek a maga idejét szertelen ambícióknak kielégítésére s a bolsevizmus uralomra jutásával meggondolás nélkül s a proselyták buzgóságával sietett a vörös zászlók alá. Bizony, ha távol tartotta volna magát, ha mindjárt szabotált volna, akkor jóval hamarább bekövetkezett volna a regime bukása s az a körülmény, hogy ezzel aztán sok mindenféle átkos következmény elmaradt volna, talán Jászi Oszkárt is megnyugtatta volna a légüres térben való kísérlet - az eleven testen való boncolás - elmaradásáért. Ugyancsak informálatlanságát sőt elfogultságát bizonyítja, amit a tisztviselőknek a diktatúrában való részvételéről mond, különösen szembetűnő az a türelmetlen keménység, mellyel ennek az osztálynak szerepéről "a magyar intelligencia harmadik prostitúciójáról" ír, ha megfigyeljük azt, hogy bizony a bolsevista vezérek szerepéről néhány vezető egyéniségüknek butaságáról és aljasságáról nem emlékezik meg ily keményen, sőt ezeknél kiválóan súlyt helyez arra, hogy őket az elfogulatlan tudományos kritika által is parlamentárisoknak elismert jelzőkkel illesse. Ha teljes felháborodással nyilatkozik a fehér terrorral - amely felháborodást e sorok írója teljesen érti és osztja - akkor legalább is különösnek kell mondanunk, hogy nem ugyanezzel a felháborodással sújt le a bolsevizmus hőseire, akik tulajdonképpen a terror magas iskoláját megalapították és politikaképessé tették. S aki javára írja a proletárdiktatúrának, hogy "valami organizációt és rendet adott oly korszakban, amikor nélküle a mob legszörnyűbb anarchiája következett volna be", annak semmi joga nincs a fehér diktatúrát lángoló szavakkal ostorozni, elvégre még a legelkeseredettebb emigráns is kénytelen beismerni, hogy valami organizáció itt is elejét vette a mob szörnyű anarchiájának. Egyéb "történetbölcseleti értékeitől" a diktatúrának, melyeket Jászi megértően felfedez, nulla quaestio fiat.

A fehér ellenforradalomról szól Jászi könyvének tizedik fejezete. Erre a következőket jegyezzük meg: A pártember szenvedélyességét csaknem gonoszságot látunk abban, hogy Vázsonyit románbarátsággal igyekszik befeketíteni. Hogy kezdetben, ha Garami és pártja kitart, itthon lehető lett volna az októberi forradalom programja és a köztársaság, ezt csak olyan ember mondhatja, aki nem élte át itthon sem a bolsevizmus, sem az ellenforradalom hónapjait s aki általában valami olyasféle hitben él, hogy erős, hipnotikus akarással a világot hozzá lehet törni a maga nagyon becsületes, de íróasztal mellett kifundált koncepcióihoz. 1919 augusztusában és szeptemberében semmi más nem volt lehetséges, mint ami itt történt, tehát nem igaz az, hogy Garami hibázta el a dolgot, aki Jászi szerint felült Clerk ígéreteinek, és nem igaz az, hogy amennyiben "a szocialisták szilárdan megmaradtak volna azon álláspontjuk mellett, hogy csak oly kormányban vesznek részt vagy csak olyant támogatnak, mely az októberi forradalom vívmányait biztosítja, nélkülük nem lehetett volna kibontakozást találni?" E sorok írója a meghallgatott polgáriak közül talán legelőbb beszélt Clerkkel - akiről egyébiránt jobb véleménye van, mint Jászinak, s akiből nem hiányzott a becsületes szándék - s többször beszélt vele, memorandumot juttatott hozzá egy demokratikus kormány tekintetében, melyet Clerk szimpátiával fogadott, de látnia kellett, hogy Clerknél, memorandumnál, szívünk óhajánál, szocialista akaratnál erősebbek az események.

(1 sor törlés.)

Ezeket a jegyzeteket írtam Jászi könyvének margójára. Mindenesetre ajánlom e könyvet elolvasásul azoknak, kik valami komoly információt - ha néha elfogultat, pártszenvedélytől elhomályosítottat is - akarnak kapni az októberi forradalomról.