Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 3. szám
Hogy a Szentföldről érkezett Godéfroy
(éjbe páráz fehéren fult lova,
mikor hátáról ősföldjére dobban)
a vén kapu falán a fáklyafény,
mely vastartókból füsttel hull alá,
rőtbe fogadja páncélját ölelve,
kőkockán lépte üdvözlést dalol,
simítja árnya az ismert falat.
Hogy a lovagterembe ért Godéfroy
elébe járult, jártanyugtatón,
kezében tartván kandelábert, vertaranyt,
(és ő is éjből csendes lánggal fényvető)
sok éven őt imázó asszonya,
felhőtlenszépen minden annyi éven át,
s kezén fogta vezetvén asszonya
és így menték át vára téres termeit.
Fényt vág az árnyból táncos kandeláber.
A vár asszonya:
"Godéfroy, a fegyver mind helyén maradt,
urát dicséri mind a nyers agancs,
a falról mélyen néznek őseid,
szemükből most is szemed vet lobot,
a hosszúasztal most is felterítve
kenyérszegésre hív, mint házigazdát,
sólymod, Fičre, még érti jelparancsod,
árbócröptével zúg a kis madárra,
ha sisakját fellátni emeled,
Gnáthon, a törpe, torz maradt szegény,
félésszel más felére tátong mindhiába
és mindenütt még élnek emberek.
A himzőrámám az ablakban áll még,
utánadváró nyári délutánon,
mikor a távol erdők kürtje búg,
jelezni, merre hajrával vadászol.
A medvebőr télen mindig meleg,
vörös fénnyel tarkáz a jó kemence,
ha hóbástyák közt néha összeülünk
s Denys, az apród, lantján szárnyutazván,
most is szerelmet, bánatot dalol.
És itt a gyermekek, három fiad,
még szőkék, égszemmel felédnövekvők,
nem másultak, más arcot felcsatolván,
férfibb lett csak a testük, izmuk éle,
mint távolból átmagasul a távol.
A csatlós még kockán dobál unalmat,
cseléd még sző a végtelen fonállal,
Mihály a lánynéppel cicázik este,
ha nem vigyázok, minden asszonya.
A kápolnánkban mindig fény a mécses,
várbörtönünkben napra sir a rab,
a szomszéd gróf még dölyfnek rázza öklét,
a nyájakat csak megszalasztja farkas
és néha-néha meghal valaki.
Minden hozzádmaradt, Godéfroy,
az állat, dolgok, asszony, emberek,
mint kőkereszt régi évszázadokból,
megszögezetten vár új Messiást,
úgy álltak itt minden, magábakötve,
ottan növén, ahol gyökért bocsájtott."
S hogy végül érkezett Godéfroy,
tölgynek törzséből magas ágyasházba,
férfivé futók nemzőhelyére,
csak ott csatolta kardját oldaláról,
a tűzben, vérben adamant acélt,
mosolyt hintett szeretti homlokára
s a székre dobta hattyúköpenyét.