Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 4. szám · / · HENRY BATAILLE: Emlék
Este. Egy nő ül a szobájában.
Virágok és szalagok és bútorok: az ő lakása. Oszlopocskák választanak el egy szélesebb, üresebb helyiséget a háttérben: ez a rész homályban van. Innen nyílik az ajtó a folyosóra: három lépcsőfok is látható. Jobbra mély ablak. Innen át kertre látni.
Most a függöny, mely a másik részt elválasztja, szétlibben. Jön a férfi.
Üljön le. Szép, hogy eljött. És hogy, amit igért
Megtartotta szavát.
Nem mondtam volna le... ha üt az óra
Az ember elmegy a találkozóra.
Másik végében... Ez a sarok máris
A maga birtoka... Üljön le hát -
Foglalja el... Parancsol egy teát?
Kalácsot? Vagy mit?
Csak ülni, nézegetni... így... lazán...
Reggel kaptam meg. Köszönöm. Mily kedves
Izlése van...
Szereti őket.
Ó, hogyne! Kedves és szerény barátok -
Ablakpárkányon... asztal végében
Másoknál, hogyha látom - hát igen.
A rózsát jónak érzem és melegnek...
Hallgatnak - s ifjan és üdén pihegnek.
Tudja, szinte meg vagyok hatva...
S tán jobban is szeret már - egy picurkát.
Hát nem bájos egy kezdődő kaland?
Meg aztán maga hírneves legény,
Nők ábrándképe... és egész regény
Az élete... Sokan szerették...
Hogy összeszid... mégis ezen mereng el
Sok nő, ha tudja, hogy másféle ember
Ki nagy, szerelmi bánatot takargat
Szóval érdekes, furcsa férfi...
Jelenség. Férfi, akinek van titka -
Halvány és szenvedő - ki megremeg
A durva szón - hasadt kristályüveg,
Amit vigyázva, gyengéden becéz
Sok résztvevő tekintet, puha kéz,
Lágy mozdulat... magának ritka szép
Bánata van - látni, ahogy belép
Valahová... nem jön egyedül... jobban
Kitárul az ajtó - a lámpa lobban
Szinte kettő, nem egy... valaki más
Kiséri...
Hű olvasókra -
De mégis úgy van - látom a szemén -
Egyszerű kis baj ez, szomorú és szegényes.
Banális bánat - semmi - tudok belőle százat!
Nem kell hozzá regény, se hosszú magyarázat,
Egy férfi, meg egy asszony - szerettek és feledtek,
Aztán jobbra meg balra, szépen útnak eredtek.
Érzékeny, fájó...
Amit bennem feledtek. - De beszéljünk magárul.
Hisz az imént azt mondta, hogy már magát...
Így jobban értjük egymást... beszéljen, érti? Kell!
Nagyon szép volt? Milyen volt? Írja le behatóbban.
Egyszer láttam az utcán. Elég csinos, valóban.
Hogy nem ejtem nevét ki - még suttogva se, halkan!
Fekete név, sötét név - lemállott, mint a festék -
Miért idézni hát - a drága, tiszta estét,
Már nem remélt varázsát minek összekúszálni?
A szív gyógyul, higgyétek, ha tud magába szállni.
Aprólékos, kitartó, csodás egy munka, lássa
A lélek mély ölében egy emlék változása.
Lassan megy, persze lassan - évek pergése mellett
Nem is hinne az ember, egy illanó lehellett
Mily fájva, zsongva rezdül, sokáig, elhalón -
Egy hervadó illat átködlik a valón...
De vége! Hálaisten! Kitéptem, gyökerestül
Világosan éreztem imént, mikor keresztül
Léptem a küszöböt...
Egy férfi, aki szenved - oly csendes, mint a tó.
Üljön le, kérem Ákos... tudom szereti ezt
A csendes félhomályt - ha alkonyulni kezd -
Azért rendeztem így - s míg a perc percet őröl
Jöjjön közel s meséljen nékem -
(szünet, kísértő mosollyal) arról a nőről.
Időszerűtlen emlék - fellángol és elég
Szemében és szavában. Rossz pénz volt, csempe, csorba.
Valahol elvesztettem... ott lent az utcasorba...
Hogy is lehetne itt keresni, itt e bájos
Fészekben, ahol minden oly otthonos, lakályos -
Szerelmek rózsakertje, s én benne kiskirály!
Minden zugocska csábít és csókra inspirál -
- Mert majd szeretni fogjuk egymást, ugy-e, mi ketten
Szeretni és csókolni, ugy-e, eszeveszetten...?
Ó selymek és virágok, ó illatos keret
Egy drága, drága nőnek, ki csókol, mert szeret!
Ó fülledt vánkosok, ha feldúl egy garázda
És fulladó gyönyör - ó százszor szent barázda,
Amit hasít közétek a szenvedély ekéje -
Váratlanul kapott csók fanyar, könnyelmű kéje!
Ó, ízek legjobb íze - ó tébolyult zamat
Fokozd és csillapítsd lappangó lázamat!
Mert ez a szerelem - a többi csupa téboly -
Ha mondom, higgye el - már semmi sincs belőle
E boldog kis zugocska hogy is félhetne tőle?
Kísértet volt, hazugság - már szét is folyt a képe,
Ha homlokom lehajtom két meztelen kezébe.
Mögött egy agyvelő van - oly lázas, furcsa, bomlott...
Oly félős, idegen - forrongó, furcsa katlan
Most értem igazán, milyen csodás, szokatlan
Agyvelő, ami
Hogy így magunk vagyunk - becsukva és lezárva -
Magunk, magunk... de szép szó! hogy zeng! akár a hárfa!
Mily kedves szó: magunk!
A mindent elsöprő, varázsos - lángolót!
Derék, öreg kis szó - rosszat ki szólna rája?
Felséges szó, derék szó, szép szó, szavak királya!
Idézlek, ősige, ki őskorból eredsz
S örökké élni fogsz! Idézlek, szólj!
(Ebben a pillanatban a kertablakot benyomja a szél. A függönyök megmoccannak - halk hullámzás vonul függönyről-függönyre. A szoba borzong.)
Meglibbent volna...
Hajunkat borzoló, halkan, hosszan neszellő,
Árnyék, eleven árnyék... derengő suttogás
A csillárok üvegcsengői közt...
(Most a fenékajtót elzáró függöny meglibben, mintha a szél emelgetné. A sötét folyosó hátteréből halvány, bizonytalan körvonal alakul ki. Ez a fényfolt lassan alakot kap, megnő, egy nő alakját veszi fel - ama nő alakját, akit felidéztek.)
Egy búcsúzó világ, mit nem látunk viszont!
Reményeink világa - igaz - mély, mint a tenger,
Maga nem érzi így?... Ilyenkor lát az ember
Parányi sok csirát... meghalnak és születnek,
Köröttünk lengenek és bennünk és...
Hallgatni...
(Nézi a kertet, az ablakon át. És közben a hátuk mögött kialakul az Árnyék anyagtalan jelenléte. A függöny imbolygó foltjai között egy ifjú nő. Ez az Emlék, mely föltámadt az alkonyatban. És mintha messziről kiáltana, egy nevet ismétel.)
Nem várakozhat ugy-e, ajtód előtt a vendég?
Az Emlék vagyok én, hamu alatt üszög -
Nincs rejtek ellenem, nincs ajtó és küszöb.
Árnyékok, illatok, apálya és dagálya:
Elmúlok, visszatérek. Mivé lesz titka, bája
Ez estnek nélkülem? No ládd. Szobák ködében
Lehelletem libeg - fényfolt a régi képen,
Hangom lágy pelyhével labdáznak a falak, -
Vagyok a régi illat, az ódon, álmatag
Pár semmi kis vonás - a térbe dobva, könnyen
Egy mozdulat, egy szó - a csókom és a könnyem.
Gonosz, te jól tudod! Az vagyok, aki voltam.
Ne fordulj el, hiába - Én vagyok élve, holtan!
És csak te látsz, más senki. Kezdhetjük. Meztelen,
Hűs homlokom csodáld s imádjad esztelen -
Nem űzhetsz el magadtól, csak úgy ötlet szerint:
Megint szeretni vágysz, hát itt vagyok megint.
Most mire gondol, mondja? Oly messze jár. Talán
Őt látja - s engem is ott lát az oldalán?
És összemér bennünket? Nos hát legyen. Kiállom.
Ítéljen köztünk.
A magáé szelídebb... ugyanaz a ruha
Mit juniusba hordott... Kivágott nyak, puha
Londoni kelme... lent, az újjakon bodor
Kihajtott kézelő... a szoknyán kék fodor.
Buggyos batisztderék, kék csatos övre zárul -
Ez volt rajta, mikor első ízben elárult,
Elárult és megcsalt. Mindegy. A ruha szép volt,
Léptei csikorognak a kavicson. Az égbolt
Derűs. Haját simítja épp a szélbe...
A kedvesére gondol.
(Mögötte az árnyék mindent megtesz, amit a férfi mond.)
Én megbocsátok. Tudni akarok
Most mindent. Mondja csak,
Tudja könyökből... Semmi bross, buton -
Oly könnyű, el se bírná, oly lenge...
Azt hinné, fecske volt, kint a fasorba repdes -
Csak ennyi volna épp - a padlón egy sóhaj!
És itt teremne máris...
(A látomás közeledik, pontosan úgy, ahogy a férfi látja.)
Szemét... mily messze, messze... Most tudom, igazán
Hogy mit csinál...
(igazgatottan, hirtelen felugrik) Elég! Elég! Ez csunya... Csunya és képtelen!
Nem értem igazán, mi történik velem!
Maga idézte fel... nem is tudom miért,
És fojtogat vele...
Szedje össze magát... ha tudtam volna... ezt
Nem vártam, hogy ilyen...
Csak ezt ne, ezt...
Hagyjuk, igaza van...
(keres valami beszélni valót, az asztalhoz megy) Lássunk valami mást.
Talán az albumot... vegye ezt itt... gyors - segély!
Bársony fedele van... az ám... aranyszegély!
Verset igért bele - igérte, hogy elhozza...
Ide a végibe, ha majd végiglapozta.
(erővel leülteti)
Sok csacsiság van benne... a gyomrom émelyeg
Ömlengés, szóbeszéd... oly bárgyuk némelyek!
A maga kezét várja - egyetlen szót ide,
S ki van törölve mind - ide, a végibe!
(tollad ad a kezébe és gyöngéden, kecsesen leül mellé)
De addig ugye, én ülhetek maga mellett?
Egész pici leszek és halk, mint egy lehellet.
A karom itt a vállán: kicsi veréb, suta -
Ugy, most olvassa kérem. Ugye milyen buta?
Bus kedves, drága kedves - én itt vagyok, hiven.
Vigyázok rád, virrasztok - csak nem hiszed, hogy elmék?
Féltékeny ám nagyon és hű és jó az emlék!
Hűbb hozzád a valónál - ha egyszer az betoppan.
Szeretlek. Ugye érzed? szeretlek, nála jobban.
Ez azért van szivem, mert csak te vagy nekem
Csak én tudlak szeretni, csak én, földön s egen.
S neked sincs más, csak én - feledve és feledten
Hiába is kerülsz, nincs senki, csak mi ketten,
Mindegyre makacsabbul, egyre érzékcsalóbban,
Minél messzebb vagyok, annál jelenvalóbban!
Ugyis hiába minden, harcolni kár ez ellen
Engem idéz örökké élő test, éji szellem
Elejtett szürke szók, hétköznapok unalma,
Egy mozdulat, egy illat - hajlás egy körvonalba.
Uccán előtted egy nő - az mindig én vagyok
Kocsik mélyén egy arc - gyi! máris elcsapok!
Kezem nyomát leled a selymes vánkoson-
A járdán, túl egy asszony, lopózva átoson...
Émelygős, unt ize felujult bánatoknak -
Elvesztett délután... egy szó... mind összefognak.
Miért vonakodol, kis csacsim, ily furán?
Fehér ruhám van rajtam, s a régi frizurám!
Mint amikor futottunk versenyt lelkendezőn
S én ágat és virágot szaggattam a mezőn.
Mily édes, nyári éj... oly szép, oly jó meleg...
Olyan, mint az az este, mikor szerettelek!
No jöjj... vagy azt hiszed, hogy itt e pamlagon,
Nem engem vársz, remélsz?... Fehér, bus homlokom
Idézed hosszasan, mig futja az időből:
Most olvasást mimelsz - pedig tudom, tünődöl.
Gondolsz a két szememre, mint messzi, messzi tájra,
Keblemre is gondolsz, elandalodva, fájva...
Csacsim, ó kis csacsim... no folytasd, semmi baj!
Az én szemem e két szem, az én hajam, e haj.
Hát igazán azt hitted te rossz, te háládatlan,
Hogy eleget szenvedtél, zokogtál már miattam?
Ohó, nem ugy barátom! A falra festett ördög
Már megjelent!...
Nagyon sötét van itt! Káprázik a szemem!
(A nő engedelmesen a kapcsolóhoz megy és felgyújtja a villanyt)
Még! Még!
(de a fény nem űzte el a látomást. Ott áll ruhástul, egyenesen, mosolyogva, mint egy harmadik szereplő. Fényben fürödve áll a kandallóra támaszkodva, családiasan)
Oly vak volt a homály...
Most még élőbb vagyok, még élesebb. Hát tessék!
Engem ki nem dobsz innen, és fölveszem a keztyüt.
Állok fényben fürödve, meg se moccanva... Kezdjük.
Most én leszek a vendég. Egy másik hölgy. Gyerünk.
Flirt, hármasban. Mulassunk. Nos, udvarolj nekünk.
Jaj, most szaladjon gyorsan és nézzen a tükörbe
Az arca... hahaha... ni, milyen furcsa, görbe
Nem haragszik? (kacag)
(A két nevetés összefoly)
Egy kicsit meglepett...
Igaza van, ha csufol...
Ez a titokzatosság, végre untatni kezd.
Fojtott a levegő. Nézzünk szét a szobába
Hogy tetszik önnek itt? Nem rendeztem hiába
Butort, világítást?
Jó estét drága! Nos
Nézzünk körül.
Mint nálunk!
Mást, mint magát.
Egyszerre mondtuk!
A művei, selyembe kötve... cím
Szerint a szín... két kis fenyőgalyacska
Zöld alapon...
Izlésed, az volt mindig, meg kell adni.
Kivánatos kis nőcske. Itt maradni
Nem rossz lehet vele. Kissé betelve, vágyva
Finom kis torka lustán lüktet a lanyha ágyba.
Nyujtózva kéjesen, simuló csipkehabban
Nem rossz lehet vele, az álmos pirkadatban
Szép, szürke, lomha reggel - mámortól még becsipve
Bodor, fodor, bugyor... szalag, csokorka, csipke...
Nemes izlés, sok apró semmiségen...
Ó istenem - egyetlen büszkeségem
Hálószobám...
Legszebbik költeménye. Remélem rózsaszin?
Merre van? Jobbra? Balra?
Belépni mostan? Én megengedem.
(A nő szándékosan ott marad a polc mellett. A férfi habozva közeledik a hálószoba ajtaja felé)
Én majd előremék. Csak épen, hogy benézek,
Hadd látom, kedves-e és biztató a fészek,
Ahol ma meg fogsz csalni. Csak ne oly sebbel-lobbal
Cseréljük fel barátom a jókat egyre jobbal.
Rendezzük el mélyét árnyékos alkovoknak,
Csuf ágyakat, ha látnak, az angyalok zokognak.
(és az árnyék ujját szájára téve, hirtelen besiklik a hálószoba félig nyílt ajtaján)
Hogyan? Nem ment be még? Ott áll, mint egy mogul?
Boldog vagyok, de mégis...
De menni kell, ha mondják - s ha érzi a szivében.
Meglátja majd...
Hát finom úrinő!
Finom szoba! Szegény szerelmesem! Minő
Siralmas izlés. Csupa hupikék -
Tulerős parfőm... mesterkélt pihék -
Nem tudnád elviselni e kéket és e barnát,
Nem tudnád elviselni, akkor se, ha akarnád.
Kerüld ezt a szobát, tanácslom, ne siess!
Aztán meg a szoba... az úgyse lényeges.
Egyetlen dísze, úgyis - attól lehet lakályos,
Magácska, kis szív...
Az első kedves szó... de attól félek, ezt is
Neki találta ki, nem nékem...
Mondja - becézték egymást?
Durván vásárra vinnéd halott, szent szavainkat?
Ákos, vigyázz!
Hisz ismeri szótárát kis szerelmi ügyeknek.
Olyan, mint ahogyan kisgyerekkel gügyögnek.
Akkor valami más...
Biztosan van magánál...
(a férfi habozva tárcát veszi elő a zsebéből, levelet halász ki, átadja)
Most olvassa: "Szerelmem", "Csacsim", bolond pofám...!
Aztán meg "édes, édes kicsim", Kezem vonása,
Simítás, karmolás, hogy senki meg ne lássa,
És ezt most megmutattad!
Ezek kis csacsiságok...
Mindig magánál tartja?
Puszta véletlen.
(gyufát gyújt az asztalon, el akarja égetni a levelet, de az árnyék gyorsan odamegy és elfújja a gyufát)
A tűzpróbán, szegény barátom, látja, vesztett.
Mindegy, kár erőltetni. Kérem csak tegye zsebre.
(komolyan odaadja a levelet, eltávolodik)
Most a nagylelküt adja, de azt nem látja persze,
Hogy bántja a szemed a lámpa néhány perce!
Ez egy önző kis macska, ilyet ki nem találna -
Én, ha bántok valakit, ha kínozom halálra,
Csontig ható kínban és vérben, ha fürösztöm,
Van bennem valami, valami finom ösztön,
Én lehúztam volna már az ernyőt a lámpán...
Jószívű nő, úgy látszik. Jószívű, de kegyetlen.
Én azt hiszem, kezdem magát érteni...
Én úgy érzem, tudnék kedves lenni magához,
Ha úgy jönne hozzám, mint gyöngéd, jó mamához.
Van bennem biztosan valami furcsa, feslett...
Lélekhez szól a bánat - és ingerli a testet...
Kapni is akarunk, jóságból, nemcsak adni:
S vigasztalni azért jó, amért jó simogatni...
tudja-e, mit mondok magának most, barátom,
Ez úgy van, mint a kertben - én évről-évre látom,
Mikor oltják a fákat - a belső rész kitárul -
Kettészakadt erekkel csordúl a vér a fárúl
S mégis tudom, hiszem, valami szép lesz ebből
Új, idegen gyönyör sarjad majd ki a sebből.
Meglátja majd... úgy lesz... úgy is van, higgye el
Már másképpen lát, úgy-e már másképpen figyel.
Már sarjad az új ág - már látom a szemén -
Ahogy halkan, vigyázva, húzódik már felém.
Még egy-két csöndes este - két-három kurta nap:
S megfogja a kezet, amit kinyújtanak...
(az asztal fölött közelednek a kezek. Az árnyék megfricskázza a virágot. A szirmok szétesnek, ráhullanak a két kézre. És a csönd dobog, mint egy szív)
Látta?...
Széthulló, szűzi szirmok hevernek könnyű selymen.
(összeszedi a szirmokat)
Miről is volt szó éppen?
De igaz is! mit ugrál? Megcsipte a darázs?
Oly ideges vagyok. Megárt e kis derű...
(gépiesen enni kezdi a tenyerébe gyüjtött szirmokat)
Mint meg nem élt gyönyör, unott, vigasztalan
Hadd el már... vége ennek... dobd el már, hasztalan!
Megmérgezettek néked örökre már a rózsák!...
Csak bosszant... másra gondol... igen, ez a valóság.
Kiállhatatlan!
Megfulok! Lebocsájtom az ablakok redőit...
Meleg van!
(kézitükröt vesz fel az asztalról)
Itt a tükör...
No, ugye mondom... rémes... én nem tudom, mi lelt.
(Leteszi a tükröt, türelmetlenül sóhajt, a zongorához lép)
Szereti a zenét? Maga nem muzikális?
Hogy honnan... este van... holmi szállodahallban...
(leül és játszik)
(zongorázás közben mintha távoli hegedűk szólnának bele a... zenébe)
Figyelj. Eszedbe jusson. A fürdőn... nyári alkony.
Valcer a kaszinóban... fényben a sárga balkon...
Az est oly mélabus - a lombok könyben áznak -
Lent a homályos kertben kisértetek tanyáznak.
Ájult gyönyör, bolond, bohó, boldog, banális.
Szűzálmok, durva csókok... északfény és kanális,
Fullasztó mámorok... amit mondtunk és tettünk,
Mit mások mondanak és tesznek már helyettünk...
Őrjöngő ifjúság... eltünő messzi ének...
Hallga, hallod-e még?! mért vége a mesének...
Most mások imbolyognak amott a rózsahabban
Kékek az éjszakák még?!... Mások fürödnek abban!
A férfiak epednek, a nők ellenszegülnek -
A zene szól... hiába! most mások részegülnek.
Nekünk már nem beszél - annak már vége vége
Örökre vége már... és semmi nincs cserébe -
Halld, mit zenél: soha! s semmi nincs cserébe -
Halld, mit zenél: soha! s merengj el tompa fényén
No, pityeregj csak bátran, van rá okod, szegénykém.
Hallgasd csak a zenét és sírd magad ki szépen
A szégyenkalodában - emlék börtönében!
Ez a dal emlékeztet...
Igen... nagyon... nagyon...
De mi történt magával? Mi csapta így agyon?
Olyan, mint akinek kisértet ül a mellén...
Miért nem szól egy szót? Mért nem jön ide mellém?
Utálatos...
Igya meg és hallgasson - legjobb, amit tehet.
(kimerülten a pamlagra veti magát egy halom vánkos közé és hátat fordít a férfinak)
Szót fogadok. De játsszon - miért is hagyta félbe?
(míg ezt mondja, az asztalhoz megy, a Puccini áriát dúdolja. A távoli hegedűk utolsó hangjai szétfoszlanak a levegőben. Csöndben leszűri a teát)
A tea... Szőke tea, mit imbolyogva, félve
Tartottak ujjaim... emlékszel a teára?
Hogy kóválygott fölötte a kékes, könnyű pára!
Világosan szerettem - így még előkelőbb,
S mielőtt átnyujtottam, megízleltem előbb
Kecses, kicsiny kezemből úgy vetted át, mikor
Szerettél... no, engedd meg, úgy mint valamikor...
Meg is csókolhatod kis ujjam körmét közben...
(megízleli a teát. A férfi elhúzódik)
Ach, mily intim idill! A férfi, teagőzben...
Kandalló... függönyök... a szív szerelme győz!
Képes levelezőlap... a címe: "Teagőz"
S mulik az óra!
No várj, segítek én!
(a nő megízleli a teát)
A nő már nyugtalan - fél, hogy az óra késett -
Fokozzuk hát kissé, Idő, a szívverésed!
Egy kósza fantom újja parancsol: perc, eregy!
(előretolja a mutatót)
S barátom, aki jön...
(az óra üt. A nő meglepetve odanéz, felkiált:)
Micsoda? Tizenegy?
Az lehetetlen!...
Sokszor nem vesszük észre, nem látjuk elfeledjük,
S az órák össze-vissza járnak, mint a bolondok,
Sietnek, késnek...
Azt mondtam, tizenegy van - és hogy ez az az óra
Mikor jön a barátom - s hogy a találkozóra
Úgy látszik későn jött - és hogy nincs semmi, semmi.
Eltékozolt idő - és most majd el fog menni...
S hogy csunya este volt... igen, mondom önnek...
Haragszom... megbocsát, jaj...
(zokogni kezd)
Jaj, kis bolond! Ne sírjon... jaj, eltörött a mécses
De nem... de maga téved... no de ne sírjon, édes...
Hát nem érzi... kicsi... Margitka... hagyja már!
Hisz én veszettül vágytam,... akartam... én szamár!
Részeg vagyok magától - én nem tudok beszélni
Csak szókat halmozni, hasonlatokkal élni
Hát nem tudja... hisz én...
(maga felé fordítja az arcát)
Amit magam se tudtam... hogy én boldog vagyok,
Hogy nem mertem remélni... hogy minden fölragyog
És hogy a szemed nedves - átlátszó, mint az ég -
Emlékeink tankönyvét lapoztad csak haszonnal...
És minden jóra fordul...
Csókolj meg...
(abban a pillanatban, mikor a férfi meg akarja csókolni a nőt, az árnyék odahajtja a fejét a szájához. A férfi egyik karjával félretolja)
Miért tesz úgy a kezével, mintha valami dolgot
Félre akarna tolni?
Csak a haját akartam - folyós aranyban ázva
Beszívni illatát... csókolni tétovázva
S úgy ringatózni lejjebb - aranytó, aranycsolnak...
(a férfi két tenyerébe veszi a hajzuhatagot, mintha forrásból inna, belerejti arcát)
És idd csak a reményt, hogy tudsz megint szeretni.
Még, még a szád! (csók)
Akarsz sírni, szeretni?
Téged szeretlek csak...
Hazudsz, hiába minden - morzsolhatod hiába
Mintha mást keresnél, nem engem, a hajába?
Meg nem találod úgyse. Nem látod? Ez a pára
Csak álom... engem álmodsz: Ez kulcsa és a zára
Ezentúl minden kéjnek és minden mámoroknak
Szitáló hajzatán át halott képek forognak.
(és ott áll mellettük az árnyék, ujjaival borzolja, összekeveri a két ember haját. A magáét is belekeveri)
Hát szép vagyok?
Mért nem vallod be, mond? Most itt az óra, válassz!
Két tenyered a mérleg, min leméred a mérget
Meglátod, ő mit ér - meglátom, én mit érek,
Ó csókolj meg! Ölelj meg! Mily furcsa idegen
Fanyar gyönyör vonaglik a rezgő idegen!
Én benne - bennem ő - két forró nőt ölelve
Egyik halálra váltan, másik életre kelve
Harcolnak ajkadon - és az egyik merő seb:
S kettő közül, tudod már, én vagyok az erősebb!
Csókolj kétségbeesve - itt a pálmák, a rózsák!
Dús emlék hervadt álma csak e beteg valóság...
Kiáltsd: Szeretlek, édes! Kiáltsd eszeveszetten
S azonnal nem marad más, nem marad, csak mi ketten!
(és most áll győzelmesen, mint lobogó fáklya)
(E pillanatban, míg a két szerető ölelkezik és csak suttogást, sóhajokat hallani, az ajtófüggöny meglibben - immár harmadszor. Halk lépteket is hallani és mintha egy kéz körvonalát látnánk a függöny mögött)
Valaki jön! Ugorj fel! Agyő, viszontlátásig!
No, frissen, kis legény - tápászkodj, itt a másik!
(A férfi nem mozdul, suttog)
Hát mire vársz? Nem hallod - ott künn hangok bozsognak...
Tudom már! Bús nyugalma ez az öngyilkosoknak!
A katasztrófát várod, hogy tépje szét bilincsed,
Hiába, künt a másik csak fogja a kilincset,
S bár ajka elfehérül s szívébe száll a vér -:
Nem nyitja ki az ajtót. Tudod-e, hogy miért?
S bár körme görcsösen görbül kezébe vásik:
Tud-e, mért időz, mért nem ront be a másik?
Azért, mert
A nő csak sejt. Ő lát. Ne remélj hát - hiába!
Hiú remény, badarság. Elég volt. - Kelj fel, Ákos!
(egy mozdulattal szétválasztja a két összeforrott fejet. Léptek a folyosó felől. A nő megriad.)
(Haját felkapja és szobájába menekül. Közben gyorsan eloltja a villanyt. A szobát csak az ernyős asztali lámpa fénye világítja homályosan. A látomás elmosódik ebben a homályban. A férfi mozdulatlanul áll, kérdőn néz a csöndbe. Perc múlva a függöny meglibben. Jön a másik.)