Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 3. szám
A komolyság hallgatag rengetegében
Új lépés visszhangja kondúl,
Belopózott s most valaki
Tépi a gallyakat orvul.
De konokúl sóhajt a szél
S tűnődve húllnak a lombok,
A színük, mint a színacél.
De konokúl sóhajt a szél!
Vidám tisztások s enyhe dombok
Felettetek csak könnyű tánccal
Siklik keresztűl s hangja táncdal,
De itt a szél csak úgy sóhajt.
Komoly és úttalan homályon át
Kinyújtott, hangtalan kezek
Keresik egymást itt a szent berekben.
Kinyújtott, reszkető keze. -
- Meg kell találnom árkon-bokron, tüskesebbel,
Ezer kudarcon át, - mert elveszek!
Bozótot törnek s szivem is szakad,
Valaki jár itt, ég az arcom
Sóvár kezek, ha elmellőzik egymást
A lélekvesztő, néma harcon:
- Meg kell találnom őt fáradt szivemmel, meg kell
Tört büszkeséggel, át ezer kudarcon.
Remények húllnak, mint a korhadt ágak,
Fáradt kezünk, sebzett a szánk.
Meg kell találnom, rábizom a szélre
Bús sóhajom: sebzett a szánk!...
És sírva csókoljuk meg a komolyság fáját
Tövébe rogyva, mert e hely: hazánk.