Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 3. szám · / · Posch Jenő: Az öngyilkosság lélek- és erkölcstani szempontból

Posch Jenő: Az öngyilkosság lélek- és erkölcstani szempontból
I.

Mors est actus naturae [*] , quo persona res efficitur, a halál az a természeti folyamat, melynek következtében a személyből dolog lesz. Ez a mondás utánozza a Pandektáknak definitiókat kedvelő s a "személy és dolog" felosztást lépten-nyomon hangoztató nyelvezetét, de nincs benn a Pandektákban, aminthogy nem is illenék bele legkevésbé sem abba a törvénygyűjteménybe, amely a holttestnek személy-charakterét a legkétségtelenebb módon hirdeti és vallja, többi között az örökségi jognak abban az alapvető intézkedésében, melynél fogva az örökhagyónak a halála utáni időre tett rendelkezései kötelező erejűeknek maradnak. Ebből Lassalle a maga érdekes könyvében (II. 21-29) a római örökségi jognak azt a sarkgondolatát olvasta ki, hogy a római végrendelet tulajdonképp a római ember halhatatlanságának a kinyilvánítása, mert a heres (pláne a sutus heres) nem más, mint az örökhagyó akaratának folytatója, maga az örökhagyó más személyben. A római testamentum nem is egy inter vivos donatio, amivé később a germán népeknél alakult át, sőt, ami legérdekesebb, eredeti szellemét tekintve, nem is a vagyon sorsáról való rendelkezés, hanem az örökhagyónak az az aktusa, mellyel a maga intézkedő személyiségének pótlásáról, helyetteséről, továbbfolytatójáról gondoskodik, olyan egyéniségről, kinek intézkedései, természetesen a vagyonra vonatkozók is, ugyanakkora súlyúak és jelentőségűek, mintha az örökhagyó maga cselekednék. Heres esto, a római testamentum hivatalos kifejezése, nem azt jelenti, hogy "neked adom, ami az enyém volt", hanem: "a tied az a jogkör, amely az enyém volt, te légy az, ami én voltam, én élek tebenned." Sőt odáig ment a római ész abban a gondolatirányban, mely a vagyon felett ott lebegőnek képzelte a tulajdonos személyét, hogy magát a függőben lévő hagyatéki vagyont is, azt, amelyet örököse még nem vett át, megszemélyesítette, azaz hereditas iacens néven a jogi személyek közé iktatta, tehát pl. valamely egyesülettel azonos jogi természetűnek (birtokvédelemre képesnek sat.) hirdette.

Amit a római jogász így tételes paragrafusokba szedett, az voltaképp nem egyéb, mint az ősvallásnak s tegyük hozzá, nem is kizárólag a római, hanem minden más vallásnak is alapvető sarkgondolata, hogy úgy mondjuk, csírája. "Nem igaz, hogy a halottnak személye megszűnt" ez az az elv, amelyből minden, bármi vallású sírkultusz táplálkozik, s amelyen felépül az egész animista hit a maga összes fejleményeivel és tanításaival arról, hogy mily természetű a halottnak lelke, hova kerül, mi a további sorsa, mit remélhetünk tőle, mily eszközökkel érhetjük el e reményeinket sat. A halottnak sírja a bölcsője az összes vallásoknak, s minthogy a vallásokból keletkezett a philosophia, tehát mondhatjuk, hogy bölcsője az egész philosophiának is. Mert minden philosophia eredetileg ugyanabba az eszmekörbe kapcsolódik bele, amelybe a tételes vallások, csakhogy azután később szétágaznak és erősen szétágaznak az utaik.

Hogy mekkora ez a szétágazás, azt a többi között kimutatja az a fent hangoztatott mondás a mors-nak természetéről, amely most már kimondhatjuk, ha nincs is benn a Pandektákban és nincs bent semmiféle mai törvénykönyvben, de benne van abban a realista philosophiában, mely a létezőre vonatkozó tanításaiban szorosan a természettudománynak megállapításaihoz igyekszik magát tartani. Az öntudat a halállal megszűnik, ez oly annyira kétségtelen igazság, minden modern orvos előtt, hogy egy pillanatig sem habozik a halál megállapítása után elővenni a boncolókését és a holttesten olyan műtéteket véghezvinni, melyek gonosz bűnténynek, súlyos testi sértésnek, sőt emberölésnek számítanának, ha nem az a meggyőződés sugallaná, hogy az, ami előtte fekszik s a metszőkést ily nyugodtan tűri, nem személy többet, hanem tárgy. Valamint semmiféle erkölcsi elbírálás alá nem esik s tisztára közömbös cselekvény (illetőleg legfeljebb vagyonjogi szempontok alá kerül) egy talált bőr- vagy csontdarabba, egy növényszárba belevágni, épp oly közömbös cselekvény az a metszés is, mely az orvosnak késétől az emberi hullának bármely részét éri, közömbös pedig épp azért, mert mindnyájan meg vagyunk győződve, illetőleg kell, hogy meg legyünk győződve arról, hogy a halott ezt nem érzi.

Sokáig tartott, mint tudjuk, míg az orvostudománynak sikerült ezt a nézetét diadalra vinnie legalább is azon pontig, hogy megengedtessék és bűnnek ne számítson az emberi holttest felboncolása. A Ptolomaeus-ok idejében (IV. száz. Kr. e.) Egyiptomban megengedett emberboncolások hosszú tilalmi évek után a XIV. évszázadban élednek fel Olaszországban, és a XVI.-ig kell várakoznunk, míg az emberi testnek első igazán tudományos atlasza a belga Vesalius András kezéből megjelenik. Hogy ezt az engedélyt végtére is sikerült kivívni, abban kétségtelenül nagy része van annak, hogy a köztudatban már teljesen megszilárdult a lélekhitnek a mai vallásokban dívó, lassanként kifejlődött formája, amely mint tudjuk azt hirdeti, hogy a lélek a halálban a testtől elszabadul és valahol a túlvilágon örök időkig tovább él, más szóval a halottnak igazi személyisége olyan hozzáférhetetlen világtérségbe kerül, ahol az orvos boncolókése úgysem tehet kárt benne.

Tylor-nek vizsgálódásaiból (legalább is ezekből!) tudjuk, hogy a halhatatlanul tovább élő lélek eredetileg az embernek lehelete volt (lásd evauoc és anima s a magyar "lélekzik" szót), mely az utolsó leheletével eo ipso kiröpül az emberből, de halála után a sírja közelében marad s itt fogadja a neki szóló hódolatot, míg végre idők múltán (értsd: a halott elfeledése arányában) mindinkább eltávolodik a sírtól és a túlvilági lakásába vonul be, ahonnan időközönként (álmaikban t. i.) meglátogatja és remélhetőleg segíti, gyámolítja az övéit. Ez a holttesttől elkülönített helyen továbbélő lélek még mindig annyira érezteti a maga eredetét, keletkezését az "öntudatos (akár azt is mondhatnók: eleven) halott"-ból, hogy a halottnak szellemében való intézkedés, értsd: egy már nem létező személynek haló engedelmesség minden mai népnek tudatában kötelességében él. Mondhatjuk, hogy az elszabadult állapotban elérhetetlen világtérségekben ("a túlvilágon") továbbélő lélekről szóló elmélet voltaképpen nem egyéb, mint egy kompromisszum ama természettudományos igazság közt, mely szerint a halottnak nincs öntudata, tehát tárggyá változott, és ama népszerű hit között, hogy a személyiség nem pusztul el, igazi halál nincs.

Itt megjegyezhetjük, hogy azoknak számára, kik a természettudománynak éppen a személyiség, az individuum megsemmisülését hirdető tanításába nem tudnak belenyugodni s másrészt a vallásfelekezeteknek halhatatlan lélekről szóló elméletét is, keletkezésének módja miatt valószínűtlennek érzik, marad egy áthidaló álláspont. Ez annak a meggondolásából indul ki, hogy mindaz, amit az ember életében cselekedett, mind azok a külső világra, környezetére való hatások, mik saját személyiségéből, akaraterejéből kiindultak, megmaradnak, kárba nem veszhetnek, sőt újabb és újabb következményeket vonván maguk után, egyenesen örök időkig élének. Nemcsak az, amit valamely író írt, tudós, művész, technikus, mesterember alkotott, de még mindazok az egészen jelentéktelen cselekvények is, miket egy szegényes, szűk viszonyok közt és csupán házi környezetének élő ember, sőt egy csecsemő véghezvitt, megannyi változások abban a szűkebb-tágabb körben, mely ez embert életében körülvette. Ha semmi sem maradt is fenn azokból az a, b, c hatásokból, miket A emberünk a külvilágon valaha közvetlenül véghezvitt, de megvannak azok az an, bn, cn hatások, mik a világ rendje szerint s A embernek minden további közreműködése nélkül az a'...a"...a'"... tagokon keresztül előfejlettek s mik nem volnának itt, ha A ember valaha nem létezett volna. Ha már most valamely ember cselekvéseinek összességét az ember személyiségének nevezzük - és bátran annak lehet nevezni, mert hisz minden ember éppen a működése módjában rakja le, evvel fejti ki, érezteti személyiségét és mi nézők az ő egyénisége jellemvonásait éppen cselekvényeiből (amik közé a mondásai is tartoznak) rakjuk össze, ezekből domborodik ki a számunkra - ha mondom, a cselekvésösszeg annyi, mint az ember személye, akkor jogot szereztünk egy olyan nyilatkozatnak aláírására, mely szerint ez a személyiség épp oly kevéssé és ugyanazon okból nem semmisülhet meg a világon, amely okból az energia megmaradásának elvét is valljuk. Ha a természettudós s vele együtt a realista philosophus beéri annak az objektív ténynek elismerésével, hogy egy valamikor létezett személyiségnek, mint erőközpontnak hatásai, ezeknek utóhatásaiban örökké megmaradnak épp úgy, mint az az igazság, hogy az a személyiség valaha volt és működött: akkor nem lehet semmi lényeges kifogásunk, ha a természettudósnak hideg, objektív nyelvezetétől a poesis melegje felé húzódó közember ezt az igazságot a megszokott lélekelméletnek színesebb nyelvére fordítja le, az A embernek ezt a túlélő cselekvésösszegét az illető ember személyiségének, szellemének, lelkének nevezi és ily értelemben kimondja, hogy non omnis moriar, a szellem fennmarad. A nagy Széchenyi hiába ölte meg magát; nem tudta magát megölni, itt vagyunk az akadémiában, itt van előttünk a Lánchíd, itt van a közéletünkben annyi Széchenyi-alkotás, úgy, hogy csak egy kis poesis kell hozzá, hogy kimondhassuk: Széchenyi itt van, itt él közöttünk ma is és örökké fog élni.

De hát a legnagyobb magyar kezében eldurranó pisztolylövésnek hangja figyelmeztet bennünket arra, hogy e bevezetésül szükséges fejtegetésünknek immár végét vessük és térjünk át tulajdonképpeni tárgyunkra, az öngyilkosságra.

Az öngyilkos arról van meggyőződve, hogy cselekedetével a bajától megszabadul. "Inkább egyáltalán nem élni, mint így, ilyen kínban, fájdalomnak, keserűségnek érzetében élni" - ez a jelszava. Jó előre megjegyezzük, hogy kétféle öngyilkost különböztetünk meg: olyat, aki a lelkének vagyis öntudatának a halála utáni megmaradásában hisz, és olyat, aki ebben nem hisz. Aki hiszi azt, hogy a halál utáni állapota voltaképp nem egyéb, mint egy nagy ürességnek a látása, megfosztás a világ örömeitől, tárgyainak, benyomásainak élvezetéről, de egyszersmind mentesség, megszabadulás a világ kínjaitól, aki szóval azt hiszi, hogy a halállal csak a világ élvezetének lehetőségét adja oda, de cserébe nyeri a világ kínjaitól és nevezetesen legutolsó végzetes csapásától való szabadságot, aki tehát azt képzeli, hogy halála után, mint bár elszegényedett, de végtére is szabad lélek ott fog lebegni a világűr felett és hozzáférhetetlen rejtekéből nézni és mosolyogni az embertársai küszködését: az ilyen emberről egyáltalán nem csodáljuk, ha az öngyilkosság tényét minden tekintetben hasonlónak, egyértékűnek veszi avval a másik, minden orvostól és higgadt embertől javasolt, bár fájdalmas elhatározással: "inkább levágatni a lábadat, mintsem az üszkösödés kínjait és veszedelmét továbbra is elviselni", tehát: "inkább elvetni az életet, mintsem ilyen ,életet'tűrni!"

Mi olyan valakivel, aki ilyen meggyőződésben él, más szóval aki azt hiszi, hogy meghalni annyi mint a megszabadulásra szert tenni, agyonlőni magát annyi, mint magát a megszabadulás tudatára rásegíteni, semmiféle vitába sem bocsátkozunk, hanem átengedjük emberünket egészen a vallások gondozásának, kik aztán a túlvilági büntetésekkel igyekeznek őt végzetes elhatározásától elterelni.

Ezt az egész nézetet Schopenhauer (l. 366-7) is érdekesen leírja és cáfolgatja.

A mi érdeklődésünk tárgya az a másik ember, aki a természettudóstól átvette a megsemmisült öntudat elvét, vagyis aki egyáltalán semmiféle túlélő, megszabadult lélekben sem hisz, akinek számára a halál a teljes megsemmisülés s "vele mindennek vége", s aki tisztán azért öli meg magát, mert mint kimondja, "ezt az életet" nem bírja tovább, "ha a halál semmi, hát hadd jöjjön a semmi!" Mert az egészen bizonyos, hogy öngyilkosságot lehet a halál utáni állapotról való minden elmélkedés nélkül, az e körüli teóriák teljes mellőzésével is véghezvinni, vagyis tisztán azért, hogy "ennek az életnek" vége legyen. Ha kell még erre bizonyíték, ott van minden statisztikában az a sok teljesen vallástalan ember, aki öngyilkossá lett, sőt nem egy írónak nézete szerint csakis az ilyenek lesznek öngyilkosokká.

Itt van azután egy főpont, melyet erősen ki kell emelnünk, mert kezünkbe adja ez egész értekezés legfő gondolatának kiindulópontját. Akinek meggyőződése szerint az öntudat a halállal megszűnik, annak az öngyilkosságot kitervező elmélkedésében végképp tilos oly mozzanatoknak, tényálladékoknak is tért engednie, amelyeknek ismerete csakis egy a halál utáni állapotot szemlélő embernek képzeletéből származhatnék. Mihelyt ő azt mondja: "a halál a nirvána, tehát hadd jöjjön a nagy semmi!", máris e semmiséget látónak, élvezőnek képzeli magát, szóval visszazökken a lélekhívőnek álláspontjába. De még ha csak azt mondja is: "megölöm magamat, hogy megszabaduljak kínomtól" s ha akár mindjárt hozzáteszi is bizonyságul: "hisz a halott a természettudós szerint sem érez semmit", még ilyen okoskodása is ott sántikál, hogy megszabadulni, magát megszabadítani egy kíntól annyi, mint a kín léte helyett egy a kíntól szabad állapotot, tehát valami szemléltető létezőt, szóval ismét csak öntudatot létrehozni. Azt akarjuk evvel kiélezni, hogy a teljes vallástalannak jelentkező öngyilkos is a maga kitervelő okoskodásában örökké egy olyan álláspontba hajlandó visszazökkenni, amelyet csak következetesebben ki kellene fejteni, hogy teljesen visszanyerjük a lélekhívő álláspontot. Voltaképpen csekély a különbség ama két ember között, akiknek egyike hiszi és vallja, hogy a halál utáni állapot minden tekintetben olyan, amilyennek a vallások hirdetik, s ama másik ember között, aki tagadja a vallások tanítását s avval áll elő, hogy a halál utáni állapot ilyen meg ilyen, mondjuk valami nirvána. Elfelejti, hogy amikor "ilyen meg ilyen"-nek hirdeti, máris e nirvánát vagy hason félét mint objektíve felmerült, tehát valaki előtt, egy néző öntudat, értsd maga a vitatkozó előtt felmerült illetőleg felmerülendő világtényt tüntette fel - más szóval visszaesett a halált túlélő valláshívők álláspontjába.

Csak egyetlen olyan gondolkozásmód marad, amelyből az öngyilkosság tényét szabad tekintenie annak, aki szorosan tartózkodni óhajt a túlélő lélek hitétől. Ezt mi immanens álláspontnak nevezhetjük s értjük rajta azt az okoskodásmódot, mely az öngyilkosság kitervezésében végképp számon kívül hagy minden olyféle mozzanatot, mely a halál utáni helyzetre vonatkozik, azaz sem azt nem nézi, mi lesz őbelőle ha meghalt, sem a halál utáni helyzetnek semmiféle oldalából, sajátságából, következményéből sem merít biztatást a maga tettére. Az immanens okoskodás így szól: "az én kínom akkora, hogy ennek a tetejébe még halálkínokat szerzek magamnak". Az immanens okoskodó számára, ki az öntudatnak a halállal való megszűnését, a persona-nak res-szé átalakulását hirdetvén, következetesen tartózkodik mindenféle, a halál utáni állapotnak adandó, tehát csak egy persona s nem res részéről adható praedicatumról, ennek az okoskodónak számára az a feladat jut ki, hogy az öngyilkosság kitervezésében csakis és kizárólag e ténynek a még élőre való hatását, a még saját életében szemlélhető részét vegye számba, de teljesen mellőzzön minden egyebet. Ha pedig szorosan megmarad ennek a számára egyedül lehetséges gondolkozásmódnak a kerékvágásában, akkor - s most jön a nagy "akkor" -, nos akkor be kell látnia, hogy az öngyilkosság, és mindjárt hozzátesszük, minden igazi öngyilkosság kész absurdum, mert tényleg nincs is semmi legkisebb logika sem abban a fent már megjelölt észjárásban: "mert nagy kínom van, ezért szerzek magamnak e kínokhoz még másokat, t. i. haláltusát".

Schopenhauer (l. 367, 511) színt' ilyen szavakkal ítéli el az öngyilkosságot, de a mi nézetünk az övétől ott tér el, hogy ő voltaképp azért tartja az öngyilkosságot eine ganz vergebliche und törichte Handlung-nak, mert ez csak az embert, a testet, ezen az ő idealizmusa szerint csak phaenomenalis jelenséget semmisíti meg, ellenben minden bajnak a kútforrását, a Ding an sich természetű akaratot ott hagyja, mert ehhez nem tud hozzáférni.

Persze azonnal megszólal az ellenvetés: "de hisz ez a haláltusa, főleg ha ügyesen választja meg valaki az öngyilkossága módját, nagyon rövid ideig, esetleg csak egy pillanatig tart!" Nos hát, itt fogtuk meg ismét az ellenfelünket. Kérdjük tőle, ki méri le azt a pillanatot, vagyis még általánosabban, kinek a számára, kinek a szemében rövid, avagy hosszú valamely idődarab? Nyilván csak annak a szemében, aki ezt az idődarabot átélte és reá visszatekint, egységbe foglalja. Nos hát, ama "csak pillanatnyi" halálkínokat szenvedő öngyilkos éppenséggel nincs ebben a helyzetben, mert ő ama halálkínokat elszenvedni, érezni ugyan tudja, de rövideknek, pillanatnyinak találni nem, mert hisz éppen akkor szűnik meg az öntudata, amikor ezt az áttekintő, összefoglaló pillantást meg kellene ejtenie. És micsoda vigasztalás a szegény öngyilkosjelölt számára, ha csak egy kívüle álló néző, de nem ő maga bírja a maga haláltusáját rövidnek találni! Ne a foghúzásra gondoljon az ellenfél, amikor a halálkínok rövidségével akar vigasztalni bennünket. Akit az ügyes fogorvos egy pillanat alatt, habár nagy fájdalom árán megszabadított a fájós fogától, az bátran vigasztalódhatik evvel s másnak is ajánlhatja e műtétet, mert öntudatával csakugyan át is bírja tekinteni, rövidnek találni azt a pillanatot, melyben szenvedett s élvezni utóbb a szenvedéstől való mostani mentességét. De az öngyilkosság nem foghúzás és éppen azért érdekes lélektani téma, mert kimutatja az emberiségnek járatlanságát a halál tényének helyes elképzelésében, illetőleg számbavételének egyedül helyes módjában. Nem lehet kivédeni azt a csapásunkat, melyet az öngyilkosjelöltnek a logikájára mértünk, elébe tárván a saját esze járását, mely szerint ajánlatos dolog volna, hogy az ember még más bajt szerezzen magának, ha máris nagy bajban van. Az öngyilkosság nem egyéb, mint saját bajaink szaporítása, mert hisz az öngyilkos inzultus korántsem távolítja el azt a csapást (mondjuk szerelmi csalódást, vagyoni veszteséget), amely éppen sugalmazta e tett tervét. Ameddig ugyanis még életben van az áldozat, addig igaz és reánehezül az az egyik tényálladék, e vagyonveszteség sat. tudata, amelytől a tettével szabadulni akart, és ugyancsak ránehezedik az a másik tényálladék, melyet ennek hegyébe még magára akasztott, t. i. a mostani haláltusája. "Odaveszett a vagyonom, koldus vagyok, ezért akartam meghalni és ezen kívül még egy golyó van a mellemben, melyet belelőttem s melytől most kínlódom" - így áll az öngyilkosra nézve a helyzet.

Lesz talán, aki a nem kínos halálok számos válfajára (morfium, megfagyás satb.) fog ráutalni. Lehetséges, hogy vannak nem kínos, értsd: fájdalom nélkül beálló halálok is. De azt hiszem, nem vétek az orvosi tapasztalás ellen, ha azt állítom, hogy minden szervezet ösztönszerűleg küzd a saját halálát előidéző ráhatások ellen. Ha tehát némely halálos szer sajátképp úgy nevezett fájdalmat nem okoz is (ezt az ily szertől meghaló embernek egész magatartásából lehet annyi-amennyi valószínűséggel kikövetkeztetni), de bizonyára, amikor a testet romboló hatása megkezdődik, a szervezetnek olyanfajta belső ellenszegüléseit, küszködését váltja ki, melyet ha mi élő emberek meg bírnánk érezni, semmi esetre sem sorolnánk a kellemes állapotok közé. Példa erre a New York államban lévő Sing-Sing fegyházának egy régibb szokása, mely abban állott, hogy a fékezhetetlenül makrancos, ellenszegülő fegyencet belenyomták egy vizes medencébe és rudakkal a víz alatt tartották mindaddig, amíg csak el nem állottak a fuldoklónak görcsös, heves küszködő mozdulatai és már csak csendes, gyenge tagmozgatás nem mutatkozott. Ekkor aztán, vagyis a közvetlen halál küszöbéről hirtelen felrántották, magához térítették és a műtétet esetleg még egy párszor megismételték rajta. Azt tapasztalták, hogy hétszeres ilyen elmerítéstől még a legmegátalkodottabb legény is olyan lett, mint a kezes bárány - olyan rossz emléket hagyott t. i. benne az az állítólag "fájdalmatlan" haláltusa, melyet előtte is, utána is annyi sok kétségbeesett önkényt választott és választ mind a mai napig.

Az is jól megjegyezni való, hogy szoros értelemben vett pillanatnyi halál nincs, azaz nincs olyan, amely matematikai pontossággal abban az időpontban állana be, melyben az illető szer alkalmazásba lépett. Még a leggyorsabb hatású méregnek is kell bizonyos, bármi rövid ideje, míg a testben kellőképp felszívódik és életromboló hatása beállhat. Ez a rövid idő mindenesetre a testnek ellenszegülő belső reakcióival, bár végtére is sikertelen reakcióival telik el s erre a körülményre való tekintettel ismételtem meg azt, amit más helyütt mondottam, hogy voltaképp az ember nem is bírja maga magát megölni, hanem csak előidézni azt, hogy úgyszólván megölődjék. Azt jelenti ez, hogy magát azt az utolsó lökést, amely igazán kioltja az életet, nem az emberi akaraterő méri rá az emberre, hanem ez csak óhatatlan pszichológiai hatása, feltartóztathatatlan causalis következménye annak a külső műtétnek, melyet az ember véghezvitt. Az ember el tudja sütni a pisztolyt a szíve felé, fel tudja kötni a hurkot a nyakára és elrúgni a zsámolyt, de nem ő, nem az ő akarata és ereje szünteti meg a légzése és szíve működését, hanem ezek már csak causalis eredményei annak a helyzetnek, melyet a maga számára teremtett. Az ő ereje és tudománya annyi, hogy bele tud ugrani olyan verembe, amelyből nem bír többé kijönni, holott mikor már benne van, ösztönszerűleg kapaszkodik kifelé - a fuldokló az utolsó szalmaszál után. Költők írhatnak olyat, amilyet Schiller a Franz Moorról, aki tudvalevőleg a kalapja zsinórjával fojtja meg magát ott a színpadon, de a valóságban az ehhez legközelebb eső módja az öngyilkosságnak, a Pichegru-é t. i. úgy történt (Legoyt 39), hogy ez a szerencsétlen francia tábornok a nyakára csavart nyakkendőjének két csücskét botra erősítette s e botot forgatta a végénél fogva. Így aztán a forgó botnak elevenereje megpótolta a szerencsétlen áldozatnak emígy is bámulatos akaraterejét, illetőleg lehetővé tette, hogy az utolsó, bizonyára csekély erejű meglendítés is meghozza az annyira kívánt halált. Egy minden akaratpótló segédeszköznek mellőzésével véghezvitt, azaz annak képzelhető öngyilkosság nézetem szerint csak egy van - s ez kivihetetlen. Áll pedig abban, hogy az illető áldozat minden külső segítség nélkül, tisztán a saját akarati elhatározásából visszafojtja a lélegzetét, azaz megszűnik levegőt szívni mindaddig, míg csak meg nem fullad. Ilyen öngyilkosságról, azt hiszem, nem hallott még senki. Elmondhatjuk, hogy a halálra törekvőnek közvetlenül a véghezvitt tette után beálló magatartása voltaképp élő cáfolata az ő saját logikájának, kitervező okoskodásának. Ő kimondta, hogy meg akar halni s íme a legutolsó pillanatig ösztönszerűleg, visszafojthatatlan reflexus módjára beálló erőlködéseivel, izomműködéseivel küzd, birkózik, harcol a magaválasztotta eszköznek életkioltó hatása ellen.

Az az öngyilkosság, mely abszurdum akkor, ha meglévő kínoknak megrövidítését célozza, nyilván még inkább abszurdum, ha csupán várt, kilátásban levő, még be sem következett kínokat akar megelőzni. A várt baj, kín ugyanis annyira sohasem bizonyos, hogy valami előre nem látott eseménytől el is ne maradhatna. Továbbá lehetnek olyan alakulásai is, ha mégis bekövetkezett, hogy képzelt tűrhetetlensége elenyészik. Mégis tény az, hogy az öngyilkosságoknak túlnyomó része nem a tényleges, már érezhető, hanem a közeli kilátásban levő csapásoknak hatása alatt, szóval a bajtól való félelemnek lelkiállapotában történik. Az öngyilkosság más szóval praeventiv óvószerképpen kerül a legtöbbször alkalmazásba s látszólag nincs is semmi hiba abban az okoskodásban: "jobb a rövidebb, még nem kínos s legfeljebb a kín várásától zaklatott élet, mint a hosszabb és kínokban eltelő senyvedés. Ha tehát a sorsunk elég mostoha volt hozzánk, hogy nem ezt a bajtól mentes rövidebb, hanem a szenvedéses hosszabb életet tartotta fenn számunkra, miért ne pótolnók meg a magunk erejével és képességével ezt a mostohaságot és vághatnók el az életünk fonalát kellő idejében, vagyis akkor, amikor ama szenvedésekkel terhelt részét még nem érte el? Ha boldogabb élet a szenvedéstől mentes rövid, mint a kínoktól gyötört hosszú élet, mi gátolja meg az embert abban, hogy maga-magát ne boldogítsa ilyen értelemben, azaz hajlítsa maga felé annak a rövidebb életnek áldását, ha egyszer van ereje hozzá, s a sors maga nem akarja feléje hajlítani?"

Mindenekelőtt megjegyezzük, hogy az ilyen, nevezzük röviden elhárító öngyilkosjelöltnek számára kilátásba lévő bajokat, nagyjából két csoportra oszthatjuk: lehetnek olyan bajok, melyek eo ipso, az egész eddigi tapasztalás szerint halálos természetűek, és lehetnek olyanok, melyek a természetes halál beállását nem zárják ki. Amazok közé tartoznak a fájdalmakkal járó halálos betegségek avagy valami mesterséges kínhalál, emezek közé meg a testieken kívül az erkölcsi, szellemi csapások is, amilyen a kilátásban lévő szégyen, nyomorúság és sok egyéb. Jó előre megjegyezzük azonban, hogy ez az első tekintetre igen szoros választófal leomlik az előtt a formula előtt, mely szerint a hosszabb, de kínos élet a nagyobbik baj. Hosszabb, már t. i. az öngyilkossággal megrövidítettnél hosszabb élet az is, amely halálhozó testi kínokkal telik el, és hosszabb az is, amely szellemi bajoknak során keresztül jut el a természetes végéig. S épp ezért mi közös nevezőre foghatjuk fejtegetéseink számára mind a két esetet s beszélünk általában elhárító, azaz bajt megelőző, praeventív öngyilkosságról.

Az ezt védő észjárással szemben mi ismét az immanens okoskodásnak medrében sáncoljuk el magunkat. Mit cselekszik az elhárító öngyilkos? Megöli magát azaz szerez magának haláltusát egy aránylag eléggé kellemes életnek folyamában és teszi ezt, hogy elérjen egy bizonyos célt. Eléri mindössze a haláltusát, de nem éri el, amire voltaképp számított, t. i. hogy az így befejezett élet mint áttekinthető egész álljon a szeme előtt és töltse el a megelégedésnek avval az érzetével, amely eltölti azt az embert, aki két baj közül a kisebbiket választotta. Hogy feltámadhasson valakiben a kisebbik bajt választó, szóval a saját előnyös választásával való megelégedés, arra mindenütt az kell, hogy most már élvezhesse, alkalmazásba vehesse, illetőleg magához törje azt a kisebbik bajt, melyet a maga számára kiszemelt. De mondhatjuk-e, hogy az öngyilkos immár élvezi azt a rövidebb életet, melyet magának készített? Őreá nézve csak úgy áll a helyzet, hogy haláltusát akasztott magára, de az ezen haláltusával éppen a kisebbik bajnak természetéhez juttatott életet nem bírja többé kisebbik bajnak találni, sőt nem is tudja alkalmazásba venni, felhasználni, élvezni, éppen mert mint egészet át se bírja tekinteni, elméjével egységbe foglalni. Mikor a haláltusa rajta van, akkor csak ezt magát érzi, s mikor az okos választásának örülnie kellene, szerzett prédáját, ezt a rövidebb életet magával vinnie, akkor nem visz el semmit, mert hisz meghalt. Ő tehát belement egy olyan választásba, amelyről jó előre tudhatta, hogy a megválasztottnak egyáltalán semmi hasznát sem fogja venni.
Mi úgy látjuk, hogy ez az elhárító öngyilkos is abban a pszichikus káprázatban szenved, amilyenben szenved általában az emberiség a halál ténye dolgában, s ránk nézve ez azért olyan érdekes pszichológiai kérdés. A halál tényéről meg mindössze annyi a mondanivalónk, hogy a halál különbözik mindattól, amit valaha tapasztaltunk vagy tapasztalhattunk. Goethe mondotta, hogy a vér valami különös nedv s mi ezt kiegészíthetjük avval, hogy a halál meg valami egészen különös dolog. Mi mindenféle jelenséget az eddigi tapasztalataink analógiája szerint szoktuk megítélni, nem csoda tehát, ha eszünk ferde útra téved, mihelyt ezt a minden tapasztalástól különböző témát igyekszik felölelni a mérlegeléseibe. Örökké az a bajunk, hogy a halálról vagy a halállal összefüggő dolgokról gondolkozván, belesandítunk egy a halál után beálló helyzetbe s ennek a csakis egy, a holt személyen kívül álló néző szemében felmerülő tényálladéknak a praedicatumait tételezzük fel, adjuk a szájába a haldoklónak. Nem csoda, sohasem mentünk keresztül oly eseményen, melynek első felét mint persona-k néztük, másik fele pedig mint res-nek kellene képzelődnie. Pedig ennek egyszerű módja van: őrizkedjék még az árnyékára is reflectálni minden olyan világhelyzetnek, mely az ő res korára esik. A rövidebb és nem kínos élet igenis nagyobb jótétemény, a kisebbik baj egy az áldozaton kívül eső, az élet esélyeiről elmélkedő személyiségnek ítélete szerint, s ez a személyiség lehet akár az öngyilkos maga is, amikor a tettét kiterveli. De az, aki immár kezet emelt magára s a haláltusában vergődik, ha egyáltalán valamit, akkor csak egy dolgot fog okosnak és legokosabbnak találni, t. i. ama halálos fojtogatástól megszabadulni, más szóval az életbe visszakerülni. Őreá nézve végképp kárba veszett az az okoskodás, mely az életrövidítést ajánlotta, mert hisz éppen a saját tettének eredményét nem tudja élvezni. Tegyük fel azt a képtelenséget, hogy valaki kétszer élhetné végig az életet, az első életet öngyilkossággal megrövidítve s a másodikat kínos, de nem maga szerezte halállal. Ha most végigtekinthetne mind a két életen, mint immár nem kívülről megítélt dolgon, hanem a saját testén kipróbált tanulságon, alighanem arra a megállapodásra jutna, hogy az egyik élet olyan silányság, mint a másik, kár benne választani, s főleg kár volt haláltusát magára zúdítani akkor, amikor nem parancsolta senki.

Hogy Kant (74), aki oly szigorú bírája volt az öngyilkosnak, nyílt kérdésnek tudta meghagyni, vajon megengedhető-e a betegségrövidítő öngyilkosság, ezt a körülményt csak annak tulajdoníthatom, hogy Kant csupán erkölcsi okokat ismer az öngyilkosság ellen, de nem egyszersmind afféle logikaiakat, mint amilyeneket mink vonultatunk fel.

Szinte hallom az ellenvetést: nem bolond ember-e, aki a közvetlen küszöbén áll valami kínos halálnemnek, és a rendelkezésre álló gyorshatású mérget otthagyja, ahelyett hogy elébe vágna amaz elháríthatatlan csapásnak! "Képzeld el - mondja az ellenfél -, hogy te, aki most itt szónokolsz előttünk az öngyilkosság ellen, valami középkori eretnekpörbe keveredtél, máglyára ítéltek és a szabad választásodra bízzák: vagy lenyeled most azonnal ezt a cyansavas méregpirulát, vagy pedig elvisznek a vesztőhelyre és elevenen megégetnek. Nem áldanád-e bíráidat, hogy még választást engedtek számodra, s nem nyúlnál-e szó nélkül ama kis göböcske után, amely ilyen embertelen kínoktól menti meg testedet?!"

Mi nem akarunk abba kapaszkodni, amit ily esetre vonatkozólag könnyű volna felvetni, hogy t. i. itt a kényszerűségnek s nem a szabad elhatározásnak esete forogván fenn, ez az eset kívül esnék a mi, csupán szándékos öngyilkosságról szóló elmélkedésünk keretén. Inkább a legnagyobb nyomatékkal hangsúlyozzuk azt, hogy ha az öngyilkosság, a szándékosan előidézett haláltusa magába véve és eo ipso abszurdum, akkor az nem szűnik meg annak lenni, ha ez abszurdum elkövetésére külső körülmények, fogadjuk el a szót, egyenesen a kényszer indítja is az embert. Azt azonban szó nélkül elismerjük, hogy a pszichikai vagy akár erkölcsi kényszer hatása alatt cselekvő embernek tette más, még pedig sokkal enyhébb beszámítás alá esik, mint a szabad elhatározásból cselekvőé. Mi előttünk tehát mindenképpen úgy áll a dolog, hogy a fenyegetés súlya alatt emberünk ráadta magát arra az abszurdumra, amelyre kevésbé súlyos körülmények között (ezt feltesszük róla) nem állott volna rá. Az pedig, hogy az öngyilkosságnak elvi ellensége mit tenne ily esetben, épp oly kevéssé lehet magának a tettnek belső értékére irányadónak venni, mint ahogy más esetben sem az dönti el valamely cselekedetnek értékét, hogy ki az, aki cselekszik. Annyi bizonyos, hogy egy magában véve abszurd cselekvény nem szűnik meg annak lenni, ha pszichológiai vagy pszichológiával foglalkozó ember volt is, aki elkövette. Én magam pedig annál kevésbé óhajtok itt az erős akaratú, nota bene szóbelileg ilyen hős fenegyereknek hivalkodó színében pompázni és "majd megmutatom"-esetekre fogadkozni, minél távolabb esik helyzetemben az ily nagyfokú akaraterő, heroikus következetesség bebizonyításának alkalma. Sőt igenis megvallom azt az emberi gyöngeségemet, hogy a kényszerűség ama fokának, mely a például felhozott esetben embertársaim 99%-ának adná kezébe a méregpirulát, valószínűleg én magam sem tudnék ellent állani, ítéletem nyugodtsága megzavarodnék s így velem együtt elérné a kerek 100%-ot az ily helyzetben öngyilkosságra vetemedők száma.

Kant (74) azt is nyílt kérdésnek hagyja, vajon szabad-e a halálra ítélt embernek megölnie magát.

Meglehet, hogy valaki ennek az elméletnek hitelét avval igyekszik majd megrontani, hogy azt a kész sületlenséget olvassa ki belőle: a gyors halál semmivel sem jobb, mint a lassú kínhalál, és ami ebből következik: a kínos halálnemek kiküszöbölése a modern büntető-codexekből nem vívmánya az emberiesebb gondolkozásmódnak, hanem csak egy jóakaratú balítéletnek folyománya. Mi ennek az ellenvetésnek annyi engedményt igenis teszünk, hogy a halált megelőző testi kínok legyöngítik, megőrlik a szervezetet az életkioltó utolsó roham számára, tehát ez utolsó lökésnek erőszakosságát mindenesetre enyhítik, a testi ellenszegülést csökkentvén, úgy hogy maga az utolsó pillanat az ilyen elgyötört szervezet mellett kevesebb küszködés árán áll be, mint beáll akkor, ha teljes életerejében éri a testet. Más szóval a hirtelen halált haló ember nagyobb belső ellenszegülés árán hal meg, mint akit a testi kínok máris elernyesztettek. Igaz az is, hogy a hirtelen elhalálozó embernek elméjét nem terheli elszenvedett kínoknak eleven emléke s egész belseje csak a halált hozó roham felé fordul, a kínok között vergődő ellenben az utolsó rohamot mint az elszenvedett gyötrelmek egyik, tényleg végső tagját fogadja. Már most azonban tisztában kell lennünk avval, hogy a néző a halálnemeket a többé vagy kevésbé "kellemes" illetőleg "kínos" osztályokba tisztán a halált közvetlenül megelőző életszakasz alapján, mondjuk pontosabban: az áldozatnak az agóniában mutatkozó viselkedése alapján sorolja. Csakis ezt, vagyis a halál küszöbe előtt mutatkozó jelenségeket veszi ítélete számára irányadónak, aminthogy nem is vehet egyebet, mert magának a halálnak beállása módjáról senkinek sincs fogalma. Ha a halált közvetlenül megelőzőleg kínokat szenved az áldozat, akkor magát a halált nevezzük kínosnak, viszont ha kínoktól mentes életet zár le a halál, magát az ilyen halált mondjuk könnyűnek, sőt egyenesen kellemesnek. Ez a mindenesetre alaptalan felfogásmód annyira meggyökeresedett a köztudalomban, hogy a lassú kínos halált már csak azért is kegyetlenségnek tartjuk, mert tényleg és valóban kegyetlenség - a tortúra vagyis az az eljárás, amely gyötrelmeknek teszi ki az embert anélkül, hogy életét kioltaná, illetőleg ki akarná oltani. A kínos halál mindenképpen hasonlít a vallató tortúrához s ezért természetes, hogy az ilyen halálbüntetés ugyanolyan erkölcsi kifogás alá esik, mint a kínvallatás maga. A modern büntető-törvénykönyv tehát egyezik a modern köztudalommal s ezt a kétségtelen érdemét nem csökkenti az, hogy a kínhalált eltörlő intézkedése nem történt, aminthogy nem is történhetett a halál beállása módjának élő embertől amúgy is megtagadott ismerete alapján.

Visszatérve az előbbi példánkra, kiélezzük, hogy annak az okoskodásnak szemében, mely a fenyegető kínhalált elhárító öngyilkosságot helyesli, megszűnik minden jogcím arra, hogy az öngyilkosságnak bármely más esetét is elítélje. Ugyanis ha helyesen cselekszik, aki a máglyahalál elejébe méregpirulát nyel, mért ne cselekednék helyesen először is az, ki valamely amúgy is halált hozó kínos betegségét rövidíti meg, s továbbmenve, mért ne lehetne elfogadni annak is a védekezését, akit a fenyegető anyagi nyomorúság vagy szégyen "kerget a halálba." Hisz mindenképpen méltánylást érdemel az a vélemény, hogy szellemi katasztrófák, a lelki életünk terén beállott sorscsapások semmivel sem enyhébbek, mint a testi bajok és fájdalmak. "Az élet így is, úgy is a halálra visz, tehát inkább most meghalni nyomasztó emlékek nélkül, mint természetes halállal később, de kínos életemlékek árán" - ezt az okoskodást vagy leüti az öngyilkosságnak tőlünk vallott és minden esetre kiterjedő abszurditása, vagy pedig nem üti le, s ebben az esetben még a legsemmisebb okból véghezvitt öngyilkosságot (akár azét a 12 éves párizsi fiúét, aki felakasztotta magát, mert az év végi vizsgálaton csak második és nem első eminens lett, /Legoyt 160/) még az ilyet is mondom megtámadni sem marad fegyver a kezünkben. Mert hisz az a kétségbeesett ember, kit a ránehezedett sorscsapás csekélységével, múlékonyságával próbálnak megvigasztalni, mindig azt felelheti: "ti nem tudjátok, hogy' érzem én azt az ütést, milyen kín az rám nézve s mennyire igazam van, ha bármi áron, életem árán is kitérek előle!" Azt a francia fiút a saját belső meggyőződése szerint a második eminensségnek ránehezedő "szégyene" épp úgy "kényszeríti a halálba", mint "kényszerítette" ismét a saját meggyőződése szerint azt a fentebbi áldozatot, aki méregpirulával vette elejét a máglyahalálnak. Ha nem maga az öngyilkosság ténye az abszurdum, hanem csak okainak súlya arányában válik többé-kevésbé azzá, akkor nem lehet ellátni, miért volna ez áldozatnak a saját maga tettének indítékáról mondott ítélete súlyosabb, irányadóbb vagy akár kevésbé súlyos, kevésbé irányadó, mint minden más embertársáé, aki öngyilkosságának okát megítéli. Hogy az övé, az áldozaté legyen a döntő, amellett az szól, amit már mondottunk, hogy t. i. csak ő érzi igazán a ránehezedő sorscsapást, nem a külső néző. Ily esetben tehát a világ összes öngyilkosságait helyeseknek kell elfogadnunk. Viszont ha arra az álláspontra helyezkedünk, hogy az érdekelt félnek soha sem lehet a maga ügyében olyan tiszta ítélete, mint a semleges bírónak, akkor mindig lehetségesnek marad az olyan minősítés, mely az embert érhető legnagyobb sorscsapásokat is lekicsinyli és evvel hazug világításba hozza. Nem azért abszurdum nekünk az öngyilkosság, mert ezért meg ezért a csapásért nem volt érdemes magát megölni. Az ilyesmin mindig lehet vitatkozni, azon t. i., hogy mi a nagy és mi a kis csapás. A mi elméletünk az, hogy az önmagára emelt kéz minden esetben eltévelyedett, mert eltérítette az útjából az a pszichológiai káprázat, mely hályogként borítja az emberiség szemét a halál tényével szemben s mely ellen szerintünk nem segít más semmi, mint az az immanens okoskodásmód, melyet fentebb bemutattunk.

Az a káprázat pedig, az öngyilkosnak vészbe csalogató lidérce, hogy még egyszer röviden összefoglaljuk, abban áll, hogy az öngyilkos a saját halála után beálló helyzetet avagy annak legalább is egyik-másik vonását elérendő célképpen öleli fel a maga tervébe, vagy még rövidebben, az öngyilkos azt képzeli, hogy látni fogja, ami a halála után történik és ebben gyönyörködni. Reméljük és óhajtjuk, hogy az olvasó e nyilatkozatunkat félreértésből úgy ne értelmezze, mintha mi a "káprázat" szóval valami hallucinatio-féle lelki állapottal akarnók megterhelni az öngyilkost s evvel hozzápártolni ahhoz a különösen Angliában (s másrészt a Chippeway indiánusoknál is, Westermarck 241) elterjedt nézethez, mely szerint minden öngyilkos legalább is pillanatnyi elmezavarban szenved. E téves nézetet Schopenhauer (II. 280) a minden emberben uralkodó "horror mortis" érzelemből származtatja. Mi a leghatározottabban azt valljuk, hogy egészen ép elmével, szinte sine ira et studio is lehet öngyilkosságot elkövetni. Az említett káprázat tehát szerintünk legkevésbé sem hallucinatio, hanem egyszerű okoskodásbeli hiba, olyan balítélet, mely előáll az által, hogy a halál tényére, ez összes kitapasztalható élményeinktől különböző tényre, a tapasztalt élményeinknek analógiáját alkalmazzuk. Ha tehát pszichológiai műszó kell, mi nem hallucinatioval, hanem paralogismussal vádoljuk az öngyilkost. Hogy milyen végzetesen kikerülhetetlen ez a paralogismus, amelybe az öngyilkos beleesik, napnál világosabban mutatja az a tény, hogy semmiféle tettet sem lehet kitervezni annak a kísérő gondolata nélkül, hogy ez a tett, legalább is valamilyen szempontból "jó lesz". Ha itteni fejtegetéseinknek egy ellenfele minden állításunkat visszautasítja is, de azt az egyet nem lesz képes tagadni, hogy az öngyilkosságot tervező a maga szándékát vagyis a leendő tettet helyesnek, legalább ad hoc helyesnek tartja. Mihelyt ennyire jutott, mi azonnal vallatóra fogjuk, hogy miért, mi tekintetben helyes ő szerinte az a tett? Bármit felel is erre, válaszában örökké egy olyan helyzetnek, következménynek, állapotnak a leendő beálltára lesz kénytelen rámutatni, amely helyzet sat. őneki többé tudatára nem fog jutni, amelynek beállásához, röviden szólva, neki nincs semmi köze. A tény tehát az, hogy ő, aki mint minden ember, bizonyos kívánatos következmények reményében határozza el magát tettére, ez esetben oly következményeknek tulajdonít kívánatosságot, amelyekhez maga a megkívánó vagyis a hozzájuk szükséges öntudat fog hiányozni. Az öngyilkos okoskodása tehát a szó betűszerinti értelmében transscendens, mert átugorja a saját halála vagy öntudata megszűnésének tényét és oly következményekről beszél, melyek csak egy kívüle eső harmadik személynek eszében merülhetnek fel. Az ő esze járásának botlása az, hogy mintegy két ésszel okoskodik egy helyett. A saját esze körében marad, ameddig csak magára az elkövetendő tettre, ennek módozataira, eszközére, idejére sat. gondol, szóval annyi mozzanatra, amennyi még az ő életének keretébe esik. Ellenben kicsap a maga eszének medréből és olyasmit ragad meg, amit megragadnia csakis az ő túlélő harmadik személynek adatott, vagyis más ember eszében felmerülendő dolgokat tekint a maga eszének körébe esőknek, mihelyt a saját tettének bármiféle célját veszi számításba. az a furcsa dilemma áll elő itt, s ezt kell megérteni, hogy az öngyilkos esze járása csak addig kifogástalan, ameddig tettét mint céltalant tervezi ki, azaz saját halálának semmiféle célját, következményét sem veszi fel a gondolkozásába. S ekkor viszont oda került, hogy egy a cél gondolata nélkül, tehát céltalanul cselekvő embernek, szóval ismét egy balga eljárásúnak nevét vonta magára. Az örök logika csak úgy állana helyre, ha magát a bekövetkezendő haláltusát vállalná el a tette céljául -, de hol akad olyan bolond, aki ilyesmire vágyódik? Ép eszű emberben a haláltusa gondolata legfeljebb mint visszariasztó, bár nem szükségképp visszatartó mozzanat szerepelhet, kívánatos célpont alakjában legfeljebb az őrültnek eszében élhet.

A mi tételünk úgy szól, hogy öngyilkosságot csakis transscendens, azaz alapjában elhibázott gondolkozással lehet kitervezni, mert bármiféle megokolása e tettnek illetőleg tervnek csakis egy a saját öntudatunk körét túllépő másik öntudatnak jogtalan belénk olvasztása alapján, ennek az álláspontjáról lehetséges. Ezért van jogunk azt mondani, hogy minden öngyilkosság abszurdum, mert ami fogalomzavarból származik, az csakis abszurdum lehet. Megjegyzem e helyütt, hogy azért ragaszkodom e latin szóhoz és nem helyettesítem valami "oktalanság, esztelenség" vagy hasonlóféle magyar kifejezéssel, mert nyelvérzékem azt mondja, hogy mind ama magyar szavakban több gáncs rejlenék magára a szerencsétlen áldozatra, mint e latin szóban, mely mint logikai műszó egyszerűen és tárgyilagosan csak magát a logikai hibát, a tarthatatlan okoskodást jelöli meg. Teljesen osztozom azoknak nézetében, kik tekintettel az önkezüktől meghalt számos nagy emberre, tűrhetetlennek tartanák e tettek elkövetőinek bármiféle filozófia nevében próbált sértegetését.

(Második közlemény következik.)

 

[*] * A naturae szóra szükség van, mert a capitis deminutio is res-t t. i. rabszolgát csinál a persona-ból