Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 4. szám · / · Móricz Zsigmond: Nemzeti irodalom
Némelyek számára lelkesítő jelszó ma a modern magyar irodalomnak nemzetietlenné való bélyegzése. Idegen kultúra, idegen eszmekörök, idegen ideálok hirdetője szerintük a mai magyar irodalom. S ezzel szemben követelik a tiszta magyar nemzeti irodalom megteremtését.
Megszívleltem a dolgot s végiggondoltam a magyar irodalom múltját, de nem találtam olyan korszakot, amikor ugyanez a vád ne érte volna az új irodalmi fellobogást. Mikor Bessenyei György s testőr társai Voltaire, Montesquieu s a többi francia költő s író munkáinak fordításával jött, akkor kétségbe voltak esve a latinosok, akik a régi nemes magyar hagyományokat védték, pedig ők a latin Horatiust tekintették mesternek. Sőt az úgynevezett magyar iskola sem volt ősmagyar, Gvadányiról, a Peleskei nótáriusról, magáról, nemrégen kimutatták, hogy nemcsak ötletében s szerkezetében, de még soraiban is németből van fordítva, s a Fazekas Mihály Ludas Matyija francia katonáskodásának emléke: a Ludas Matyi mese sohase fordul elő a magyar népmesekincsben, ellenben a nyugateurópai népeknél számtalan változatban van meg.
És aztán irodalmunk bábája Kazinczy! Hogy lehet az, hogy Kazinczyt, akinél senki sem tett többet arra, hogy a magyar nemzeti szellem elveszítse eredeti színeit, levesse a gubát s a bocskort s nyugati ruhába öltözzön: örök kárhozatra nem ítélték.
S vele együtt Vörösmartyt, aki nyugateurópai sorokban írta meg a Szózatot, Csokonait, aki a Dorottyától kezdve minden nagyobb munkájához kívülről s egyre nyugatról vette a formát, a lehetőséget, Petőfit, aki fajilag egyáltalán idegen s éppen nem előkelő pedigréjű. Arany Jánost, aki Dantétól a Nibelungi énekig minden lendületéhez nyugatról vette a mintát, Jókait, aki gyermeteg örömmel vetette bele magát a francia romantika sodrába, Mikszáthot, Herceget, Gárdonyit, akik egyikük sem mondhatják el a "Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak" kölcseiszavát: ezeket mind nem támadják magyartalanságukért s hogy idegen anyagot hoztak a nemzeti irodalom színeibe.
Meg kellene határolni a nemzet fogalmát. Mi a magyar nemzet. Hány tagból áll, mi a mélysége s tartalma.
Az öreg báró Ürményi koronaőr szerint a magyar nemzet: a főrendiház. Petőfi igen finoman megtalálta a magyar nemzet típusát a magyar nemesben. Pekár Gyula a Szent korona című darabjában, amit szerencsém volt látni a Nemzeti Színház színpadán, a kisgazdát állítja be a magyar nemzet gyanánt. Úgy gondolom ő haladt költőink közt legmesszebb a liberalitás terén.
De még mindig hátra van a napszámos: pedig a magyarságnak, a magyarul beszélőknek legnagyobb számát ők teszik. A magyar népléleknek mindenkor ők voltak a forrásai. Erdélyi Jánostól Herman Ottóig minden népköltési kutató, ha biztos és igaz adatokat akart kapni, akkor a pusztákra s a tanyákra, az erdei kanászokhoz s a faluvégi zsellérekhez zarándokolt el. Jönnie kell tehát egy Pekár Gyulánál még nagyobb költőnek, aki majd a bocskoros zsellért fogja beállítani a magyarság típusos képviselőjének.
Most már visszafordítva: nemzeti irodalom volna az, amely egy zárt területen a legmélyebb elemből kiindulva teremt egyre nagyobb kulturális értékeket, fel a legmagasabb műveltségi rétegek számára.
Mindeddig a magyar irodalomban ezt a nemzeti munkát tisztán találni nem lehetett, csak idegen és nemzetietlen befolyásokkal telítetten.
Én azonban megtaláltam ma ezt is: a tisztán nemzeti talajból kinőtt magyar modern nemzeti költészetet. Schöpflin Aladárnak köszönöm, hogy elküldte nekem a könyvet, amelyben ott van az igaz magyar nemzeti irodalomnak megható, sőt megrendítő szelleme:
Ez igen: ez nemzeti irodalom.
[*]