Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 3. szám · / · Turcsányi Elek: Fővárosi Múzeum

Turcsányi Elek: Fővárosi Múzeum
IV.

"A Székesfővárosi Múzeum mai keretével, gyűjteményeivel, egy igazán hivatása magaslatán álló és még a jövőben kiépítendő városi múzeumnak csupán néhány szakosztályát képezheti... mostani kereteit ki kell tágítania, ha teljesíteni akarja a reá háramló kultúrfeladatokat."
(K. D.)

Azt a programot, amelyet a Fővárosi Múzeumnak a jövőben feltétlenül végre kell hajtania, ha a fővároshoz méltó históriai múzeummá akar fejlődni, igen jól, igen részletesen kifejtve Kremmer Dezső tanulmányában találtam meg. Ha ez a programtervezet - a Kremmer javaslata - némely részletében kifogásolható is, bizonyos, hogy benne az egészséges és talpraesett indítványoknak olyan tömegével találkozunk, amelyhez már csak igen kevés lehet a hozzátenni való.

Én mindenesetre szeretném egy olyan lényeges körülményre felhívni a figyelmet, amelyet nemcsak Kremmer Dezső - a leggyakorlatibb tanulmány írója - hanyagol el, de elhanyagolták azok a rendszerező elmék is, akik e kérdés tudományos oldalaival foglalkoztak főképpen. A tanulmányírók kivétel nélkül kitérnek a múzeum gyűjtési lehetőségeinek korlátozottságára, elmondják, hogy egész korszakok históriai emlékei tűntek el nyomtalanul s hogy ennek következtében meddő volna a múzeumnak minden igyekezete a teljesség felé. Egyik-másik odáig megy s olyan konzekvenciákat von le ebből a körülményből, hogy a múzeum gyűjtési feladatait befejezettnek tekinti s megelégszik azzal az anyaggal, amely eddig a Fővárosi Múzeum birtokába jutott. Ha vannak is még bizonyos gyűjtési feladatok, ezek már nem olyan természetűek, amelyekre nagyobb súlyt kellene helyezni. A múlt körülbelül fel van tárva, csak apró szépséghibák és kisebb, még pótolható folytonossági hiányok vannak, a nagyobb folytonossági hiányok eltüntetése pedig teljesen lehetetlen. Úgy fogták fel tehát a Fővárosi Múzeum hivatását, hogy az a múlt emlékeinek a lehetőségekhez szabottan legteljesebb feltárásában áll - a jelen számára. Ám egy múzeum hivatását soha se lehet felfogni úgy, mint egy a jelen számára dolgozó intézetét. Kétségtelen, hogy egy históriai kultúrintézménynek is elsősorban a jelen számára kell dolgoznia, de nem kizárólag a jelen számára. Sokkal nagyobb és sokkal jelentékenyebb intézmények ezek, semhogy hatásukat és nevelő erejüket egyetlenegy generáció - a jelen generációja - egyedül, egymagában abszorbeálhatná. A jövő meg-megújuló generációi mind épülni akarnak még ezeken az intézményeken s ennek következtében egy ilyen intézetnek soha sem szabad megfelejtkeznie arról, hogy jelenét a jövő generációk szempontjából egy állandó históriai múltnak tekintse s ennek következtében a jelent is belevonja gyűjtési feladatainak érdekkörébe. És ha ez így van, akkor a Fővárosi Múzeumra még mindig és folyton és állandóan igen nagy gyűjtési feladatok várakoznak és soha egyetlenegy pillanatban sem lehet a gyűjtési eljárást befejezettnek tekinteni. Éppen azért fontos ez és fontos ennek a körülménynek a különös hangsúlyozása, mert éppen a Fővárosi Múzeumnak vannak ma már pótolhatatlan folytonossági hiányai és éppen ezért okulnia kell ezen és elhárítani annak a veszedelmét, hogy a jövő generációk számára a főváros jelene esetleg éppen olyan "tabula rasa"-t jelentsen, éppen olyan folytonossági hiányt, mint amilyenek a múltra visszamenőleg kronologikus sorrendjét, egy kronologikus kiépítés rendszerét megbontják, illetőleg ezt a kiépítést lehetetlenné teszik.

A Fővárosi Múzeum ennek a feladatnak nem felel meg eléggé, a "jelenben" való gyűjtést sem elég intenzíven, sem a megfelelő rendszerességgel nem folytatja. Főleg két irányban iparkodik megfelelni ennek a kötelességnek, egyrészt a háborús és forradalmi plakátanyag, egyéb háborús és forradalmi nyomtatványok és nyomdatermékek gondos összegyűjtése tekintetében, másrészt fotografikus anyagának folytonos, de szintén nem eléggé tervszerű és nem eléggé előrelátó gyűjtése által. A fotografikus anyag múzeumi felhasználhatósága, kiállítása, kifüggesztése, tárlózása tekintetében lehetnek elágazók a vélemények, bizonyos azonban, hogy ez az anyag egy városhistóriai múzeum számára rendkívül becses. Ezt a fotografikus anyagot lebecsülni nem lehet és nem szabad, sőt a teljességre kell törekedni. A múzeumnak kétségtelenül igen becses és igen értékes fotografikus képanyaga van már is, igen szép fotográfiák egész sora tükrözi vissza élethűen és állítja elénk például a régi Belvárost a szabályozás előtti állapotában, számos fotográfia őrzi a pusztuló és már elpusztult Tabán emlékezetét, megelevenednek ily módon a régi Lipótváros lebontott részei s a hetvenes évek árvízképeitől fogva egészen a legutolsó hónapok utcai tömegmozgalmainak fotografikus ábrázolásáig mindent megtalálunk itt, illetőleg, ha nem is mindent, de nagyon sokat abból, ami a főváros históriai múzeumára nézve egy fényképezőgép lencséje által megörökíthető és megörökítendő volt. Én itt is csak néhány mulasztásra, a feledékenységnek néhány tipikus példájára akarok rámutatni, amikor például konstatálom, hogy egész városrészek hiányoznak ebből a gazdag gyűjteményből, hogy a rendszertelenség következtében egyáltalán nincsenek felvételeink Kőbányáról, Óbudáról igen kevés, még kevesebb a Ferencváros területéről, jellegzetesebb utcái, házairól. S ha ezek a városrészek nem is kerültek még szabályozás alá s így fotografikus megörökítésük nem volt olyan kategorikus imperativus, mint a Belváros, a Tabán és a Lipótváros esetében, mióta ez a múzeum áll, bizonyára ezek a városrészek is átmentek már bizonyos részletváltozásokon s a korábbi állapot fotografikus megörökítése bizonyára szükséges lett volna, mert a városfejlődés bármilyen csekély mozzanatának megörökítése is kötelességünk, ha ezeknek a mozzanatoknak a megörökítése nem lehetetlen s erre a célra olyan kitűnő fegyver van a városhistóriai múzeumok szertárában, mint a fényképezőgép. Itt a legnagyobb teljességre kell törekedni, itt a leghaszontalanabbnak látszó munkát is el kell végezni a legnagyobb lelkiismeretességgel, mert a cél az s egy városhistóriai múzeum a fotografikus topográfiai anyag összehordásában csak akkor felelt meg feladatának, ha ez az anyaga teljes, annyira teljes, hogy felhasználásával a város képe bármely tetszés szerint kiválasztott időpontra vonatkozólag utcáról-utcára, házról-házra pontosan kiépíthető. De ha ez az álláspontom vitatható is, bizonyos, hogy Kőbányának, Óbudának és a Ferencvárosnak is vannak olyan jellegzetes utcái, terei, olyan egészen speciális és arra az egy városrészre nézve jellemző ipari, kereskedelmi és középületei, melyeket fotografikusan feltétlenül le kell rögzíteni a jövő számára és legalább is egy relatív teljesség kedvéért.

Nagy hiányát érzi a főváros múzeuma bizonyos letűnt korok interieurjeinek. És sajátságos módon itt sem tanul, ebből sem okul a mi múzeumunk. Teljesen elhanyagolja itt is azt az eszközt, amit a fotografáló gépben nyert: teljesen elhanyagolja az interieurök fotografálását. S ha nem használja ki eléggé a fotografálógép nyújtotta előnyöket, annál kevésbé használja ki azokat, amelyeket a fotografáló technika fejlődése és e fejlődés egyik kétségtelen vívmánya: a stereoskóp nyújt. A múzeumnak stereoskopikus felvevőgépet kell beszereznie, hogy megfelelő anyaga legyen idővel bizonyára igen népszerű, igen instruktív stereoskopikus szekrénykéi számára. (A film anyaga hosszabb időre nem konzerválható, ennélfogva a mozgófénykép múzeumi felhasználhatósága igen kétséges. Amint a film konzerválható lesz, a mozgófénykép felvevő apparátusa a múzeumok számára is megbecsülhetetlen értékű tudományos eszközzé válik.)

S ha a múzeum, a könyvtár és a levéltár egy fedél alá juttatása a mai viszonyok között nem is lehetséges, bizonyára minél előbb meg kell találni a módját bizonyos együttműködésnek, legalább bizonyos funkciók tekintetében kell ezeknek az intézeteknek a tervszerűség jegyében összefogniuk és pedig két okból, az egyik a Fővárosi Múzeum speciális érdekeit hangsúlyozza, a másik egy egyetemes, mind a három intézetre nézve egyformán fontos szempontot. A múzeum speciális érdeke, hogy főleg a levéltár anyagából megkapja mindazt, amire súlyt helyez s ami sokkal jobb, megfelelőbb helyre jut a Fővárosi Múzeum kiállító termeiben, sokkal megfelelőbben teljesíti nevelő hivatását, mintha ott van elásva a levéltár poros fascikulusaiban. A másik, mind a három intézetre nézve egyformán fontos szempont, mely az együttműködést javallja, sőt előbb-utóbb elkerülhetetlenné teszi, az a munka, mely mind a három intézményre terhes feladatokat ró s amely munka elvégzésétől, befejezésétől mind a három intézményre nézve igen üdvös hatásokat lehet remélni: Budapest kultúrhistóriai adatainak összegyűjtése, az az adattár, amely nélkül nemcsak Budapest átfogó kultúrhistóriai történetét megírni, de amely nélkül sem a múzeum számára jó katalógust szerkeszteni, sem a könyvtár "budapestiense"-anyagát teljesnek tekinteni, sem a levéltárat tudományos feladatainak magaslatán álló kultúrtényezőnek elfogadni nem lehet, s amely anyaggyűjtő munka elvégzése sine qua nonja mind a három intézet zavartalan tudományos működésének, tekintélyének, jövőjének.