Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 3. szám
A szegény Misztrik kora hajnalban kelt, megdörzsölgette sárgarézmécsesét, olajat öntött belé, aztán fejére csapta az agyagtól nehéz sapkát és indult. A reggeli kenyerét útközben ette meg és az asszony pálinkás üveget is csúsztatott a zsebébe néha. De csak nagyon néha, mert az ő felesége, amellett hogy rút és vén volt és boszorkány hírében állott, még fösvénykedett is azzal a pár garassal, amit Misztrik szerzett.
Messzi útja volt Misztriknek, míg a bányához ért. Először le kellett jönnie arról a hegyről, amin az ő viskója állott, aztán felmenni a szemközti hegyre és le is jönni róla, s végül felkapaszkodni a következő hegyre, aminek oldalán tátott szájjal várta őt a bánya. Mielőtt bement Misztrik, meghajtotta kissé a fejét és megemelte a kalapját, mert bár a légaknák jók voltak és az ácsolatokat minden héten megvizsgálták és bár Misztrik mindig tagadta, hogy ő a bányarémben vagy egyéb ilyen ostobaságban hinne, mégsem tudja sohasem az ember, mi várja odalent.
Rendesen nem várta egyéb, mint a szokott munka - mécsét letette a sarokban, aztán levetkőzött s csákányával nekiment a sziklának, hogy szétszedje ütemes, nehéz ütéseivel. Ha a kő nem engedett, akkor fel kellett robbantani - óvatosan és előírás szerint bánt el Misztrik a dinamitpatronnal, komolyan és megfontoltan húzódott hátra s ha a robbanás bevégződött, szó nélkül ment vissza a helyére és dolgozott tovább.
Ám minden esztendőben egyszer-kétszer lejöttek a bányába az akadémiáról az urak: Macher professzor úr vezette le a praktikánsokat, hogy megmutassa és megmagyarázza nekik az ácsolatokat, a tárók hajtását, meg a repesztést. Misztriknek abba kellett hagynia a munkát, hogy a professzor úr hangját hallani lehessen és megvetően nézett a fiatalemberekre oldalt. Amiket a professzor úr mondott, azt ő tudta mind, ezek pedig még nem tudták. Mi a különbség hát közöttük! S mégis, ezek nyalka csizmában járnak, sört isznak és szép lányok ablaka alatt ténferegnek, míg ő keservesen izzad munka közben s a felesége otthon kozmás levessel várja. De elfelejtette a szomorú gondolatokat s büszke lett és izgatott, mert ő volt a legügyesebb munkás és tudta, hogy most mi következik.
S szólt az altiszt:
- Misztrik, nocsak, mutasd meg az uraknak, hogyan kell előírás szerint kezelni a dinamitot.
És Misztrik megmutatta. Óvatosan helyére tette a patront, előírás szerint fordította oldalt és nyújtóztatta ki a zsinórját, aztán szapora integetéssel hívta hátra az urakat. Minden szabályosan ment végbe s az urak megelégedetten mentek haza, Misztrik pedig visszatért a munkájához és sóhajtott néhányat.
...Meleg nyári délben egyszer, mikor Misztrik munka után hazafelé tartott a júniusi napon, meglátta a professzort vadszőlős háza előtt ülni a lugasban, amint sört ivott és sóskiflit ropogtatott hozzá.
- Uram Isten - gondolta Misztrik kiszáradt nyelvvel -, ennek aztán jó dolga van!
És rongyos, agyagos ruhájában, amiről a napon pergett a száradó sár, tovább sompolygott a kerítés mellett.
A professzor szép fiatal felesége fényesre kefélt, halántékára fésült hajával, csipkés fehér vállkendőjében most jött ki a házból. A kutyák ugatni kezdtek és ő meglátta Misztriket a kerítés mögött, amint meggörbült háttal, összehúzott szemmel néz oldalt a filagória felé. Valami a szívébe nyilallt.
- Még megirigyli az uramat és baj fog minket érni - gondolta. Sietve odament a kerítéshez, mosolyogva ránézett szegény Misztrikre és szólt:
- Ugy-e szomjas? Ugy-e sokat dolgozott és fáradt? Várjon csak, adok magának egy pohár sört.
S mielőtt a professzor egy szót szólhatott volna akár pozitív, akár negatív irányban, már a filagóriánál termett, már teletöltötte habzó sörrel a saját poharát, már nyújtotta Misztrik felé.
Misztrik bámészan vigyorgott. Átvette a poharat maszatos kezével és sietve felkortyolta belőle a sört. Boldogan törülgette meg utána a száját.
- Jó volt? - Kérdezte mosolyogva az asszony.
- Nem is tudom kimondani, milyen jó volt, szólt hálásan Misztrik. Ránézett az asszonyra, megnézte a kontyától a cipője orráig, aztán visszaadva a kerítés fölött a poharat, illemtudóan, nagy cuppantással kezet csókolt s megbékült lélekkel indult tovább.
Az asszony a kötényével törülgette a csók helyén a kezét. A professzor kiszólt összeráncolt homlokkal a filagóriából:
- Mi jutott az eszedbe, Minka, hogy sört adtál annak a fickónak?
- Nagyon irigyen nézett reád. Nem szeretem, ha az emberek úgy néznek.
- Irigyen nézett? - kérdezte a professzor. - Irigyen nézett? Pofon kell őt ütni máskor, akkor majd csodálkozva fog nézni. Te meg sört is adtál neki! Csak láttam volna, melyik volt, de a bab már nagyon sűrű s különben is, olyan egyformák, mint a földigiliszta.
- Szomjas és fáradt volt nagyon szegény.
- Született volna püspöknek.
Az asszony nem szólt, de úgy gondolta magában, hogy neki kötelessége őrködni a férje üdvössége felett. S mikor másnap Misztrik újra arra ballagott és sóhajtozva emlékezett a tegnapi boldogságra, egyszerre csak a kerítés végén, ahonnan a filagória már nem is látszott a hársfák miatt, csak megjelent megint a fehér mellkendős szépasszony és nyújtotta neki a sört.
Misztrik nem értette a dolgot. Szédülten ment tovább. Otthon csöndes volt, a levesre sem szólt egy szót sem. Ült és hallgatott és tűnődött. A felesége hiába próbált veszekedést kezdeni, még csak fel sem nézett.
Harmadnap, mikor visszaindult a bányából, megállt a tónál és megmosdott benne, hogy tiszta legyen. S megint kapott sört.
Vasárnap reggel szinte sajnálkozva csóválta meg a fejét. Nem volt munka, nem lesz sör... alig várta a hétfőt. S íme, kijött a házból egy cselédleány, nagy darab kenyeret meg szalonnát nyomott a markába és szólt:
- A professzorné nagysága küldi.
Mindennap kapott valamit azontúl. Nagyon jó dolga volt Misztriknek most már, nem nézett soha többé görbe szemmel a professzor filagóriája felé, hanem inkább hálás mosolygással.
De az ő felesége, a vén boszorkány észrevett valamit.
- Hallod-e - kérdezte -, honnan vettél te ma töpörtőt? Itt van még egy szem a kabátodon.
- Kaptam - felelte Misztrik.
- Kitől?
Misztrik hazudhatott volna, de minek hazudjon?
- Egy szép úri asszonyságból.
A felesége csak ránézett nagy szemekkel.
- Micsoda úri asszonyságtól?
- Azt már nem mondom meg - felelte Misztrik -, mert még utánam jönnél és kellemetlenséget csinálnál nekem.
Ám az asszony nem azért volt boszorkány, hogy valami titokban maradhasson előtte. Nem restellt másnap délben a bányáig eléje menni. Misztrik hiába kergette, nem maradt el tőle sehogy. Együtt értek a professzor háza elé is. Hát már ott állt az asszony.
- Nocsak - szólt -, húzzon egypár kupa vizet a kútból. Nagymosás van és sok a munka... Jó ebédet adok érte, meglássa.
Most meglátta Misztrik mögött a settenkedő, toprongyos asszonyt.
- Hát ez ki? - kérdezte.
- Ez a feleségem, a vén boszorkány - mondta dühösen Misztrik. Hiába kergetem, nem akar hazamenni.
- Ugyan ne kergesse - szólt a jószívű asszony. - Segít vizet hordani s kap ebédet ő is.
Közös tálban kaptak ebédet és Misztrik alig tudta lenyelni, mert az asszony olyan rútul vigyorgott hozzá. Mikor aztán megköszönték, és kezet csókoltak és hazaindultak, azt mondta Misztrik:
- Most már hát tudod, kitől kaptam a töpörtőt. De azt megmondom, hogy ha még egyszer utánam mersz jönni, ott az udvaron váglak fejbe a kalapáccsal.
S ellökte az asszonyt. Az ránézett gyűlölettel és visszafordult a ház felé... Kinyújtotta a kezét, úgy mormogott magában valamit. Aztán rongyos kötényét az arca elé kapva, sírva futott hazafelé és minden háznál azt hazudta, hogy a férje megverte őt. Csak azért, hogy Misztriknek rosszat tegyen. Mintha nem lett volna a gonosz varázslat elég.
Azalatt pedig a professzor így szólt a feleségéhez:
- Minka, de most már elég legyen, azt mondom! Ide nekem ne szoktass mindenféle tolvajnépséget a házhoz! Megértetted?
S Minka asszony nagyot sóhajtott és gondolta:
- Szép és nagy dolog az uram üdvössége... de az én üdvösségem is az... És ha ellenszegülök az én férjem akaratának, bűnt is követek el és ráadásul még mérges is lesz idehaza és lármázni fog velem.
Jött másnap délben a rekkenő napon hazafelé a bányából Misztrik. Szomjas volt nagyon és éhes. Reggelire csak penészes kenyeret kapott és rút szavakat. Nagyon el volt keseredve, mert az élete csupa nyomorúsággal volt teli és ráadásul még a szomszédokkal is összeveszett.
- Csak az a szép, jó asszonyság vigasztalóm nekem az egész világon - mondta magában túláradó szívvel, amint megállt a kerítés előtt. De egyszerre nekiugrott a két nagy kutya, amiket leszabadítottak a láncról és a professzor haragosan szaladt elő:
- Kutya - kutyánszki! Mész te innen? Hát mit gondolsz? Hogy majd mindennap itt ebédelsz minden pereputtyoddal együtt? Hogy ellopjatok valamit tőlem? Meg ne lássalak még egyszer a házam körül ólálkodni, azt mondom!
Misztrik behúzta a fejét a vállai közé és szédülten kullogott tovább. A domboldalon aztán egyszerre csak levetette magát a fűbe és sírni kezdett, mint egy gyerek, keservesen.
Nem is ment haza aznap. Nem akarta olyan rettentő bűnnel terhelni a lelkét, hogy a feleségét agyonüsse. Kint kóborolt az erdőkben s hajnalban onnan indult a munkába újra.
Repesztenie kellett. S amint a dinamitpatront belehelyezte a nyílásba s oldalt hajtotta a zsinórt, egyszerre furcsa szédületet érzett... látta hirtelen a fehér csipkekendős asszonyt, amint nyújtja felé a sört, hogy megüdíthesse hőségtől cserepes ajkát.
Aztán meggyújtotta a zsinórt.
*
...Az öreg Macher nagyon szerette példákkal illusztrálni az előadásait. Mikor legközelebb lement a tanítványaival a bányába s megmagyarázta nekik a repesztést, felemelte a mutatóujját:
- Nagyon fontos, uraim, hogy előírás szerint bánjunk el a gyújtózsinórral, mert sajnálatos esetek történnek.
Kis szünetet tartott, aztán mint a két karját felemelte:
- Szegény Misztrik! Reggel még vidor kötelességszeretettel jött a bányába s délben már temették a két lábát meg az egyik karját, amennyit meg tudtak belőle találni.
Az altiszt mesélte ezt neki. Hogy ez a Misztrik nevű bányász volt az, akit ő egyszer elkergetett a háza elől, az az eszébe se jutott volna. Hiszen olyan egyformák, mint a földigiliszta. Meg aztán, ha tudta volna is véletlenül?... Született volna püspöknek.
De példának mindenesetre nagyon jó volt az ő halála. S azontúl tizenöt esztendeig minden évben elmondta a hallgatóknak lent a bányában, ahol a sötét és bizonytalan árnyékok közt, úgy mondják a bányászok, a halottak lelkei is ott leskelődnek. A nyalkacsizmás víg fiúk már tudták, mi következik s amint a professzor felemelte a karját, rázendítették valamennyien:
- Szegény Misztrik!
S nevettek hozzá.
De Misztrik nem volt bosszúálló és sohasem lehetett hallani, hogy valami baj történt volna a repesztésnél azóta.