Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 4. szám · / · Tersánszky J. Jenő: Rosz szomszédok
Ismeretesek az olyan jó gyerekek, kiket szülőik s tanítóik részéről csupán dicséret ér és illet, kiket eleve mindenki komolyan vesz s kik már kisdiák korukban úgy veszik le szemüvegük s oly mozdulattal törlik azt, akár élemedett könyvtár molyok.
Ez volt Feladlak úr, dicséretestül, pápaszemestül, mindenestül, sikerült példányuk.
Azt a szokását most is megtartotta, hogy olykor át-átnézett a szomszédba. A varrólányok társaságát éppúgy kedvelte, mint ahogy tréfáik s ingerkedéseiktől félt.
Ott lábatlankodott, Angyalossinéval beszélgetve, kinek keze azért egy pillanatig sem állt tétlen összedugva. Ott sórált a bába körül a konyhában, aki most is úgy szerette. Vagy ott játszott ügyetlen, mert szokatlan, a kis Terikével az udvaron.
Angyalossi rendesen már valamivel dél előtt otthon volt az üzletből. Persze, többnyire hajnal tájt tér nyugvóra, a "Kör"-ből jőve s gyomra kényes állapotban volt az éjjeli vizes boroktól, meg szájíze is rossz, a cigaretták füstjétől. Azért, még az utcaajtón be sem lépett jóformán, már egy üveg sörért menesztette egyik varrólánykát a sarki boltba. Ez részint gyógyító hatású, részint unaloműző volt ebédig.
Ekkor, először is bement a konyhába s beleszagolt az ételekbe, egyúttal szellemes s találó nevekkel illetve a főzteket. Így: megint ezzel a lilaszín habarékkal akarják jóllakatni őt? Vagy: mi készül ebből a gyanús moslékból? Avagy: na, máma is pióca főzelék lesz?
- Miért nem hozatsz magadnak a vendéglőből, ha nem tetszik? - válaszolt neki a bába.
De Angyalossi már a varrodában a varrólányokat pirította kétértelműségekkel s kezdte csipkedni s cirógatni, különösen egy pöttöm, barna gyereklányt.
- Mit akarsz Gazsi attól a gyerektől? - szólt rá Angyalossiné. - Anyja megmondta már, hogy nem azért adja ide hozzám.
De Angyalossi már az udvarról szemlélgette a házat, így beszélve. - Csakis! hát hogy hozzon az ember ide valakit ilyen vityillóba, hogy kitörje a lábát ebben a küszöbben s beüsse az orrát ebbe a szemöldökfába. Cigányok laknak ilyen putriban.
- Csodálom is nagyon - szólt ki a bába -, hogy oly finnyás legény létedre, nem vettél mindjárt, mikor idejöttél, egy emeletes házat magadnak a főtéren, a magadéból.
De Angyalossi már a varrólánykát küldte újra sörért, ahogy lötyögése közben folyton ivott s csakhamar az üres üvegek kettősrendekben sorakoztak, az ajtó mellett, a tornácon. Most aztán épp odaállt, mindegy a kettősrendek élére, az ajtófélnek dűtve hátát. A sörök hatása nem igen tetszett meg rajta, azt legfeljebb egy szokott tünet mutatta, hogy igen szaggatottan fütyörészett s gallérját babrálta idegesen, mintha szorítná nyakát, vagy a gomb nyomná nyeldeklőjét. Ahol most állott, onnan egyként beszélhetett be a konyhába, oldalt a varrodába s ki az udvarra. Kisvártatva meg is kezdte, kecsesen forgatva ujjai között cigarettáját s füstkarikákat eregetve.
- Hallja nyanyó!
Itt, előbb ivott egy korty sört s egy gomolyagot fújt ki száján, szinte élvezve, hogy senki itten egy szavát nem veszi szívesen s újra megszólalt.
- Hallja nyanyó, mit hallottam.
Ugyanaz a hallgatás volt erre a válasz, mint előbb, mintha senki sem figyelt volna oda s Angyalossi újra szünetet tartott. Aztán mintegy kiszámítva magában, meddig szükséges várnia, hogy azt hitesse el, talán már el állott szándékától mondanivalójával, harmadszorra kezdte.
- Hallja nyanyó, mit mondanak nekem a körben. Azt mondják, hogy maga, miután kissé kivénült a gyakorlatból az udvarlóknál... kicsit meglöttyedtünk, miegymás... Hát oly jó szívű volt, hogy megsajnálta szegényeket s maga helyett fiatalabbakat szállított nekik. Egy kis csibehúst. Ami nem rossz, én is amondó vagyok.
Kis szünetet tartott megint. Aztán folytatta.
- Persze én ezt nem hiszem a világért sem, de hát ilyenek a rossz nyelvek. Sőt azt is regélik, hogy Rózsika és a feleségem kis bejárogatott az urakhoz. Mondom, én tamás vagyok. Mégis-mégis aztán hm...! Hát csodálni aztán, ha tisztességes népek nem igen teszik be magukhoz a lábukat, ilyen beszédek után. És más asszonyok félrefordítják a fejük s az orrukat fújják, ha elviszem magammal valahová a feleségem.
Ez volt Angyalossi igazi eleme. Mi erre támadt. A mérgezett, kínos levegő.
Hogy a varrólányok odabenn a varrodában szánalmuk, vagy pukkadozásukat fojtsák. Hogy a bába kifakadjon: úgy verjen meg az isten, puszipajtásaiddal együtt, te átkozott! Vagy szótlan tűrjön s a keserűség és gyűlölettől könnyei potyogjanak a tűzhely lapjára, apró gőzlövedékekké sustorogva szét. Hogy Angyalossiné kíntól s szégyentől vörösen jöjjön ki: Gazsi! idegenek előtt! - így szóljon halkan és szemével a varrodára, meg a kis Feladlak úrra utaljon.
Feladlak úrra, ki úgy tett, mintha se látna, se hallana, elfoglalva a kis Terike szórakoztatásával.
Holott Feladlak úr pontosan füle mellé szedte a hallottakat, úgyszólván szóról-szóra bemagolta az egészet s hazamenve hibátlan felmondja Zsuzsának.
Zsuzsának, ki aztán így nyilatkozott a tárgyban.
- Hát nincs igaza az árva embernek? Hisz ezeket minden becsületes ember kikerüli. Hát ne keseredjék el köztük egy tisztességes ember? És ne adja magát az italnak? Hát csoda volna, ha tűzre tenné azt a vén szajhát, lányostól, hogy megkaparintják s élősködnek a becsületén? Máris tönkre tették egészen azt az embert.
Nos, a szomszédban, nem is soká késett e gonosz üzelmekért a szegény s becsületes Angyalossi részéről a megtorlás.
Kisvártatva már éktelen zenebona hangzott át a kötélverőkétől. Zúzás, csörömpölés, ütlegelés, női sikolyok s menekvés. Fazekak röpültek ki hármasával át a kerítésen az utcára, gyanútlan járó-kelőket fecskendezve be tartalmukkal. És Angyalossi, az udvar közepén, magában, mint valami győzhetetlen bajnok lökdöste ökleit az égnek.
- Úgy kell! - bökte fejét kárörvendően Zsuzsa, sőt asszonyai is. - Úgy kell! Felingerlik, mikor egy kicsit ittas s megkapják a magukét. Nem érdemes ezeket sajnálni.
Szóval Angyalossi nem szűkölködött mentő lelkekben semmikor sem.
*
Beállíthatni talán a helyzetet következőképp.
A temetkezési vállalat bevált, sőt hovatovább kecsegtetőbbé lett a hónapokkal s évekkel. Egyre nagyobb körben terjeszkedett s gyarapodást jósolt. Mi történhetett?
Angyalossi Gáspár nem volt a kuckó embere. Kedvelte a mulatságot, összejöveteleket. Szívesen járt körökbe, egyletekbe s másüvé, hol némi szerepet vihetett, dalárda főtag, hazafias ünnepi szónok, főkortes, mihez mindhez kétségtelen testi s szellemi adományokkal bírt.
Ám, most már rendes polgári helyzetet foglalva a városkában, szerette megválogatni társaságát s éppen nem elégítette ki holmi kortyondiak hangadója lenni. Az egykori lelenc s a későbbi hánytvetett iparossegéd megáhította a tisztességet. Házat kívánt volna tartani, vendégeskedni s látogatózni jótársasági alapon.
Ehhez pedig tényleg aligha volt akadály saját énjében, mint övéi a kötélverő család nem legfödhetetlenebb hírnevében. Észrevette azt Angyalossi első perctől, hogy őt magát ott is szívesen fogadják, hol feleségével, vagy épp anyósával már kevésbé. Más a varrónő és más a barátnő. Ezt mind értésül kellett vennie Angyalossinak, sokszor szíves, baráti késztetések s felvilágosítások által, sokszor suba alatt, sokszor csak egy megjegyzés, vagy mozdulatból, esetleg oly helyeken s alkalmakkor, mikor legjobban fájt.
Belátás Angyalossiban! Ha csak saját galádságaival szemben nem. Türelem? hogy az idő s a gyarapodás a legjobb folttisztító. Nem feledni oly hamarosan azt a facér mesterlegényt, kit két nő félretett pénzecskéi segítettek annak idején az utcáról alkalmazáshoz és két váltó inghez, meg később ugyanazok anyja a főnök úr címhez és állapothoz. Ez hiányzott Angyalossiból. Neki már megvolt az a természete, hogy aztán csak nyűgöt, örvet, koloncot érezzen magán feleségében s anyósában. És nagyon képes volt értő szíveknek holmi elhibázott élet felől borongani. Sőt nyilván maga előtt is, e tetszetős gondolatban, mely nem tett rossz szolgálatot botlások s gazságok magyarázatánál s mentségénél sem.
Nos, továbbiakul aztán, Angyalossi végül is nem fért meg a kis házban. Nem fért egyáltalán a bőrében. A kalandor, a költöző madár vér vergődött s feszegette a kalitkát, akár kényelmes volt az, akár szűk.
Az Angyalossi házastárs kivett egy tágas, csinos, többszobás lakást az üzlet, a főtér közelében.
Természetesen az új lakást újonnan kellett berendezni. Vagyis mielőtt még a régi kölcsönnek csak a kamatai is rendesen törlesztődtek volna, újabb terhek járultak ahhoz.
No, még ez a nagyzás s hánykolódás is megjárta volna, ha Angyalossi más egyén. De időnként valóságos őrület szállta meg ezt az embert. Heteken át dorbézolt s tékozolt. Ugrált s pökhendiskedett mindenkivel, mintha nem volna nyugvása, míg egy kis jóindulatot tud valakiben maga iránt. Gorombáskodott magukkal üzletfeleivel is, kapatosan ment a temetésekre, sörözött a halottas házakban, kellemetlenségeket mondott az elhunytak hozzátartozóinak halottjukról, akár minden kigondolható szerrel keresné romlását.
Az üzletet s különösen a raktárt valóságos mulató és találkahellyé avatta. Csaknem nyíltan hordott be parasztnőket a vásárokból s minden fajtát, kikhez csak hozzájutott.
Hasonló esetre csaknem életével fizetett rá.
Egy időben mindig együtt voltak Angyalossiék nyilvánosan is, otthon is, egy fiatal házastárssal. A két férj is, a két asszony is. A másik férj öles, erejéről hírhedt, de jámbor természetű s elég jó nevű kereskedő volt a városkában. Rebesgették, hogy Angyalossi nem is e mulya medve, hanem csinos s kacér s gyermektelen felesége miatt ápolja a nagy barátságot. Bizonyos azonban nem sült ki mindaddig, míg egyszer Angyalossi össze nem tűzött a férjjel.
Hajnalban kártyáztak s pálinkáztak a vendéglőben. A pálinka mindig megtébolyította Angyalossit. Most is állott ugyan a lábán, csak szeme volt mint a veszett ebé véres s zavaros s kiállhatatlankodott tűrhetetlen a játszótársakkal. Mégis csupán hozzá hasonló minősíthetetlen jellemre vall, hogy a kereskedővel való összeszólalkozásban addig ment, hogy azt vágta annak szemébe: miképp biztosítja, hogy utóbb többet volt a kereskedőné a raktárában, mint ahány üveg bort fizetett ő a kereskedőnek.
Öt perc múlva úgy szedték össze Angyalossit ájultan, vérbe-sárba páholva, a kijárat előtt, a kövezetről.
Nagy botrány volt. De Angyalossit védte a beteg ágy. Még hetek múlva sem volt sok remény felépüléséhez s még hónapok múlva is bicegett s nyögdécselt.
Ilyen s másfajta, kényszerű, vagy kényszerűtlen javulási s magába szállási időközök, botrányok szolgáltak arra, hogy megállítsák, vagy legalább is késleltessék a vállalat tönkremenetelét. Nem is akként talán, hogy ilyenkor aztán Angyalossi nekifeküdt az üzletnek, hanem ellenkezőleg, hogy nem ártotta bele magát s nem fosztogatott a bevételekből, mint valami élősdi haramia.
Angyalossiné s az időközben segéddé cseperült inas, elvégeztek mindent Angyalossi nélkül is. A fiú lehet, hogy maga is lopkodott, de ez elenyésző volt főnöke dézsmáihoz képest s alapjában ügyes s megbízható fickó volt. Örmény kölyök volt, Donogány Gergelynek hívták.
Angyalossiné pedig! Nos, ez az asszony, ha egyáltalán vétkezett valaha, akkor bizonyosan megbűnhődött vétkeiért, még az anyai, sőt ükanyaiakért is. Ez az asszony szenvedett, tűrt s kesergett három vértanú helyett, mint ahogy futott, fáradt, dolgozott három férfi helyett. Tönkrement, lefogyott, szép termete meghajlott, szelíd szemei fényük vesztették. Jutalmul hallhatta nap, nap-mellett férjétől.
- Kinek kellesz? Hisz úgy nézel ki, mint egy madárijesztő.
*
Hát, az évek múlnak. Lehet, hogy aki vigaszukban bízik, nem hiába teszi. De lehet, hiába, közönyösek lévén s saját szeszélyeiket űzve, mint a felhők, miken túl, kell azért, hogy a jóságot s igazságot esdjék csüggedetlen a fohászok.
Feladlak úr már nagy fiú volt. Mintafiú. Mondani minta, értéktelenség nélkül. Talán nem olyan, mint egy érdekes s művészi vázlat, hanem mint egy kitűnő s pontos fénykép. Semmi rendellenes, minden rendszeres.
Mindössze két jelenséget említhetni, melyben bizonyos csapongás mutatkozott Feladlak úr kedélyében.
Egyik volt hegedűje, másik a nők, általában.
A hegedű voltaképp még Darabonth Károlyé volt, annak ifjú korában. De Darabonth Károly, sajna, sosem tanult meg rajta, nem lévén sem hallása, sem érzéke hozzá s ott lógott aztán sok éven át használatlan s elhagyatva Feladlak úr szobájának falán.
Ám a kis Feladlak úr már több hajlamot árult el a hegedű kezeléséhez s korán elkezdte titkon nyefegtetni.
Mi régi bánatok s kudarcok emlékei késztették aztán Darabonth Károlyt, hogy elnézze öccsének ezt a haszonmentes szórakozást, tudja Isten. Való, hogy nemcsak elnézte, hanem később egy helybeli művészhez is kezdte járatni öccsét órákra.
Feladlak úr aztán szokott szorgalmával dűlt bele a vonókezelés csínja-bínjába s feküdt neki a hangjegyek bonyodalmainak, akár egyéb feladatainak. Úgy, hogy néhány év alatt ott tartott, ha eléje raktak bármilyen kottát, lejátszotta azt kifogástalan, ahogy csak szerzője elképzelte. Sőt úgy, hogy talán magának a szerzőnek is az az érzése támadt volna hallatára, hogy valamit rontania kellene szerzeményén.
Igen-igen, valami ilyes sejtelmei támadtak olykor magának Feladlak úrnak is, úgy általában, a valóságon, mikor a szobában keringélő szólamok oly furcsa s bizonytalan bizsergést idéztek lelkében s oly névtelen gyönyörökbe fájó vágyat s mélázatokat babráltak fel szívéből, miknek semmi rokonsága sem volt a mindennapi ésszerűvel.
Ez volt feladlak úr számára a hegedű.
De ugyanez volt számára a nők is, általában. Azaz, hogy mégsem. A nők más voltak. E nemnek tudata, olykor oly gyönyörű, csábos, heves kínzó és undorító gondolatokat sugallt, hogy egyenest meg kellett rémülnie magától. És szoknya, nem értve hát a lelkészekét, de szoknya, már maga az alakzat meglibbenése, takart bár tespedt, vagy fonnyadt tagokat, képes volt Feladlak úr érzékein e szüntelen lappangó sóvárgást felszítani s tüzes képek zűrzavarává verni fel estéit, hajnalait, egyedülléteit.
Ettől eltekintve azonban Feladlak úr letette kitüntetéssel az érettségit s nagybátyja határozatára a műegyetemre készült hallgatónak.
*
Egy este Feladlak úr hazafelé tartott, hegedűtokját csüngetve. Óráról jött, csak azzal a különbséggel, hogy az órát nem neki tartották, hanem már ő tartotta másnak. Épp így voltak más tanítványai is, a tanulmányokból, valamint ösztöndíja s tandíjmentessége, szóval Feladlak úr édes kevésébe került nagybátyjának az ellátáson kívül, sőt megtakarított pénze volt az egyetemre.
Az este borús volt. A levegő sárgás fényemlékekkel teli napnyugodtról. Egész nap csepergett. Érezhető volt már a közel ősz.
Feladlak úr léptei magányosan kopogtak az utcán. Már ott volt majdnem a kötélverőék háza előtt, ahol a bába újra magában éldegélt. Azaz, hogy aznap, ott látta Feladlak úr Angyalossinét is. Sőt Terike is odajött haza könyveivel. Aztán többízben a segéd ott volt, amint nyilván hírekkel jött s utasításokkal távozott. Utóbbat mind sűrűbben történt, hogy így tartózkodtak a bábánál övéi.
De Feladlak úr sokkal inkább el volt foglalva gondolataival utazásáról, a nagyvárosról, az egyetemről, függetlenségről, a jövőről, semhogy mással is törődött volna és ezúttal is, ne az utolsó pillanatban méltatta volna figyelmére azt a férfialakot, ki már jó ideje ott ácsorgott a kötélverőék előtt a járdán.
Pedig elég feltűnő volt, amint megáll, bekiált valamit a kerítésen át, de választ nem kap. Erre idegesen topog föl s alá s újra bekiált.
Mikor aztán meglátta Feladlak urat, eléje jött.
Angyalossi volt.
Bárha külseje egész rendes, mégis megtetszett azon valami gyűröttség. Tekintete pedig vizes s zavaros volt, mintha nem mosakodott volna, vagy épp most mosakodott.
- Jó estét szomszéd úr! - köszönt és kezét nyújtotta Feladlak úrnak.
Hangja is úgy hatott, mintha már rég nem beszélt volna, vagy előzőleg nagyon is sokat beszélt. Egyébként kifogástalan udvarias.
- Valamire kérem szomszéd urat - bökte fel homlokán sajátos mozdulatával kalapját. - Ezek a szajhák itten bezárkóztak. De Ön átmehet hozzájuk Önöktől. Legyen szíves megmondani a feleségemnek, csak annyit, hogy voltak az üzletben is, a lakásban is az ügyvédtől, hát menjen az ügyvédhez. Ön pedig mondja neki, ne tréfáljon velem, jöjjön haza. Én nem bántom. De kérem Önt, azzal a vén kocával szóba se álljon, csak a feleségemnek szóljon. Ugye nem veszi zokon, megteszi. Én itt megvárom. Előre is köszönöm.
Feladlak úr éppenséggel nem volt pipogya jellemű. Annyi galádat tudott már erről az emberről s hallott összevissza róla, hogy biztosra vehette, miképp ezúttal sem jár jóban. Vagy legalább is nem járt előzőleg. Mégis, kérésére rögtönös s önkéntelen részvéte támadt iránta, hogy bajban van s segélyre szorul.
Valóban ez volt Angyalossi, csupán személyével, másokkal szemben is. Ha talán csak egy kissé más, mint amilyen, nyilván úgy tudott volna mozgatni érdekeiben embereket maga körül, akár bábokat. Hát igaz a példaszó, a sors nem adhat egynek minden készséget, másnak semmit. Csak hát legalább ne osztogatná adományait olyan "nesze semmi, fogd meg jól" elven, például a butaságot a becsületességgel együtt.
Na de, Feladlak úr átment a szomszédba.
Ott aztán három ijedt s várakozó női szem fogadta őt. És miután Feladlak úr előadta megbízatását, hát egyszerre három száj kezdett beszélni. De közülük aztán a bábáé maradt a szó.
Feladlak úrnak egészében kissé nem tetszett, hogy csaknem úgy beszélnek hozzá, mintha ő az Angyalossi pártján volna, amiért a küldetést elfogadta.
- Tessék, tessék helyet foglalni. Add, add csak Terike azt a széket. Tessék hát megtudni kicsoda ez az ember, hiszen már úgy is ismeri - mondta a bába Feladlak úrnak. - No, nézze meg ezt az asszonyt, hogy néz ki! - mutatott Angyalossinéra. - Nézze meg, mivé tette ez az ember. Ledolgozza neki magát, mint a bolond és ezt az asszonyt gyanúsítja ő azzal, hogy a segéddel él. Egy taknyos fiúval. Hát kell ennek férfi? Nem volt ennek elég egy? Ő! Aki tönkre tegye. Most tessék meghallgatni. Ő már három napja, hogy odativornyázik tekergőkkel, szajhákkal. Elviszi magával az utolsójukat ezeknek itten. Nincs egy fillér sem az üzletben, sem a házban. Akkor hazajön és már nem tud egyebet kitalálni, mint a segédet. Te becstelen így, te becstelen úgy! Összeveri ezt a két árvát s kihajtja őket, máma reggel, meleg ágyukból az utcára. Tessék idenézni!
Itt, a bába odament Angyalossinéhoz s lefejtette róla bujkáját, hogy Feladlak úr lássa a kék foltokat vállain s karjain. Aztán Terike következett volna, ki már maga akarta kigombolni kabátkáját. De egyszerre elpirult s szégyellős, kislányos mozdulatot csinált. Szemeiből pedig egy mosoly villant Feladlak úrra, mi mintha azt mondaná: na, azért sok és ízetlen már nagymamától, ekkora színházat csinálni, egy gavallér előtt.
Terike már polgáriba járt. Gyermek volt még, de gyönyörű gyermek, átmenőben a szűzecskébe. Feslő keblei már sejtetődtek át a ruháján.
- Na! - folytatta a bába. - Most pedig utánuk jön, hogy menjenek haza, mert lefoglaltak mindent az üzletben, meg a lakásban. Menjen ez az asszony a végrehajtóhoz könyörögni, menjen az ügyvédhez, akinek ő, a nagylegény, részegen azt mondta, hogy... követséggel legyen mondta... na! nem is mondom ez előtt a gyermek előtt. Bár hallott ez szegény különbeket is.
Feladlak úrban e szavak, az iménti látvány s a rászegződő pillantások, heves felháborodást kavartak fel mindennek okozója, Angyalossi iránt. Kész lett volna kirontani s arcába vágni: takarodjék, alávaló, gazember!
Ám ugyanakkor Feladlak úrnak egész másfajta érzésekkel is kellett bajmolódnia. A bába beszéde közben rá-rátette kezét vállaira s így mindig hátrább kényszerítette az asztalhoz, mi előtt Terike állt. És Terike gyermekes ártatlansággal simult szintén Feladlak úrhoz, mintha ő is részt akarna venni, hogy az egyetlen, jelenlevő, erős férfit megnyerjék ügyüknek. És Feladlak úr, bizony, már a nőt érezte, a kislány ártatlan érintéseiben.
Ennél semmi sem lehet visszásabb Feladlak úrra. Mint érzékei aknamunkája, a szánalom s némi bűntudat alatt is, ebben az alacsony mennyezetű s homályos szobácskában, e gyönge, boldogtalan s védtelen menekültek közt.
- Várja ő most magát? - kérdezte a bába.
- Igen. Azt mondta - felelt Feladlak úr, szinte elvörösödve, mintha röstellnie kellene azt is, hogy Angyalossi követéül vállalkozott, vagy más járult zavarához.
- Hát tessék megmondani neki - kérte őt közvetítőül a bába is. - Ez az asszony nem megy vissza többet. Ennek elég volt már. Ez az asszony megél nélküle is. Ott az üzlet, ott a lakás, maradjon mind az övé.
Kintről Angyalossi türelmetlenkedő hangja hallatszott be már ismételten, amint Feladlak urat szólítja.
Feladlak úr felkelt székéről.
- Tessék csak ezt mondani meg neki - ismételte a bába. - Ne is tessék, csak innen az udvarról. Majd meglátjuk mit tesz. Ide már büdös neki bejönni, amióta a rendőrkapitánnyal megmosattam a fejét, az ajtófeszegetésért.
Feladlak úr kiment.
Angyalossi, miután tudomásul vette az üzenetet, előbb nem felelt egy darabig. Aztán leghamarabb s hangjából jól érezhető hitetlenséggel, ezt kérdezte:
- De ezt a feleségem üzente önnel? Ő maga?
- Igen. Ő maga! - válaszolt határozottan Feladlak úr, észre sem véve, hogy valótlant mond, rideg és kemény akarván lenni ehhez az emberhez.
Angyalossi megint hallgatott erre egyet, aztán így szólalt meg, egy kis baljóslatú hangsúllyal.
- Hát kérném akkor még ezt az egyet megmondani neki...
De mielőtt befejezte volna mondandóját, Feladlak úr hallotta, hogy a ház ajtaja kinyílik mögötte. Hátra sem fordult, várva Angyalossitól a továbbiakat. Ahelyett azonban Angyalossiné hangja szólt az ajtóból.
- Látod Gazsi, úgy-e, minek jössz utánam, ha kikergettél. Nem megyek vissza Gazsi: ott az üzlet, ott a lakás, legyen minden...
Csakhogy a következők már zokogásba fulladtak.
- Ugyan ne bolondulj! - hangzott Angyalossitól az utcáról, valami utánozhatatlan lekicsinyléssel hangjában, az elhatározás érvénye felől. - Gyere csak, gyere, nem állok itt neked az utcán. Megint telebeszéltetted a fejed.
Eközben a bába is megjelent Angyalossiné mellett az ajtóban. De mozdulatlan s sötéten hallgatott.
Angyalossiné pedig hol előre jött néhány lépést, hol hátra vissza, így alkudozva férjével a kerítésen át.
Angyalossi szavai is meghunyászkodóbbá váltak olykor.
És Terike, hol anyjához ment s akkor borúsra vált arcocskája, hol Feladlak úr mellé állt, kinek vörösesszőke haja megcsiklandta állát s kinek néha kezét is megfogta s mosolygott rá, mintha mondaná: lássa, lássa, mekkora válság, de mindig egy a vége.
Már hallatszott is halkan és sírósan Angyalossinétól
- Hát mondja anyám, mit csináljak? Hagyjak ott mindent, hogy elkótyavetyéljék?
- Hát tégy amit akarsz. Eredj csak. Holnap úgyis itt leszel megint - felelt a bába és bement a szobába.
Nos, a vége nem is lett más. Angyalossiné hazament férjével.
Feladlak úr is a kötélverőház kapuján ment ki a távozókkal.
- Köszönöm szépen szomszéd úr - nyújtotta Angyalossi az utcán búcsúzásra kezét.
- Nem haragszik, hogy fárasztottam. Egy kis családi csetepaté. Még magának is lehet része valaha hasonlóban. De gyerünk haza. Ne duzzogj!
Átkarolta egyik karjával feleségét, másikkal leányát s elindultak.
Feladlak úr kissé gondolkodóan bámult utánuk.
Terike még visszamosolygott, mintha mondaná: na ugye! hiába a nagy válság.
Mi jöhetett? Angyalossiék csúsztak lefelé feltartóztathatatlan. Angyalossi már a legrondább pálinkás lebujoknak lett csaknem állandó lakója. Miket pedig otthon, családjával s családján kívül művelt, arra alig illik valami erkölcsi meghatározás. A bukás kikerülhetetlen volt. Hitelezői foglalások, árveréskitűzések napirenden.
Mindenek betetőzéséül, az inas, Donogány Gergely időközben nagykorúvá lett s megházasodott. Elvette a rőfösné unokahúgát. Ez a hölgy már akkor is anyányi hajadon volt, mikor még Donogány Gergely kis fiú. Csúf volt. Ez nem is szó. Hosszú nyakán úgy türekedtek a redők, mint a pulykáén s óriás, haragos szemei s piros keskeny orra, sőt hangja is olyan volt, mint e derék madáré, csak, még mintha furulyán át hangzanék. És mennyit furulyált! Mindig furulyált. De bár tárogatózott volna is, Donogány Gergely, árva gyerek s szegény legény létére, egy csapásra kedves férjecske s pénzes ember lett általa s ez a fontos. És ekként történt, hogy az Angyalossi-féle első temetkezési vállalat mellett egy második Donogány-féle első temetkezési vállalat létesült a városkában. Ez az új vállalat aztán, ugyanazon előnyökkel kecsegtette magához az elhunytakat, mint annak idején elődje. Hogy főnöke nem viselkedett pökhendin és botrányosan, ellenben ildomosság tekintetében egy illemtanár színvonaláig emelkedett.
Nemsoká ezt követőleg közhírré tétetett az Angyalossi-féle csődtömeg s a Tatár-féle ingatlanárverés.
Ám mielőtt még végbement volna, akkor a rőfösné jelent meg újra a színen.
E töpörödött, reszketeg, istenes anyóka, ezer idegen létére, elejétől fogva, sosem szűnt meg jóindulatával a balvégzetű Angyalossiék iránt. Sokszor szerepelt békítgetőként a férj és feleség közt, sokszor vigasztalta a bábát kesergéseiben kávézgatások alatt, sőt utóbbit sokszor volt kisebb-nagyobb segélyekkel is a nélkülözni kezdő családhoz. Az ég nem adott neki gyermeket, az anyai érzések kielégítetlenek maradtak szívében s a rokoni vonzalmakban mindig látnia kellett a kapzsiságot. A kis Angyalossi Terikének ő volt a keresztanyja s picinyke korától fogva sajátjánál sem szerethette volna jobban. Ajándékokkal tömte, babusgatta, első áldozásakor ő kelengyézte fehérbe s bérmálásakor valóságos pazarlást vitt véghez. A kislány úgy futott hozzá minden apró-cseprő ügyével, akár valami, mindig készséges gondviseléshez s az öreg asszony szinte fogva tartotta ilyenkor. Mikor aztán Angyalossiék kezdtek alákerülni, az öreg asszony sokszor kérte: adják neki örökbe keresztgyermekét, ő kinevelteti s azért éppúgy szüleié is maradhat, hisz nincs sok hátra neki, hadd legyen körülötte kedvenckéje. De ezt Angyalossi gőgje s Angyalossiné anyai féltése nem engedte megvalósulni.
Most is aztán a rőfösné rántotta ki pártfogoltjait a teljes romlásból. Vagyis mielőtt kótyavetyére került volna a sor, átvette szabadkézből a bábától házát s jószágát, valami körmönfont egyezségbe foglalva, hogy a ház tulajdonjogát a bába, vagy örökösei bármikor visszavásárolhatják s addig is csekély bérért benne maradnak, mely bizonyos részben a vételár törlesztésére is szolgál. Így a hiénák hoppon maradtak, sőt még a vásárból is fennmaradt némi összeg.
Ebből az összegből kapott Angyalossi Gáspár is valami végkielégítésfélét. Ezt Angyalossi Gáspár zsebre vágta s egy csomó maszlag ígérettel feleségének s lányának, nyakába vette a világot. Elment, bajt, siralmat s utálatot hagyva maga mögött, mint ahogy a gonosz hagy látogatása után kénköves illatot.
Ám a bába, megtörve a csapásoktól s évektől, nemsoká vette igénybe a rőfösné jóvoltát otthonkájában s maga is útra kelt, pukkancs s bohókás kötélverője mellé.
Angyalossiné pedig, annyi küszködés, szenvedés s balvégzet után, megint visszaköltözött a kis házba, maga maradva lánykájával s újra kezdve a varrodát, csüggedetlen s új reményekkel.
Hisz az évek bomlott farsangjában s vezeklő búcsújárásában, ha közönyösek is a saját szeszélyeiket űzik, mint a felhők, kell hogy túl, a jóságot s igazságot esdjék a fohászok, ha mindjárt önnön csüggedetlenségükért is.
(Folyt. köv.)