Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 4. szám · / · Móricz Zsigmond: Nemzeti irodalom

Móricz Zsigmond: Nemzeti irodalom
II.

Míg olvastam, valami belső remegés tartott fogva, mint a bűnöst, mint minden magyart kell, hogy végigremegtessen a gondolat, hogy véreink hogyan élnek s szenvednek az idegenben. Minden szavuk gyötrelmesen rezonált a lelkemben. Megtaláltam az előbb jövendölt nagy költőt: aki a bocskoros zsellért, a szegény munkás magyart tekinti a magyarság típusos képviselőjének. Ez a költő nem Kemény György, vagy Szécskay György, vagy Pólya László, Jovicza István, Szabó László, Tarnóczy Árpád, Varga János, Rácz Rónay Károly stb., akik név szerint előfordulnak egyes költemények alatt: hanem maga az a szegény munkás magyar elem, mely kivándorolt Amerikába s amelynek szíve-vére ömlött dalba mindazon költőknek hangjában, akik az ő képében, hasonlatosságában s képviseletében az egekig eresztették hangjukat...

E költők nem oszlanak szét egyéni színekre, egyéni témákra, egyéni tartalmakra: mindannyian az egész ott élő magyarság legfőbb, közös, s mindnyájukban élő érzéseit dalolják: oly egyöntetűen, ahogy a magyar irodalom soha egységes képet nem adott.

És amit olvasunk belőlük, ami képet nyerünk költeményeikből, az nem a költőket revelálja, nem látjuk a költők szerelmét, egyéni vágyait, személyes tulajdonságait s gőgjét s nagyzolását és nem látjuk szép és nemes, de tisztán egyéni jó tulajdonságaikat sem: csak egyet látni verseiken át: a bujdosó magyart, a vándorútra kelt napszámos magyar, amint:

Pokoli hőségben, ördög fiak gyanánt
Olvasztják a vasat jó magyar emberek.
Olajos arcukról csurog a verejték.

Ez olajos arcú ördögfiak szívhangjai sikoltanak itt, rekedten vagy tisztán, hörögve vagy üvöltve, vagy suttogva, vagy ríva.

Nincs egy sor e könyvben, amely szem elől tévessze ezt az alakot, nincs egy költő, ki más merjen lenni, mint ez a szenvedő, szegény szent áldozat: a vadidegenben élő magyar pária.

Egy az alakjuk, egy a színük, amivel ez alakot életre hívják s költői magasságokba emelik. Mindenki, mindenütt akár névvel, akár ismeretlenül, költemény és népdal, mind, mind, a fájdalomnak, a részvétnek, az önmagát siratásnak ugyanazokat a szívfacsaró hangjait hallatják:

Szomorú szívvel csavargok az úton,
Nézek az égre s merengek a multon...
Esdő szívvel sirok fel az égre:
A bujdosásnak mikor lesz már vége?
Kiül a szememre kolduló alázat,
Hazasiró bánat.

Otthon a buza most hajlik az útra...

Örvénylik az átok, kél panasz e téren,
Idegen kenyéren...

Kenyeres pajtás innét hazavágyom,
Hű ölelés vár szép pipacsos tájon,
Egy pacsirtaszó ott, iratos vidéken
Több mint e föld nékem...

(Szabó László)

Bárhol nyitom fel, ugyanez a mély tónus és tűzzel izzó bánat:

Idegen országban, ellenséges földön,
Az angol gyarmaton keseregve élünk...

S lelkünk olyan mint kalitba zárt madár!
Kezünkkel az ellen fegyvereket gyártat
S tudjuk hogy azokkal gyilkolják a magyart,
Sirnunk ott se szabad hol senkise láthat...

Átkozott az a perc, melyben utra keltünk,
Amikor elhagytuk Duna Tisza táját...

(Szécskay György)

Valami vad ország sötét fiainak
Néztek csak bennünket,
S hogyha feljajdultunk: kutyába se vették
A becsületünket.

(Kemény György)

*

A népverejték csendes kis tanyái
Meghúzódnak, mint büszke gőg előtt a
Szolgaságban született alázat.

(Pólya László)

*

Sivár a bányavidék, Oda tart a legtöbb:
Megáll a nagy gőzös, leteszik a fiút
Hangtalan vidéken, virágtalan tájon.
Elszoruló szívét bátorítja füttyel,
De csak nem sikerül, hogy szíve ne fájjon.

(Kemény György)

*

Nagyot durran egyszer, ágyúnál is jobban,
Mintha csak a vén föld kínjában köhögne.
Futnak az emberek, csengős kocsin jönnek,
S viszik a sok embert holtan vagy hörögve.
Elmúlik mihamar, tovább folyik minden,
Húzzák a munkások hasztalan a jármot,
Mintha csak a halál nem is szedte volna
Rövid óra előtt a borzasztó vámot.

(Kemény György)

Ugyanazok a témáik, gondolataik, szakadatlan: ennek a szegény magyarnak az otthonból való elindulása, utazása, megérkezése, az ügynökök markában való kétségbeesett vergődése, a bányákban, gyárakban való szenvedése, a pillanatra sem szűnő hazafelé sóvárgása, a kiolthatatlan hazaszeretete, a családjáért való remegő aggódása, gyermekében való féltékeny és reménykedő megújulása, a magyarság jövőjében való vallásos, a menyország hitéhez hasonló boldog vágyakozása, sorsának reménytelenségén való kétségbeesése s koronként a bor mellett való fellobbanása, hetyke daca...

Jönnek seregestől,
millió számra,
reményük: kincs,
az álmuk: vagyon,
tengődnek, vetődnek
ki bányába, gyárba,
évek során át
hallgatagon.

Karjuk ütésén
kőpaloták nőnek,
millió kincsek
törnek elő
és ők koldusai
mégis a gőgnek,
a testük, lelkük,
bús veszendő.

A lábaik nyomán
városok kelnek,
vizek folyását
gátba verik,
más aratja mégis
hej, amit ők vetnek
s csak alamizsna
jut biz nekik.

Ki tudja róluk, hogy
ők ez a nemzet,
hogy naggyá, dicsővé
ők alkották -
és bár más aratja
hej, amit ők vetnek,
ők csak robotolnak
egyre tovább.

(Rácz Rónay Károly)

Megint a bánya! És megint a bánya!
Irtózatos sors, keserű kenyér!

Testvér ne menj, mert vissza sose jönnek,
kik mennek a kőszén oduiba,
Egy temető egész Amerika!

De a magyar azért mégis elindul,
szeme homályos sok hazai kintul,
csordultig áll bánattal a szíve,
Igy kell hazulról útra kelnie...

Csákányt fog és szenet tör ott alant...

És a munkások az egész világon
Könnyen sózzák a barna kenyeret!

(Névtelen)

Néha humorosan, azzal a mindennél édesebb magyar humorral villan fel ugyanez a gyászos sors:

Még a mándlin el sem kopik
A hazai szép zsinór,
Már is szökik e helyekről
a becsapott sok grinór (Greenhorn, zöldfülű)
Ami ruha rája férhet
Felölti azt magára,
Gudbájt se mond, s gyorsan felül
Szent Péternek lovára.

Gyalogolnak s közben kicsit
megtanulnak angolul,
Jessz és ollrájt minden szava
A magyarnak azontul.
Ügynök itt is, ügynök ott is,
Szállítanak majnába,
Ingyen utaz most a grinor
Az ördögnek karjába...

Megtanulnak dzsumpolni is
a döcögő frédeken
s lakást vesznek potom áron
erdőkben és réteken.

És az ilyen haza ha ír
milyen az ő levele?
Dicsekvéssel és jóléttel
van a papirja tele.
Ha répát szed a farmernél
azt írja, hogy farmer lett
százhatvan hold termőföldet
rizskásával bevetett.
Mikor pedig maltert hord a
házépítő murárnak,
azt írja, hogy gazdája lett
egy cserepes új háznak.

Avagy hogyha léber munkás
bizonyára forman már,
parancsolgat, - a szalonban!
nem munkában! az a kár.

Dudolás szól, hallom a dokk
nagy keserves dudáját,
most dudolják a magyarnak
az utolsó nótáját.

(Jovicza István)

Vagy pláne a népdal! A szatmári kis falvak ragyogó nyári estéinek érzése csillog fel bennem, ahogy e népdalokat olvasom, amelyek közül némelyeket már húsz évvel ezelőtt lejegyeztem a nagypaládi fonókban:

Kapitány úr jól vezesse a hajót,
Magyarországnak vegyen direkcijót,
Ott vár éngem feleségem, gyerekem,
Akikért megreped a gyenge szívem.

*

Eljöttem én jóbarátom
Nagy Amérikába.
Beőtöztettek itt engem
A német ruhába.

Az egek is meghasadnak
A csillagok sírnak,
Hogy a magyar emberre itt
Illen ruhát húznak.

Rám attak egy bé pantallót,
Egy iszonyú sapkát,
Bánatosan elkerítem
Azt a rézangyalát.

Ha felhúzom a pantallóm
Itt ott vagyok benne,
Ha felveszem a bakancsot,
Úgy csosztatok benne.

Ha felteszem a sapkámat,
Leér a vállamra,
Nem merek rátekinteni
A magyar lányokra.

Jaj Istenem micsinájjak,
Megölöm magamat.
Nem merem megszólítni a
Kedves galambomat.

Akit magyar őtözetbe
Az ölembe vettem:
Rám se kacsint, mint a páva
Úgy elmegy mellettem.

*

Amerikát de régóta bujdosom
Kimennék én belőle csak tudnék hon.
Kimennék, de a nagy tenger keríti,
Szívemet a búbánat keseríti.

Barna kislány több levelet ne írjál,
Mert engemet Steeltonba nem talál már.
Hónap este sej haj, kimegyek a dipóra
Kiváltom a tiketet Ohijóba.

*

Nincs szebb élet a miénknél,
A bányászi mesterségnél,
Mert mi adót nem fizetünk,
Mikor tetszik elmehetünk.

Hétfőn reggel virradóra,
Jön a pitbósz az ajtóra.
Fel bányászok, hat az óra!
Eldudálták a bojlerba!

Miszter pitbósz nem dógozunk,
Mind egy szálig bestrajkolunk!
Bestrajkolunk, megmutatjuk,
Hogy a szenet nem ladoljuk!

Halljátok, hogy tudja a magyar fiú a strajkot! Hej, hogy fújják ezt, milyen vígan, nevetve, egy kancsó ser mellett a burdos háznál:

meg hogy:

Szép élet a bányász élet,
A finánccal nem cserélget,
A bányába a munkája,
A misziszke a babája!
Csuhaja!

Vidámról szomorúra:

Tegnap kaptam jó anyámtól levelet,
Gyere haza édes fiam, ha lehet.
Hazamennék nincs egy betyár tallérom,
Akivel a hajójegyet megváltom.

Aztán rágyújtanak a farmer nótájára, akinél:

Szánt az ökör, bús a gazda,
A búgond őt igen bántja,
Az adósság húzza,
Megfagyott a búza.

Hazagondol hajnaltájba,
Búsan felsóhajt magába:
Ott maradni jó lett volna,
ahun kalászos a róna.

Eladom mindenem,
Megveszem tiketem,
S visszamegyek ríva,
Az öreg kontriba.

Odahaza se jó,
Igen sok az adó,
Sok a végrehajtó,
Jegyző, szolgabiró.

Veszi vándorbotját,
Széles tengeren át
Visszaindul fázva
Nagy Amérikába.

Így biz a, se itt nem jó, se ott nem jó, szegény magyar emberre nincs jó világ a világnak se a jobb ódalán, se a balódalán. Hova meneküljön hát egy percre a sok nyomorúságban:

legalább elkurjantja magát, hogy:

Ha bemegyek a szalonos urnál,
nagyobb úr vagyok én
Kár neki Andrásnál. (Carnegie)
Addig iszom, míg a zsebem bírja,
Ha nem bírja, a szalonos
A hitelt felírja.

De ezek a hangok minden pillanatban a sötét keserűségbe csaptak át. A szegény magyar, aki kimegy Amerikába a világ legbecsületesebb s legártatlanabb áldozata lesz. Egy hangot nem tud idegen nyelven s nyelvének édes hangjai közt egy nincs, amely valamely idegen nyelv szavával rokon legyen: ugyanígy észjárása, vérmérséklete idegen az idegenben. Iskolai tanultsága nincs, a magyar elemi iskolák csak a legutóbbi időkben kezdtek adni írást-olvasást s egy kevés számvetést. Ipari tanultsága, próbája, gyakorlata abszolute nincs, mire lehet tehát alkalmazni? Csak a legalacsonyabb állati egyszerű munkára, ahol szó nélkül, tudás nélkül, a fizikai erőkifejtéssel elvégezheti a rábízott feladatot. Ehhez járul bátorsága, ereje, tűrése, vakmerősége: ez alacsony munkák közt a legveszélyesebbekre hetykén vállalkozik. A South Bendi köszörűsök, Kemény György gyönyörű verse tiszta képet ad róluk:

Hatalmas köszörűk zúgnak, mint a sárkány,
Acélos ekevas csak úgy zúg alattuk.
Fojtó párázatban alakok mozognak,
De alig van egy kis emberi kép rajtuk.

Görnyedező háttal élezik a vasat,
Alig is figyelnek már a magyar szóra.
Néma bűvöletben csak a vasat látják,
Mely tüzes szikrákban halál-magvát szórja.

Jól megtermett ember, fitymálgató daccal
Néz a lassan járó, de biztos halálba.
Mellette a másik nádként ingadozik,
Alig bírja szegényt megroggyanó lába.

Barátom megszólal: "Ez a szép szál ember,
Nagyhamar olyan lesz, mint halvány szomszédja.
A fehér halálnak országa ez itten,
Hol a magyar ember csak szótalan préda."

Nem nézhetem tovább!
Köszörűk hangjában itt hallom sírását
Magyar asszonyoknak. Mindegyik kohóban
Szegény véreimnek tüzes sírját ássák!...

Mi lesz belőlük? Mi lesz a sorsuk ott e szegény véreinknek? Csak két útját látom: vagy beolvadnak a második generáción s lesznek jenkik, s akkor a magyar őserő fel fog szívódni s erősíti az amerikai népegység energiatőkéjét, vagy visszajönnek.

Ők maguk is, úgy látszik, az elsőtől félnek, a másodikra reménykedve gondolnak, de épp oly kevéssé tudják megakadályozni az elsőt, mint elérni a másikat. Fajiságuk védelme a gyermekeikhez szakadatlanul hangzó kétségbeesett intéseknek áradata:

Édes kicsi lányom, szerelmem virágom,
Amerika szült, de nem vagy az övé.
Mert más a te véred, más a nevelésed,
Amiért én küzdök: a magyar honé.

Más a mi országunk, hova visszavágyunk...

Csak ott szép az élet, fű, fa virág éled...

Szeresd azt a népet...

De ha a sors átka sírhalmomra szállna:
Hűtlenül tagadnád magyar létedet...
Ne tekints apádnak!

Dob el s ne viseld az én jó nevemet!

(Szabó László)

*

Mariska meséje:
Egyszer elmondtam a tanítónőnek,
Hogy hónapszámra mosolyt se látunk
És azt kérdezte: Ugy-e hogy magyar vagy?

S hogy még többet lássak...
Nagy lány vagyok már, nyolcesztendős múltam,
Nekifogtam az ujságolvasásnak...

"Az iskolánknak legjobb tanulója"

Mikor sor került reám a beszédben
Én a hazáról, kettőről beszéltem:
A "régit" akkor már nagyon szerettem...

Folyton ezek a lelki válságok: a régi hazától való elszakadás s az újba való beolvadás. A gyermekekre is vonatkozik szimbolikusan a szép sóhaj:

Hull a könnyem hull, hull
Idegen göröngyre,
Idegen göröngyöt
Táplál szívem gyöngye...

(Rickert Ernő)

De a másik vágy ennél még nyíltabb, egyszerűbbnek s elérhetőbbnek látszik: s mégis lehetetlenebb: a hazatérés és itthon való boldog élet jövője.

Pedig minden gondolatnak ez a vége:
Aki magyar él ma, mind honvéddé válhat,
Nem panasz, de munka kell most a hazának.

(Pólya László)

*

Ne a hadak útján várjon segítséget,
Szent szülőhazánknak mi vagyunk az Élet!

(Pólya László)

*

Járunk mi még, járunk a tengeren...

És készülődünk. Olyan ünnepet
Nem látott még sohasem napkelet.
Az akarat kincs garmadába gyül...
Hívnak... "Hazádnak rendületlenül."

(Pólya László)

*

Vándorló fiai a magyar hazának,
Bár soknak sir se jut majd a magyar földön...
Ha egy-egy csillag hull, ne féljetek tőle:
Mert lesz a magyarnak boldogabb jövője"!

(Kemény György)

*

Becsületed magyar ne add el,
S e csábító gonosz világban
Ne légy bitang, ne légy hazátlan.

(Szabó László)

*

Bús nemzetünk, megváltását
Letiporva várja,
Szent hazánkat visszavívni
Megyünk nemsokára!

(Szécskay György)

*

A Magyar Nemzetnek naggyá kell még lenni!
És ezért érdemes küzdeni, szenvedni!
Az egységes ősi Magyar Haza földje
Miénk lesz magyarok, testvérek, örökre.
S a Magyar Hazában, - ha elül harc vésze -
Mindenik polgárnak egy lesz joga, része!

A nagy hajórul,
amikor kiszállasz
s a newjorki parton
elhagyottan állasz:
Ne gondolj bosszura!
Dobd el a bicskádat!
Ha vissza akarod
szerezni hazádat.

Minden indulatnak
El kell itten múlni:
Egy a kötelesség:
Okulni, tanulni!
Amerika földjén
Szerezd meg a fegyvert,
Mellyel ez az ország
Száz országot megvert!

Ha bolyongsz a bányák
fekete tarlóján,
Ha ég verejtéked
gyárak tűzkohóján:
Légy hű és türelmes,
Légy okos és bátor,
Hogy úgy térhess vissza,
Mint hódító tábor!

S ha majd üt az óra,
Akkor virradóra
Felkapsz csodaszárnyon
Repülő hajóra,
Hazamégy és nem tűrsz
Semmi cudarságot:

Teremtesz magadnak
Új Magyarországot!

(Kemény György)

Ez valóban nemzeti költészet! Mintha a magyar nemzet lelke kivándorolt volna ebből az országból: csak Petőfiben és Adyban hallottuk a magyarságnak ennyire egy fókuszba gyűlt érzéseit, vágyait, akaratát: mint ez idegenben bujdosó magyarok minden költőjének minden sorában.

Ez nemzeti költészet, mert egy nemzet egységes életakarása nyilvánul meg benne. Nemzeti költészet, mert egyetlen elemnek hangja zendül fel, mintegy osztatlan szívnek érzéseitől buzogva.

(24 sor törlés)