Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 3. szám
Mely minden este bőröm színét rágja,
arcomról a festéket dörzsölöm,
a valóságszínrontó színtadót,
és szemlét tartok szétszórt rongyokon.
Míg érdes arcom bújik a tükörből,
csörgessétek az asztalra elém,
amennyit ért ma a komédia.
Elég sok. A Hamlet jól írt darab
és Leicester grófja nyiltkezű gavallér.
Ha visszagondolok - jól ment a játék,
a szellem jégmeresztő ujja siklott
a páholyszéknek dőlő hátakon,
mikor meg vérre vívtunk, lent a padlót
rugdosta tapsra hagymabűzös nép.
És én voltam legfőbb komédiás.
Dübörgő, porzó, sokhegyű szavakkal
befűrészeltem Laertes agyába,
hogy bár halmozzon régi csúcsra ormot,
igyék fel tengert, rántsa le a holdat,
nyeldessen elő krokodilokat,
szeretni úgy, mint nékem néha tetszik,
akkor se tud, hisz ő csak egy Laertes,
de én Hamlet vagyok, a dán királyi herceg.
És a komédiábani komédián
a festett, feslett, kóborló színészek
felett, de úr voltam, nagy Mozgató,
király, királyné félték szemforgásom,
én fentről néztem arcuk árulását,
én üdvözöltem szép Oféliámat
s mert hercegkedvem őrültté cikázott,
király, királyné, főbuták dacára,
ölén csitul belülborzos fejem,
s míg kincses ujja simogatva játszik
a combján hullám, gőgös szép hajammal,
tudom, hogy úrrá lett hajam kezén,
tudom, szeme nem lát most szertenézni,
és herceg vagyok legcsöpp érverésén -
király, királyné, főbuták dacára,
bár átokrémes tettütötte sebben,
előre vérzik árnyam a porondon -
most együtt mozdul belső vérzenémmel
övé a nap s a többi csillagok.
Bár tudtam mást is, oly sokat tudok:
tudtam, hogy mennyi lesz az estem ára,
hogy egyszer majd orron bunkóz a taps,
Laertes fel sem vulkánzik szavamra,
hogy Claudius már estebédre vágyas,
alig várja leszúratása percét,
hogy Leicester grófnak ma nem szép a játék, -
és nincs énnékem szép Oféliám,
hisz nem szeret és nem is asszonytestű,
kezét nem festi terhes-édesebbre
a ráaludt száz csókok mámora,
csak bőre lágy, elasszonyult suhanc,
s mivel az ujja simogatva játszik,
a hullámszőke, nem az én hajam,
és én talán nem is vagyok bolond,
próféta, gyilkos, herceg, álmodó,
csak Leicester gróf szolgálatában állok,
fizetett síró, pénzért kacagó
komédiás, csavargó, kocsmahős.
Mennyit tudok egypercben, Istenemre!
De esküdni - egyikre sem merek,
mert a komédia az csak komédia,
de tán a többi sem márványvalóság
és kérdés akkor a komédia.
De: ha Oféliám ölébe csittul
acéltettektől átkohós fejem
és kincses ujja simogatva játszik
én szőke hullám (nem igaz) hajammal,
de futnék szólni a nagy mozgatónak,
állítsa most meg a komédiát,
legyünk élőkép minden majdidőkre,
vagy valami meséből mór varázsló
bűvöljön minket súlyos kőálomba.
De jól tudom, mindez színészhazugság -
és már nagyon érdesre rágta arcom
a vörhenyes, csúf, mindenesti álszín
holnap majd búcsút mondok Leicester grófnak
és elhagyván Londonnak városát,
hol herceg lett a színpadi hazugság,
utam röpít a walesi hegyvidékre,
hol istenképes ős sziklák között,
melyek inognak, mint az égi dolgok,
a vadakat rőt álmukból kiáltom
és óriásfáknak oszlopán kovácslom
a vallomást, hitem és hétszentségem,
mindenható, teremtő bércigém:
hogy én Hamlet vagyok a dán királyi herceg.