Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 3. szám
Hab csobban a tóban... A nap
kialudva hegyoldalat ér.
Már barnul a tóban a hab,
már jő a sötétszemű éj.
Sötétszemű, dúshajú éj,
erdőben elalszik a dal:
Szívembe' kigyullad a vér,
szívem ma oly fiatal!
Szerelmesem, égi követ,
óh, kösd fel csillagöved',
szoknyád suhogása zeném,
koronám az esteli fény.
Tenyeredből kel fel a nap,
tenyeredbe' fordul a hold,
a tóban elalszik a hab,
lelkembe' fölébred a gond:
Kinek szíve dobban a földben? -
szívemre várlak, arám,
sötétszemű, dúshajú hölgyem,
reményem, ifjú babám,
jánosbogárbul öved,
óh, kösd fel, égi követ!
szoknyád ráncábul ezer
kicsi gyermeki arc mosolyog,
Tejútad a hószínű jel,
szivem tenyeredbe' forog.
Óh, légy nekem enyhe barát
ajakamnak erős ize ma,
a jövő tüzes ifjú borát,
óh, öntsd ajakamba te ma!
erdőben elalszik a nóta,
felébred az illat, a vér,
születve a fekete tóba'
a csillag csillagot ér.
Fény fürdik a fekete tóban, -
szivem hajadba' ragyog,
a parton elandalítóan
a madár álmába' gagyog.
Lila ködben, a távoli csúcson
mosolyod lebeg, édes arám:
oh, végtelen ablaka, kulcsom
a jövő tündérkapuján,
sötétszemű, dúshajú hölgyem,
a fák lehe édes a völgyben,
lányok szeme gyertyavilág,
csupa illat, fény a világ,
csupa illat, fény vagyok én
a fekete tó tükörén, -
szerelmetes ajkon a szó...
Szoknyád suhogó diadal
s bölcső a fekete tó,
erdőben elalszik a dal,
szivembe' fölébred a vér,
sötétszemű, dúshajú éj,
sötétszemű, dúshajú éj!